Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Poeta 64

Arany Opus Díj 2010
Ursus, a Csoda és a fecske
(Mikszáth Kálmánnak)


    Fényes Pünkösd táján mindig takarításba fogott az asszonynép a templomokban. Egész télen sok port bevittek oda azok a nagy csizmák, topánkák meg bakancsok a fényes istenházába. Ha szentmisékre hívó harang szava szólt, nem hagyta az otthon üldögélni, világi hívságokkal foglalkozni az Ipoly partján élő emberfélét.
Történt egyszer, az Úr 1960 és valahányadik esztendejében, a nagy gazdasági mechanizmus-váltás idején – a Kádár-kolbásznak a gulyás-kommunizmusba való becsapódásakor – hogy a kanyargó Ipoly mentén a kissé jobban, vagy kissé rosszabbul működő téeszekben betervezték a tavaszi gépszemlét. Ezt a tevékenységet, ami igencsak leköti a nép idejét, valamilyen furcsa oknál fogva mindig májusra, lehetőleg Pünkösd környékére tervezték be a  főmechanizátorok, gépmesterek és telepvezetők. Tették ezt a tisztelt téeszelnök elvtársak áldásával, a mindenhatónak az ő szegény népét sújtó megpróbáltatásaként. Már nehogy ezen csúszon fenékre az ötéves terv folyamatosan száztíz százalékra teljesített eredménye! Az őszi munkákban alaposan kizsigerelt, télen, fagyban-hóban, meg nehéz terepen, sőt olykor a felzaklatott, téli erdőben is járatott, a tavaszi rögtörésben ugyancsak megporosodott gépeket rendbe kellett tenni, az Úr meg a szocializmusépítésénekésmegvédésének kívánalma szerint.
Nem is lázongott ez ellen olyan nagyon az Ipoly menti egyszeri ember. Legyen meg az Úr akarata, legyen meg a gépszemle! – mondták, bár azt azért fura dolognak tartották, hogy mindig a Szentlélek kiáradásának mozgó ünnepéhez alkalmazkodnak a gépszemlét illetően az elvtársak.
    Jóska bá régivágású, Ipoly mentén élő parasztember volt. Tiszta udvar, rendes ház, jó gazda – akár ezt is ki lehetett volna kiírni  rácsos kapujára. Az öreg az utolsó nagy háborúban a Botond típusú harci járművet vezette bele a nagy orosz pusztába,  Kijev alatt, 1942 nyarán. Katonaviselt ember lévén pontosan tudta hát, hogy ilyenkor, a tavaszi gépszemle idején mi az ő kötelessége. A parancs az parancs, azt nem szabad ám szaporítani semmi módon. Az ő hatalmas, olykor makacskodó, de azért kifejezetten nagy munka és teherbírású Ursus típusú, Romániában, talán éppen Brassóban gyártott traktorját kellett rendbekapnia az adott időre. Ha tényleg Brassóban készült az Ursus, még az is lehet, hogy a festését éppen a katonacimborájának a fia végezte rajta. A brassói Kis Sanyi 43-ban született, Jóska bá az apjával együtt gyúrta a port meg a sarat a Don felé menet, a Botondon ülve, s nem véletlenül éppen a brassói aprópecsenye volt a kedvenc falatja. Ugyan ebből szegény soka tnem ehetett, mert a cimbora nem jöhetett haza onnan a messzi Kijev környékéről. Egy kiöntött patakon való átkelésen igen gyorsan bukott alá a harci jármű tornyából. Homloka közpén egy kilenc milliméteres lyukkal, amit egy snajperos, ruszki katona lőtt bele vagy nyolcszáz méterről.
Ez jutott eszébe Jóska bának, amikor a böhöm nagy, mélykék színűre festett masinát nézegette, amin meglátszott, ki volt hajtva rendesen a múlt szezonban. Egyszer fáért is volt vele Jóska bá, a Rárós feletti erdőben. Be is horpasztotta a hűtőt, nehezen tudta csak megmagyarázni a gélmesternek a mély lyukat a pléhen. Ha sok a munka, fogd a végit, húzd el! Ezt szem előtt tartva Jóska bá a gépszemle kijelölése idején elballagott hát a téesz műhelymesteréhez. Kikérte az Ursus renoválásához az erdetihez igen hasonló mélykék zománcfestéket, de mivel csak majd tíz literes pikszlivel volt kéznél a raktárban, azt – régi katonai szakszóval mondva – mind kifaszolta. A pikszlit berakta a traktorba, és próbának egy kis dobozban olyan jó két-három kilónyit hazavitt belőle.
– Józsika!!! Kis Jóska! Hol vagy, gyerek? – kiáltott az öreg, ahogy betette maga után a rácsos kaput. Májusi napsütésben ragyogott az udvar. A göndör, szőke, huncut kisember, aki meg tudta őt akármikor mosolyogtatni, már ugrott is.  A jány gyereke volt kis Jóska, a Juliskáé. Aki ott maradt lakni özvegyen ezzel az egyszem tökmag gyerekkel a nagy ház utcai frontján lévő tisztaszobában. Az ura alig harminc évesen beborult az Ipolyba a markológéppel. Van vagy négy éve ennek. A gyerek nem is emlékezett az apjára. Három éves se volt, mikor a nagy bánat lecsapott rájuk. Azóta Jóska bá asszonya, Ilon, éjjel-nappal imádkozott, és számtalanszor vágta az ura fejéhez, hogy az ő kutya hitetlen élete miatt verte meg őket az isten.
– Itt vagyok ni, nappa, a fásszínbe, a tőkénél! – szólt csilinge hangján a kócos puttóhoz hasonlatos kis Jóska. Aprócska fejszével tavalyi kukorica csutkákat aprított aznap délután. Igen fontos dolog ám ez a csutkaaprítás, mert ha a nagyanyó be akar fűteni a nyári konyhában a csikósparheltba, abba az apróra vágott csutka az igazi jó alágyújtós.
– Gyere tubusom, keressük meg a tavalyi ecseteket! Tán te raktad el, úgye, ott lesz az a fásszín ablakában? – simogatta hanggal az öreg Jóska a kicsit. Mentek, megkeresték a tavalyi két ecsetet, a nagy széleset, meg a gömbölyű fejűt. Drótból fület hajlítottak a festékes doboznak, majd megkeverték benne a mélykék zománcfestéket, hogy belefoghassanak a próbafestésbe.
– Mán csak a nagyanyád biciklijét kéne előhúzni a lépcső alól, azon megpróbálnánk, milyen színt is ad ez az Ursusra való festék, mert látatlanba nem pacsmagolunk, úgye kicsiny?! – biztatta az öreg az unokát. A Csoda névre keresztelt, Csepelen gyártott biciklin Ilon mama járt ki a dohányföldekre vagy Csömör komáékhoz, Halászi felé, és ha már komát látogatott, akkor a csomagtartón virágot vagy valami koszorút is vitt mindig az út melletti keresztekhez. Jó két hete éppen az út melletti keresztek miatt csapott fel a ribillió az öreg meg az asszonya közt.
– Itt van nemsokára a szentlélek kiáradásának az ünnepe, de a keresztek körüli öntöttvas kerítést, a virágtartókat, a megfeszített Jézus korpuszokat  mégse rakta rendbe még senki. – mondta vádlón, szúrós tekintetét a Jóska báéba mélyesztve Ilon. Megígérte hát az öreg, ha a gépszemle utána lesz, majd belefog a dologba a szentek körül, amelyeket itt öntöttek ki a salgói vasgyárban vagy hatvan éve. Mostan azonban az elvtársakkal van neki gondja.
A Csoda névre keresztelt, csepeli gyárban készült bicikli Jóska bá keze nyomán gyorsan „csuda“ kék lett. Az öreg nem spórolt az anyaggal, svunggal, hanyag mozdulatokkal hordta fel a festéket.
– No angyalkám, látod-e, milyen csiricsáré a nagyanyád biciklije? Ha hazaér a templomból, megkérdezzük, mi legyen azokkal Krisztust kerítő rácsokkal.
– Az lett nappa, nagyon csiricsáré, de nekem a régi színe se volt csúnya! –  szólt  csilinke hang, mert azt azért a kis Jóska is látta, hogy az eredeti pirosból mélykékre pamacsolt biciklin nem egészen egyenletes, sok helyütt elfutott a festék. Hogy miféle dícséretben lett része nagyanyótól az öreg Jóskának az amúgy korábban kifogástalan külcsínű Csoda bicikli átkenése után, azt inkább borítsa mély köd és homály. Az azonban bizonyos: ahogyan az a kisebb kihágások esetében általában lenni szokott, most is  két nap csendes háztartás lett a művészkedés vége.
Ezalatt a csendes két nap alatt Jóska bá összeszedte magát. Nekidurálta magát, átkente az Ursust. Nem maradt azon egy picurkó rozsdafolt se. Most már óvatosan dolgozott a szokatlan, de a biciklin nagy áron kipróbált anyaggal. A traktorán nem volt elfutás vagy festékgöb egy szem se. Úgy csillogott-villogott, mintha éppen most gurult volna le a gyártósorról. A motor ritmusra pöfögött, mint egy svájci óra.
Az óráról jutott eszébe a tratkort renováló öregnek, a bérmálására, keresztapjától kapott ezüst zsebóra. Annak volt ám finom ketyegése. A ruszkik vették el tőle, amikor az ő kedves Sándorát tette sírba. Nyírfakereszetet akart cimborája fölé állítani. Beballagott a közeli ligetbe, ott fogták rá a kalasnyikovot.
– Davaj csaszi (órát ide)! – s ezt bizony rögtön megértette.  Elvették a bajonettjét és a bérmálásra kapott zsebórával együtt.  A nyírfakereszt állítása elmaradt, lett helyette három év fogság. Példás ruszki vendégszeretettel. Ott tanulta ki a gépek javítását, ott tanult meg oroszul. Nem is ártott az, mindig azt mondotta aztán, így legalább máig emlékszik arra a zsebórára.
A festés után a kék zománcfestékből volt még bőven a pikszliben, talán túlságosan is sok. – Senki se kéri rajtam számon, hová lett, mire és mennyit kentem belőle. Ígyis-úgyis ki kell az asszonyt békíteni! – így bucsálódott az öreg egy egész délután, már a munka végén. Aztán este rápattant a kékre pacsmagolt Csoda biciklire, csomagtartóba rakta a festéket, ecsetet, rongyokat, a gyerekülésbe a kis Józsikát, aztán uccu, nekiindultak megkeresni az útszéli korpuszokat.
Ilyen köztéri Krisztuskából volt vagy hét szanaszét a falu határában: mindegyik egyforma, mindegyik félrehajtott fejű, mindegyik ágyékán egy kis ruhadarab, amit mindenki másképpen magyarázott. Volt aki bibliai műveltéségét fitogtatva ágyékkötőnek mondta, de a huncutabb fiatalja azzal viccelte meg a templomjárókat, hogy azt mondták róla: fecskét hord a Jázuska is, mert az a divat. Némely vénasszonyok kissé pironkodva néztek fel olykor a korpuszokra, mert valahogy az öntőmester, ott az ágyék táján kissé több anyagot hagyott, így elég duzzadtnak tűnhetett szegény Krisztuska férfiassága. Ezeket a különbözőképpen magyarázott  ruhadarabokat a kerítésekkel együtt Józsi bá szépen, módszeresen lekente zománckékre.
– Na kisfiam, most mán csak az a gond, hogy ez úgy néz ki, mintha szegény Krisztuskának mégiscsak fecskéje lenne, nem ágyékkötője, ahogyan azt én is a szentírásból tanultam. –  állapította meg az öreg, míg homlokán fénylő izzadságot törölgette le nagy, kockás zsebkendőjével.
– Nappa, ha nagyi neked is ilyen kék fecskét vett, jó lesz az Krisztuskának is. – bólogatott erre a kisfiú. Ebben maradtak.     
Fényes Pünkösdre  virradt. Vén Jóska párja, Ilon, már hajnaltól a kertben tüsténkedett. Virágot vágott, hét, kereszthez való csokornak. Felpattant a kékre mázolt Csoda biciklire, s tekert lefelé, Csömör komaékhoz, meg a kereszteket megnézni, hogy is várják a szentlélek kiáradásának ünnepét a sok pogány között. A kosrányi virágerdő ott úszott körülötte. Amikor meglátta az első keresztet majdnem elvágódott.
– Pócsi Szűzmária, édes Krisztus, Szent József, hát mi az isten csudája történt itt! – szaladt ki Ilon száján a gyors fohász. Szólni se tudott, mintha letaglózták volna, csak állt, csak bámulta meredten a kék fecskébe öltözött, fürdőnadrágos napozóhoz hasonlatos Jézuskát. Mikor a plébánost látta közeledni kicsit összeszedte magát. Fejkendőjét homlokára húzta, s zavartan elkezdte a virágokat rendezgetni a korábban uborka tárolásra szolgáló háromliteres üvegekben, a kereszt tövén térdeplő, vasból öntött Mária szobor előtt. Mellesleg Mária ruháját is átkente valaki a Jézus fürdőnadrgájához hasonlatos színűre.  
– Dícsértessék a Jézus Krisztus! – halkan szállt el Ilon szájáról a köszöntés, mikor odaért a pap. Az elébb nem válaszolt, csak a keresztet bámulta kissé megleppetten. Egészen fiatal pap volt még, alig harminc év körüli. Sokan nem is szerették, mert autón járt, elsőként vett televíziót a faluban, focizott a gyerekekkel. Aztán meg esténként csak úgy a lélek megnyugtatására, magának orgonált olykor a templomban, hát kicsit bolondosnak is nézte néhány pogányivadék. Az is csak érdekes látvány volt, mikor  a paplak udvarán  mosott ruhákat,  száradó gatyákat lengetett a szél, bizony a helybéli fiatalasszonyok sóhajtozva jártak a plébánia előtti kútra, mert annak olyankor mindig jobb volt a vize, mint az otthoninak. Meglehetős mérteket sejtettek a madzagon száradó gatyák, de ki tudja, ez volt-e a sóhajtozás oka?!
– Mindörökké Ilonka néne! – mondta a pap bő percnyi szemlélődés után, majd így folytatta: – Különösen helye van most a dícsértesséknek, mert soha ilyen szépeket, mint a mi keresztjeink még én nem láttam! Csak azt tudnám, ki tette ezt a csudát velünk, mikor tegnap délután, mikor erre jártam, még igen vacakul néztek ki! Bizony kiprédikálom a szószékről, hogy vannak itt jószándékú, tisztességes katolikusok, akik odafigyelnek az ünnepre. Az a kis fecskére hasonlító ágyékkötő is egészen helyes. No isten áldja Ilon néne! – köszönt el a plébános. Kezében esernyő, hóna alatt a litániás könyv, magas alakja mint egy nyárfa, úgy billegett, mintha maga Aranyszájú Szent János ment volna a dombnak, amint a templom felé baktatott.
– Isten áldja, isten áldja! – motyogta Ilon. Az asszony még mindig csak félve mert felnézni, a kék fecskébe öltöztetett Krisztusra. Látott ő már ebből a világból eleget. Ha nem is tudta pontosan, ki követte el a kék zománcfestékes csudát, azért abból, hogy kis Jóskának az egész düftin gatyája egy merő festék volt tegnap este, a Vén Jóska meg csak hosszas, valami pokolian büdös vegyszerben való mosakodás után tért be a házba, eléggé kigondolható volt, hogy ennek a kettőnek köze lehetett Krisztus zománckék fecskéjéhez. De azért csak kicsúszott a száján egy megbékélő Dícsértessék!






 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2010
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2010:

Jelige: János

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2010

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.14 másodperc