Ardamica Zorán laudációja:
Kedves Citrom Antal, Magányvállalkozó Barátom!
Azért írok, hogy felhívjam a figyelmedet Z. Németh István új, Anticitrom című könyvére. A könyv szerzője erkölcsi támogatást érdemel, mert nagy veszélynek tette ki magát. S ha manapság valaki vállalja a veszélyt, annak minden tisztelet kijár. Főként, ha a veszély vállalása nem kecsegtet a másik odalon semmilyen haszonnal.
De milyen ódiumot vállalt Z. Németh István? Hát azt, amit a humoros írások közkinccsé tétele hordoz. Ez persze nem újdonság sem neki, sem néhai fia-borjának, Alfa felügyelőnek. A humor ugyanis közhellyel szólva életveszélyes vállalkozás, mondhatni olyan, mint az öngyilkosság, csak valamivel szórakoztatóbb. De miért is veszélyes? Elsősorban azért, mert vannak emberek, akiknek egyáltalán nincs humorérzékük. Ezek nevetni nem, csak vicsorítani tudnak. És ki szereti a rávicsorítók látványát? Aztán akadnak, akiknek van humorérzékük, csak éppen bizonyos esetekben nem használják. Például akkor, amikor róluk van szó. Akadnak olyanok is, akik érintettként társaságban önkritikusan elmosolyintják magukat, később persze forralják a bosszút, mint egri nők a vendégváró kátránylevest, illetve, mint Z. Németh egy egész cikluson át az egészséget.
Semmivel sem veszélytelenebb a félreértő közönség. Hát még a félreértő kritikus! A komikum legtöbbször a félreértésre alapoz, fakadjon bár a nyelvből, a helyzetből vagy a jellemből, ezért aztán nem is igazán kérhető számon az egyértelmű interpretáció. A szerző tehát számol a félreértéssel, de sosem tudhatja, úgy értik-e félre, ahogyan azt ő szeretné. Valójában a félreértés irányítása az igazi szerzői erény. Ha azonban a szerző túl egyértelműen irányítana, hamar elmúlna a varázs, mint pedagógus számlájáról a fizetés pénzátültetés után.
További veszély, hogy egy kötetnyi humoreszk nem alkalmas a lineáris olvasásra, holott sokan azt hiszik, egy könyv oldalait sorban és lehetőleg gyors egymásutánban kell elfogyasztani. Az ilyen kötetből inkább csemegézni érdemes – gyümölcsöt a tálról. Be lehet ugyan termelni egyszerre az egészet, de annak eredménye – gondoljunk a gyümölcsök sokféleségére – egyértelműen gyomorgörnyesztő, s ha ilyen esetben egy elhivatott párttagtoborzó vécésnénivel kerülünk szembe – lásd a kötet egyik szereplőjét –, akkor a belépési nyilatkozat kitöltése sem garantálja, hogy nem a természeti erők élnek korábban célba, megelőzve az olvasói kéjt.
Antal barátom, ezért kérlek, nézzük el e kötet színét – egy citrom végtére akkor sem lehet lila, ha anti –, a helyenkénti töménységet, zsúfoltságot, s nézzünk magunkba, vajon mi mindig a szerző elképzelései szerint olvasunk? Bizonyára nem. Ne ijedjünk meg, ha majmot látunk a lapok között. Ilyenkor tudjuk, a szerző csak benn felejtette ártatlan kis piperetükrét, amelyet egyébként haja, de inkább gondolatai fésüléséhez használ. Belenézve e tükörbe saját helyzeteinket, szánalmas viselkedésünket, gyarlóságainkat látjuk, s mivel tudom, kedves Citrom Antal, hogy mindketten heves vérmérsékletűek vagyunk, arra kérlek, ne bántsuk ezért Pista barátomat! Ha látnád, milyen kiszolgáltatott, ártatlan mosollyal ül itt most mellettem...
Bocsássuk meg neki, hogy volt ki elé tükröt tartania, hogy úgy élünk: van miről írnia. Nem mondom, hogy nem munkált benne némi véres, akarom mondani bikavéres rosszakarat és megelőlegezett kárörvendés, amikor sárgába csomagolta rólunk szóló gondolatait, de mentségére mondom, ő is csak ember, mégha néha látva az evolúciót ki is kéri magának ezt a minősítést. Különben meg, alkalomadtán – pár percen belül ki fogok provokálni egy ilyen alkalmat – amúgyis meghív bennünket ez a bepistult író némi veseöblítőre. Koccintásos balesetre kerül tehát sor, remélhetőleg egy pezsgőfürdőben! Csak nehogy anticitromlét keverjen abba is!
Üdvözlettel:
Dr. Ínycsiklandi Edömér, vérnarancsültetvényes, gratulátor
Hizsnyai Zoltán méltatása:
Tisztelt Vámbérysta Barátaim!
Kedves Testvéreim az Irodalomban!
Az élet – amint arra több jeles személyiség is utalt már előttem az utóbbi évezredekben – nem egyszerű dolog. Nehéz benne eligazodni. Göröngyös útjain olykor el-eltéved az ember – no nem mintha olyan nagy választék volna útvonalakból meg úti célokból. Az élet éppenséggel olyan, mint a szőke nők számára épített labirintus: egy nyílegyenes folyosó, két végén egy-egy ajtóval. Alig hogy az egyiken kicuppanunk, a másik már el is nyel.
Ami az útvesztést illeti, az leginkább belső útjainkra vonatkozik, arra, hogy ennek az életlabirintusnak a siralmasan egyszerű szerkezetét fokozatosan felfedezve nem mindig vagyunk képesek kellő eleganciával megélni – nota bene: feldolgozni – az egyre nyilvánvalóbbá váló megaláztatást.
Merthogy valaki vagy valami komplett hülyének néz bennünket, az biztos: nagy elvárásokat gerjeszt bennünk, arra számítunk, hogy a dolgok látszólagos egyszerűsége mögött valami rendkívül agyafúrt feladvány rejlik, de aztán végeredményben semmi más nem történik, mint hogy némi csetlés-botlást, sötétben tapogatózást követően elérjük a kijárati ajtót. És még jó, ha az a bizonyos EXIT feliratú csapóajtó – amelynek szemérmetlenül körbepörgő ajkai visszavezetnek az anyaföldbe – elénkbe nem jön. Az már külön örömre adhat okot.
Ráadásul pszichés reakciólehetőségek tekintetében sem vagyunk ki tudja hogy eleresztve. Még járható belső útból sincs több kettőnél.
Az egyik a hit útja. Aki valamelyik útjába kerülő transzcendens világmagyarázatban minden tapasztalata ellenére is hinni tud, az a kijárat felé botorkálva is szinten tudja tartani magát hangulatilag. Boldog ember. És még várnak is rá odakünn.
Ha ez nem jön össze – és az emberi psziché úgy lett megszerkesztve, hogy a civilizációk évszázadainak szaporodtával egyre kevesebbeknek jöjjön össze –, jobb híján a dolog komikus oldalát próbáljuk figyelmünk középpontjába helyezni. Mindennek megvan ugyanis a maga komikus oldala. Mindennek megvan. Az életnek kiváltképp. Minél tragikusabb valami, annál mélyebb és sűrűbb komikum képezi a foncsorját. Az igazán elmélyült komikum alján kevés a felhőtlen derű, nem a jó kedély táplálja. És a kifutása sem az infantilis eufória. Nem véletlen tehát, hogy egy tartalmasabb kacagás könnyeket facsar a szemünk sarkába. És az sem, hogy a hitben élők annyira sohasem lovallják bele magukat egy-egy komikus szituációba vagy adomába, hogy eleredjen a könnyük. Ők – mármint az igazi hívők – jó kedélyű, de általában humortalan emberek. Nem értik a viccet. A tartalmát értik, de nem képesek a személyes érintettség hőfokán átérezni. Nem érintettek a dologban. És különösen a groteszk és az abszurd humor előtt állnak tanácstalanul. És ez a tanácstalanságuk merőben terméketlen. Semmilyen maradandó nyomot nem hagy bennük, az égvilágon semmit sem követ el velük. Ámde van kit és mit követniük. És végül is rendben van ez így.
Így is lehet. Meg lehet úgy is, amiként az Anticitrom szerzőjének adatott. Csak az a fontos, hogy lehetőleg lelki egyensúlyunkat megőrizve, a lehető legjobb érzelmi kondícióban caplassunk a közös cél felé.
Z. Németh István – akinek a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent humoreszkgyűjteménye miatt itt egybegyűltünk – magas hőfokon lobogó ateista. Szinte minden a sírógörcsig röhögteti. És írói erényeit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezen, látszólag ambivalens érzelmeit képes magába fojtani s oly érzékletes textusokká transzformálni, hogy helyette szövegeinek olvasói vigadnak sírva. Holott – Móriczcal és nem Mórickával szólva – „döglik a nagy kan”. És mindig éppen. Ez a természete.
Az Anticitrom szerzője szinte enciklopédikus igénnyel lép fel, amikor korunk visszás jelenségeit kódolja mélyen humánus és pszichésen könnyen emészthető sírvavigadássá. Szeretnének többet tudni a Szőke Nők Pártjáról vagy a Bélák politikai érdekképviseletéről? Lapozzanak bele az Anticitromba. Ütős választási jelszót keresnek? Azt is találnak benne jó párat. Például ezt: „Cselekszünk érted! Mozdulunk miattad! Teszünk rád!” Vagy arra kíváncsiak, hogy az állatorvosi rendelő ajtajára kifüggesztett felhívás miként inti csendre a pácienseket? Hát így: Odabenn rendelés folyik. LEÜL! ÚGY MARAD!” Vagy az Európa Legkelitibb Elméje-díjjal kitüntetett zseniális dunafurmányosi feltaláló legújabb ötleteivel szeretnének megismerkedni? Az Anticitrom sok egyéb mellett a hőszigetelt hálószatyor, a szemráncbaszedő krém és az ateista (!) imádkozó sáska megalkotásáról is értékes információkkal szolgál. Vagy az nem hagyja nyugodni Önöket, hogy Harry Potter, a nagy regénybeli varázsló miért látogatott Szlovákiába? A következő dialógus erre vonatkozólag is magyarázattal szolgál: „Ó, azért mert ez egy varázslatos, mágikus hely, egy csodaország. Csoda, hogy még létezik. – A politikusok szerint fényes jövő előtt áll. – Ez igaz. Már csak néhány fényév, és jobbra fordulnak a dolgok. Vagy balra.”
Z. Németh István igazán mindent megtesz azért, hogy forduljanak végre valamerre. Fordulatos könyvét forgatva nagy valószínűséggel bekövetkezik a belső fordulat. Persze szigorúan a kijelölt út mentén.
Végezetül a kötetcímről ejtenék még néhány szót. A magyar narancs, mint A tanúból tudjuk: citrom. Kicsinkét savanyú, de a miénk. Az Anticitrom a citrom ellentéte, vagyis narancs. Édeskés, de olyan magyarosan az. Vagyis úgy igen-igen édes, hogy közben marhára savanyú. Tehát jó az emésztésre. Tegyük hát magunkévá!
