(Határtalan irodalom - tanácskozás a Magyar Írószövetségben, 2009. november 26.)
A Francia Akadémia a XIX. század végén megtiltotta a nyelv eredetének kutatását. Illetve (pontosabban) határozatot hozott arról, hogy nyelveredettel kapcsolatos vizsgálatokat nem tekinti a tudomány (mint tudástermelés) körébe tartozónak, az ilyen tárgyú dolgozatokat sem hivatkozásként, sem tudományos fokozatok megszerzéshez benyújtott kutatási eredményként ab ovo nem fogadja el. A témát kezelhetetlennek és (ezért) komolytalannak, a vizsgálati módszereket és magyarázatokat spekulatívnak, a kérdéskör generálta vitát terméketlennek ítélték. Az üzenet egyszerű volt: nem kell ez, nem lehet jó kérdéseket feltenni a dologgal kapcsolatban, akkor meg mi értelme foglalkozni vele.
A Magyar Írószövetség székházában 2009. november 26-án megrendezett Határtalan Irodalom című (egész napos) tanácskozás leggyakrabban visszatérő kérdésével (Létezik-e egyáltalán olyan, hogy határon túli irodalom?) kapcsolatban jutott eszembe ez a tudománytörténeti közhely. Hogy érdemes volna már erre is moratóriumot hirdetni. Hogy mostantól csak az tegye fel, aki jól formált, explikált választ is tud rá adni. És amíg ilyen jelentkező nincs, addig beszéljünk másról. Mert így kínos.
Ki direkt módon, ki fedettebben, de a tanácskozás szinte minden előadója artikulálta a vizsgálati tárgyának fundamentumát érintő kérdést, sőt, a programsorozatot záró felolvasóesten még a meghívott íróknak, költőknek is feltették. Na, ők meg aztán végképp nem tudtak mit kezdeni vele, vakaróztak, hallgattak nagyokat, beszéltek valami másról, Fekete Vince válaszként felolvasott egy vicces, lózungokból szerkesztett (ál)politikai (ál)beszédet (az Udvartér című prózakötetéből) - és ő cselekedett a leghelyesebben.
Miközben a Határtalan irodalom mégis az általam eddig látott legizgalmasabb írószövetségi rendezvény volt, nyílt szellemű, problémaérzékeny előadásokkal, kiválóan felkészült előadókkal, nagyon pontos, gondos szervezéssel. És nincs ellentmondás. Egyszerű minden, amikor a résztvevők a művekkel, szerzőkkel, ízlésirányokkal, esztétikai áramlatokkal foglalkoztak, azoknak tettek fel kérdéseket, azt jól, inspiratív módon csinálták.
A tanácskozást Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke nyitotta meg. Köszöntőjében nem a határon túliságot tematizálta, hanem arról beszélt, hogy változott meg a fiatal alkotók helyzete, szerepe az elmúlt három évtizedben. Beszélt a(z első, második) kötethez jutás könnyebbé válásáról, a közlések ugyanakkori elsúlytalanodásáról, az írói-költői pályák valódi indulásának egyre fiatalabb korba tolódásáról, és ennek esztétikai, irodalomtörténeti következményeiről, vetületeiről. Ha jól értettem, azért magyarázta ezeket, az volt az üzenet, hogy bár ma egyszerűbb saját könyveket letenni az asztalra, de a szellemtörténeti mozgásba ténylegesen bekapcsolódó közlést produkálni fiatalon jelen helyzetben ugyanolyan nehéz, mint amikor könyvet kiadni se volt könnyű, és hogy az ezen a tanácskozáson tárgyalt szerzőknek ez, lám, mégiscsak sikerült. Ami valóban nagy dolog.
A Határtalan irodalom erdélyi blokkal kezdődött. Három előadó beszélt a kortárs fiatal erdélyi irodalom három aspektusáról, Elek Tibor a lírában, Papp Ágnes Klára a szépprózában, Vincze Ferenc az értekező prózában ma létező, mozgó, hatást gyakorló műveket, szerzőket, szellemi áramlatokat vizsgálta.
Elek Tibor (Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben című) előadásából a tudósító számára az derült ki, hogy az 1990 utáni erdélyi líratörténések origójában Orbán János Dénes költészete áll, mind az Előretolt Helyőrség többi karakteres alkotójának, mind pedig a csoporttól független erdélyi költőnek a munkássága az OJD-lírához képest valamilyen (többnyire gyöngébb, de legalábbis kisebb hatású). Elek szerint OJD költészete nem jellegében hozott újat, az általa mozgatott témák (a testiség frivol, helyenként obszcén ábrázolása, a köznapi életvilág tematizálása), az alkalmazott módszerek (a költészet depoetizálása, a lírai én deheroizálása, a hagyományos költői szerepek elvetése) mind megvoltak már előtte is a kortárs magyar irodalomban - hanem végletes radikalizmusában. A kolozsvári irodalmi különítmény tagjain (és a transzközép mozgalom talaján kihajtott újabb alkotókon) kívül szó esett még Demény Péterről, Kinde Annamáriáról és másokról, továbbá kérdésként merült fel, hogy kell az erdélyi kortárs lírát tárgyalva beszélni a moldvai csángó származású, de Budapesten élő és alkotó Iancu Lauráról. Elek előadásában azt javasolta, ez legyen az utolsó ilyen irányultságú tanácskozás, amelyen az ún. határon túli irodalmakról a magyar irodalom egészétől elkülönítve esik szó.
Papp Ágnes Klára lendületes, szabadon áradó, rendkívül problémaérzékeny előadást tartott az erdélyi kortárs prózáról. Ő is az Előretolt Helyőrség művészi teljesítményéből indult ki, és a csoport karneváli (elmaszkírozott, identitásvesztett, tomboló) jellegét hangsúlyozta. Szerinte ezt támasztja alá a kolozsvári alkotók paródia iránti vonzódása (ahol nem a humor az elsődleges motivációs erő, hanem a paródiának az a sajátos jellemzője, hogy alkotójának nem kell saját hangon megszólalnia, nem kell elfogadnia egyetlen világnézetet, létszemléletet, ideológiát sem, elég másokéival játszani). A korábbi válaszok érvényüket vesztették, új válaszok, új fontosságok nem születtek, a legfőbb esztétikai üzenet így az, hogy semmi sem érvényesíthető, semmi se követhető, talán ebből adódik a mai fiatal erdélyi prózának az a tulajdonsága, hogy nem ismeri el, vagy nem képes tartani a műfaji határokat sem, a prózákban mindenféle műfajok keverednek, mosódnak össze, tiszta műfajiságú művek nem jellemzőek.
Vincze Ferenc Irodalomtörténészek, tendenciák Transsylvániában? című előadás a leghatározottabban tagadta a az irodalom területi alapon történő felosztását, az ilyen típusú bármiféle vizsgálatok érvényességét. A mai erdélyi értekező próza legfontosabb alkotóit, műveit bemutatva Balázs Imre Józsefet az avantgárd irodalmi törekvések kutatójaként, Selyem Zsuzsát a szövegirodalom szakértőjeként, Boka Lászlót a kanonizációs problémák, irodalmi diszkussziók kiváló elemzőjeként, Páll Zitát a transzközép mozgalom értelmezőjeként és kritikusaként jelenítette meg, és hangsúlyozta, hogy ezeknek az irodalmároknak nem egymáshoz van közük valójában, hanem saját kutatási területük többi szakemberéhez, függetlenül attól, hogy hol születtek, hol élnek. Az előadók közül talán ő volt a legkritikusabb a rendezvény egész irányultságával kapcsolatban, rámutatott, hogy ha a Határtalan irodalom című tanácskozáson csak határon túli szerzőkről, művekről beszélnek, az igazából a határok elismerését, sőt, hangsúlyozását jelenti, és ebben az értelemben épp a határtalanságot tagadja.
Ebédszünet után Beke Ottó tartott előadást Délvidéki emlék-montázs címmel, amelynek rögtön az elején rögzítette, hogy témája valójában szűkebb, a vajdasági irodalomról kíván beszélni. Fenyvesi Ottó, Kontra Ferenc munkásságát elemezte részletesebben, előadásának nyitó tétele az volt, hogy a vajdasági irodalom egyik fő témavezérlő igénye a múltfeldolgozás, az emlékezés, a tárgyalt műveket ebből a szempontból vizsgálta. A sok idézettel gazdagított, nagyon gondos előadás az irodalomelmélet sajátos, erősen differenciált nyelvén szólalt meg, terminus technicus-okkal terhelten, ami a hallás utáni megértést nem segítette, a tudósító valahol félúton le is akadt róla, de azzal a határozott szándékkal, hogy majd nyomtatásban, olvasva, úgy biztos befogadhatóbb lesz. (Itt jegyzem meg, hogy bármilyen tanácskozáson egy tanulmányt olvasni fel előadásként, az nem annyira szerencsés. Az előadás vokális műfaj, tekintettel van arra, hogy másféle percepcióból indul a megértés, mint olvasáskor. A sokszorosan összetett, féloldalakon át kígyózó mondatok füllel csak nehezen vehetők le, ami miatt rengeteg értékes információ vész el. A megírt tanulmányokból valódi előadást kell szerkeszteni, ha a fellépőnek igénye, hogy tényleg meg is értsék, amit mondani akar.)
Bertha Zoltán elképesztően részletgazdag tablót festett a hagyományosan legfiatalabbnak tekintett kisebbségi magyar irodalomról, a kárpátaljairól. Új vetés Kárpátalján című előadásában legalább harminc alkotó műveit mutatta be, elemezte, keresett kapcsolatot közöttük, értékelte őket, miközben könnyed és elegáns volt a tudásnak/ismeretnek ez a zavarba ejtő méretű tárháza. A Ukrajnában születő magyar irodalom legismertebb alakjain (Balla D. Károly, Nagy Zoltán Mihály, Penckófer János, Vári Fábián László) kívül hallhattunk S. Benedek András, Fodor Géza, Kovács Vilmos, Berniczky Éva, Bakos Kiss Károly, Dupka György, Horváth Sándor, és még sok más író, költő munkásságáról, valamint Kárpátalja egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóiratáról, az Együttről.
Mizser Attila Devizaárfolyamok (Paradigmák, váltások a szlovákiai magyar irodalomban) című előadása mintha igazolta volna a határon túli irodalom mint olyan létezését (a szlovákiait legalábbis). Teljes intézményrendszer, önálló (az anyaországitól különböző) kvázikánonok, egy élő, de sok szempontból zárt belső nyilvánosság. Mizser szerint a szlovákiai magyar irodalom értékítéletei olyanok, mint a forint volt a nyolcvanas években: otthon egész jól el lehet vele boldogulni, de a határ másik oldalán már nincs értéke, és nagyon nehéz átváltani. Bár Mizser előadása a szlovákiai magyar irodalom sajátos függetlenségét hangsúlyozza (emeli be még a címbe is), a bemutatott/elemzett szerzők és életművek épp azok közül kerülnek ki, akiket/amelyeket az anyaországban is közel hasonló értéken ismer el az irodalmi közösség, pédául Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Vida Gergely. Mizser Attila képet adott a négy szlovákiai magyar irodalmi folyóiratról, a Kalligramról, az Irodalmi Szemléről, a (megjelenését szüneteltető) Szőrös Kőről és Opus-ról is.
Az előadások után néhány határon túli magyar kiadó (Erdélyi Hiradó, Zetna, Huncro, Nap, Intermix) mutatkozott be, majd kerekasztalbeszélgetésen osztották meg egymással gondolataikat az egész napos programsorozat résztvevői. Ezekről a tudósító (egy párhuzamos program miatt) lemaradt ugyan, ám utóbbi hatását érzékelhette a tanácskozást záró felolvasóesten, illetve előtte (szenvedélyes, már-már ingerült vita a nézőtéren). Úgy tűnik, a kerekasztalbeszélgetésen a létezik-e határon túli magyar irodalom? kérdés a fontos-e a nemzeti identitás?-ra transzponálódott, és értelemszerűen erős érzékenységeket generált.
A Rögtönzött műhely című felolvasóest sűrű, húzós produkció, Bakos Kiss Károly, Danyi Zoltán, Király Zoltán, N. Tóth Anikó versein, prózáin túl Nagy Koppány Zsolt tárcája a vendégmunkás-létet mutatta be szellemesen, ötletesen, Lövétei pikirt eclogája fanyar és finom (elhagyásról, szerelemről, szánalmasságról), Fekete Vince prózájából intellektuális humor áradt, Penckófer visszaemlékező prózája sodró lendületű, lecsiszolt formavilágú (az övé volt a legátütőbb teljesítmény). Az olvasás után a moderátorként és főszervezőként szerepet vállaló Erős Kinga még egyszer felvetette a határon túliság kérdését, megszólította az alkotókat, akik vagy nem tudtak, vagy nem akartak határozott válaszokat adni. Nem hiányoztak volna az estről a keresett szavak, a hallgatások, az esetleges vélemények. Mintegy végszóként Elek Tibort is mikrofonhoz hívták, aki a délutáni vitában egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni. Előadása egyik ajánlását hangsúlyozta, hogy amikor magyar líráról, prózáról stb. beszélünk, soha ne feledkezzünk meg a határon túli alkotókról, művekről, de ne beszéljünk róluk elkülönítetten, mert ennek ma már nincsen indokoltsága. Végül elmondta, hogy határon túli irodalom természetesen nincs, mivel csak egyetlen magyar irodalom létezik, miközben látjuk, hogy mégis van. Ez egy paradoxon. Megértésével a tudósító már nem próbálkozna.
A programsorozat izgalmas, érdekes volt, képet adott alkotókról, alkotócsoportokról, esztétikai törekvésekről, művekről. Talán egyedül az hiányzott, hogy a nyugati magyar irodalmakról is szó essék. Meg, hogy ne ismételgessük tovább, hogy létezik-e határon túli irodalom. Akkor minden rendben lesz, és felhőtlenül lehet pogácsázni meg borozni az ilyen rendezvények végén.
Szabó Tibor Benjamin
Bárka