 Óh, az ember, ki még az életet is elvenné a másiktól,
Ha az élete több lehetne tőle,
Óh, a szemünk, mely csak annyit lát,
Amennyit csak ő akar látni.
Az ember mely oly önző és ostoba,
Mert ami az érték, azt eldobja,
S ami romlott, rohadt, az kell neki,
Ami fontos, csak az anyagi.
S ha az utcán egy koldust lát,
Belé rúg, s tovaáll.
Óh, Istenem, mondd miért,
Miért vagyunk mi ily önző s ostoba nemzedék?
Mit régen az őseink tiszteltek és szerettek,
Mi sárba tiportuk, s eltemettük.
Régen a szeretetről, s összetartozásról szólt az élet,
Most gyűlölet, és önzőség vezérel bennünket.
Óh, ember hova tűnt az a csillag az égen?
Óh, ember hova tűnt a reményed?
Ha magadra nézel a tükörben,
Nem látsz mást, csak egy megfakult, s összetört képet.
Hát ébredj, s lásd meg lelkedben a kiszáradt kertet!
Gondozd, ápold, amíg látod azt az egy szem virágot is a kertedben.
Lásd meg mi szép, s újra éled.
Ne add fel a reményt,
Küzdj, míg van rá lehetőség!
S ha a másik szemébe nézel,
Vedd észre, benned is ott él mélyen.
Segíts, hogy a világ, melyben élsz,
Szebb legyen neked, neki s nekünk.
|
|
