Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33086
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Delete - Visszaút törölve

Arany Opus Díj 2009Ha egy évtizeddel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy az IEK létezik, gúnyos, idiótának néző, s egyszersmind idióta tekintetemmel azon nyomban torkára forrasztom a szót, majd eljátszom az üresfejűek jól ismert nagyjelenetét: kiélvezve egyszemélyes közönségem hirtelen jött zavarrezdüléseit, halálra röhögöm magam.

Akkori primitívségemet szerencsére maradéktalanul kimosta belőlem a műveltség ultrahatékony mosópora! Ma már tudom, mi több, fennhangon hirdetem, balgaság, egetverő ostobaság valótlannak tartani bármely állítást, amíg saját szemünkkel meg nem győződünk igaz, avagy hamis voltáról! Ha arra az ocsmány, korlátoltan öntelt alakra gondolok, aki évekkel ezelőtt még bárgyún bitorolta kereszt- és vezetéknevemet, borsódzik a hátamon a bőr és öklendezés céljából haladéktalanul igénybe kell  vennem a vécékagylót.
    Azokban a dicstelen és szégyenteljes időkben éjjeliőrként dolgoztam egy lepukkadt üzemben. Jól megvoltunk egymással én és a kutyám. Rivalizálás fel sem ötlött bennünk, agysejtjeink észtartalma megegyezett, gondolataink minősége a béka fenekét csiklandozta. Békés, baráti nyugalomban szenderegtük át az éjszakákat. Olykor, nagy néha, mikor nem jött álom a szemünkre, kiültünk az őrbódé elé, néztük a csillagokat, és ketten nem tudtuk, mik is azok valójában. Törtük a fejünket nagyon, de mire jutottunk volna valamire, egy reccsenés-pattanás a közelben, bekergetett minket a zár biztonsága mögé. A gyávaság vádját kivédendő leszögezem, mindig én iszkoltam be másodikként… Az égbolt látványával együtt természetesen a kérdések is a múltban ragadtak.
Csak két dolog érdekelt úgy istenigazából: a már említett alvás, és a vedelés. Az elsőt ugye a munkahelyem biztosította, a másodikat a kocsma. Hát igen… Csupán a mérhetetlen magányom szolgálhat mentségül akkori életemre… Oly egyedül leledztem a világban, akár a hüvelykujjam. Se családom, se szeretőm, se rokonom. Negyven évesen. Ivópajtások… Azok bezzeg nyüzsögtek körülöttem! Naná! Hiszen az egész brancsban csak nekem volt állásom… Azaz pénzem. Szinte látom, amint a nyájas olvasó agyában megfogalmazódott kérdéseket formálják az ajkak: Ember, miként jutott ily magas műveltségi szintre? Stílusa és gondolatai hogy váltak ennyire tisztákká?  Nos, ha érdekel valakit, elmesélem. Ha nem, akkor is…
Ködös, Kafka regénybe illő téli éjszaka volt. Hárman baktattunk a kihalt, jegesre taposott utcán, s K-hoz hasonlóan mi is kifürkészhetetlennek, áttekinthetetlennek éreztük a világot. Csakhogy, amíg K gyötrelmei önnön gyengeségéből és egy elmebajos társadalom olajozott gépezetének szenvtelen működéséből fakadtak, addig mi egyszerűen csak részegek voltunk… Ténferegtünk a komor, ide-oda dülöngélő házak között, három-négy zárórát magunk mögött hagyva, szárazságtól sikoltozó nyelőkével, s éktelenül szidalmaztuk a várost, átkoztuk a vezetőit, egyszóval haragudtunk mindenre és mindenkire. Az ember nehezen viseli, ha a zsebe tele van pénzzel, és mégsem hörpintgethet. Végül, beletörődve a megváltoztathatatlanba, már éppen a búcsúkönnyeknél tartottunk, amikor valamin megakadt a tekintetem. Nini, fiúk, ti is látjátok, amit én? – kérdeztem a szememet dörzsölgetve. Hárman egyszerre nem eshettünk ugyanabba a delíriumba… – suttogták cigitől rekedten, felragyogó arccal a szesztestvérek.
Behemót, fényárban úszó épület terpeszkedett előttünk. Óriási ajtaja fölött három betű vöröslött: IEK. Azonban nem eme felirattól dülledt nagyra a szemünk! Volt ott több is! Például effélék: sör, bor, pálinka… Mondanom sem kell, nyomban felélénkültünk. Hogy kerül ide ez az épület? Nyitva lehet? – dünnyögték vágyakozva ivócimboráim. Nézzük meg! – mondtam, és menten meg is ragadtam a hideg rézkilincset.
Az ajtó nyitva volt. Összevigyorogtunk, és a következő pillanatban már el is nyelt bennünket reményeink palotája…
Tágas előcsarnokban találtuk magunkat, a falakon öreg és fiatal emberkék portréi sorakoztak, csupán időnként ékelődött közéjük egy-egy faliújság, melyekre különféle szövegeket gombostűztek. Minthogy betűzgetni nem volt kedvünk, az ivóhely bejárata után néztünk. Valahonnét halk zsibongás ütötte meg a fülünket. Mint jó kopók szimatoltunk erre-arra, kerestük a hangok forrását. Hamarosan megállapítottuk, hogy egy vastag, bordó függöny ráncai mögött zajlanak az események. Odasompolyogtunk, megkerestük rajta a rést, és óvatosan átlestünk a másik oldalra.
Különös látvány tárult elénk. Az első, ami a szemünkbe ötlött, a csarnoknyi helyiség berendezése volt. A falakon bordó kárpit, itt-ott ízlésesen cirádás hangulatlámpákkal tűzdelve, három párhuzamos sorban háromféle stílusú asztalsor. Hova kerültünk? – néztünk össze hitetlenkedve.
A bejárattól legtávolabb eső bőrfotelekben, faragott, sötét asztalkák mellett, puha, olajzöld futószőnyeggel a lábuk alatt, szmokingos urak és estélyi ruhás hölgyek villogtatták hófehér műfogaikat, előttük kávé, üdítő. Ezen ismét elámultunk. Az efféle népek pezsgőzni, konyakozni szoktak… Majd a középső, jellegtelenül barna szőnyegen sorakozó, jóval egyszerűbben kivitelezett asztalsoron állapodott meg a tekintetünk. Reméltük, ott végre épeszű embertársakra lelünk… És valóban! Igaz, ők csupán öltönyt és egyéb társasági öltözékeket viseltek, de bort és pálinkát ittak! Na, ez már valami! – bólogattunk egymás felé. Sóváran kigúvadt szemünk a hozzánk legközelebb álló asztalok felé fordult. Szerencsénkre! Az orrunk előtt – érdekes, hogy az ember mindig a saját közegétől elütő dolgokat veszi észre először –, szóval az orrunk előtt… éppen olyan nyomorult, rosszul öltözött emberkék üldögéltek, mint mi! Kocsmai szintű bútordarabokon vedelték a sört, lábuk a hideg követ taposta. Hahotáztak, vitatkoztak, kancsalítottak. Majdnem táncra perdültünk örömünkben. Otthonra leltünk. Nem is haboztunk sokáig! A következő pillanatban már a csehósor székein feszítettünk. Amíg a pincérre vártunk, azon morfondíroztunk, miként kerülhetett egy terembe ennyifajta szerzet?
Idősödő, jóságos mosolyú, frakkos emberke állt meg mellettünk.
– Kovács Lucifer vagyok, a pincér. Mit kérnek? – mondta nyájasan.
    Talán fél perc is eltelhetett, mire meg bírtunk szólalni.
       – Ér… érdekes neve van… Mit kérhetünk? – nyögtem zavartan.
    – Csaknem mindent… De ahogy így elnézem magukat, kezdetnek valami gyengébb minőségű sört javasolnék… – ajánlotta lágy hangon, majd bamba képünk elé nyomott három könyvecskét, melyeket ő itallapnak nevezett.
    Mint idegbeteg kisdiákok a falusi tanító katedrája előtt, egymást túlnyekeregve, buzgón betűzgetni kezdtük a sorokat. Közben persze mélységesen meg voltunk sértődve a lenéző sörajánlat miatt. Az alábbi információk birtokába jutottunk:
    „Mai ajánlatunk! Soproni sör: Benedek Elek mese, pilseni: Örkény egyperces, rum: Nagy Lajos vagy Móricz novella, hazai konyak: Kosztolányi novella, egy üveg vörös vagy fehérbor: Thomas Mann novella, külföldi, márkás röviditalok: regényrészletek Kafkától, Joycetól, Prousttól…”
Ostoba pislogásunkat még mi is kellemetlennek éreztük egy idő után. A pincér elvigyorodott.
– Minden világos? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
– Ja, mint a vakablak… – suttogtuk rosszat sejtve.
A pingvinnek öltözött emberke erre nagyot sóhajtott.
– Pedig ott állnak feketén-fehéren az árak!  Nálunk a vendégek nem pénzzel fizetnek. Egyszerűen el kell olvasniuk itt és most a kiválasztott italért járó irodalmi alkotást! Persze, amennyiben valamelyikük már olvasott volna valamit… – Kétkedve nézett végig rajtunk. –Akkor elég, ha felmondja a tartalmát. A tartalmat természetesen mindig elvárjuk a züllészeti eszközök kézbesítése előtt. Mert tudják meg, uraim, itt most a Bűnbeesés Alapítvány által támogatott irodalmi elvonókúra zajlik! Az IEK. Létezik egy elmélet, mely kimondja: Minél műveltebb valaki, annál kevesebb alkoholt löttyintget magába! Eszerint működünk mi is. Nézzék a távolabbi asztalsort! Ott már mindenki alkoholmentes italokat iszik a saját pénzén, és önmaga szórakoztatására olvas. Csupán a nosztalgia, a családias hangulat tartja még itt őket. Hamarosan gyógyultan hagyják el a közösséget. Családot alapítanak, helyre hozzák elrontott életüket, vagyis beilleszkednek a társadalomba. Pedig higgyék el nekem, ugyanitt kezdték, ahol önök! Egy éjjel nem találtak nyitva semmit rajtunk kívül. Minthogy nagyon-nagyon száraz volt a torkuk, olvasni kényszerültek. Kezdetben azért tértek vissza hozzánk, mert úgy hitték, itt lényegében ingyen ihatnak. A későbbiekben azonban bizonyosfajta intelligencia-tudat alakult ki bennük, melytől az asztalsor, ahol most önök ülnek, hozzájuk méltatlanná vált a szemükben. Az alkoholt még imádták ugyan, de a műveletlen, mocskos szájú, rosszul öltözött egyéneket ki nem állhatták. Ezért a szekrény mélyéről előkotorták foszladozó, naftalinos öltönyeiket, szoknyáikat, és egy este áttelepedtek a középső sorba. Mondanom se kell, a jól öltözött, kiforrott ízlésű ember minőségi italokra vágyik. Méltóságán alulinak tartja a kocsmai italok vedelését. Következésképpen bor és konyak árakat kell olvasnia…
Aztán asztaltársaságokba tömörültek, melyekben az éppen elolvasott művekről cseréltek eszmét. S végül, közös elhatározással, egymást erősítve, áttelepedtek az alkoholmentes sorba. Rájöttek ugyanis, hogy a komoly irodalmat csak szesz nélkül lehet felfogni…
Többször magunkba csíptünk. Ébren voltunk…
– Hát ez marha érdekes… És hogy kezdődött ez az egész? Már előre ki voltak jelölve az asztalsorok? – kérdeztem csibészesen kancsalítva.
A pincér bólintott.
– Természetesen! Ám kezdetben csupán ennél a sornál volt kiszolgálás. Persze ha szépen kiöltöznek, akár most is középre ülhetnek… De nem hiszem, hogy bírnák a gyűrődést… Kiközösítenék önöket…
Méltatlankodva, önérzetesen néztem fel a beszélőre.
– Ne ítéljen elhamarkodottan! Honnan tudja, hogy mit olvastam eddig? Láttam én már írót csehóban vedelni…
– A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt… De megeszem az itallapot, ha ön bármin is átrágta magát az újságok sportrovatán kívül… Az olvasott, művelt ember nem kóvályog az utcán éjnek idején… Kótyagosan… Nyugodjon meg, mi tévedhetetlenül beazonosítjuk a tudatlan, züllött alkoholistát! Elsőre be se léphet más az intézménybe. Kamerákkal figyeljük az utcát, ha nem felel meg a követelményeknek a kinti dülöngélő, az ajtó zárva marad.
 A kis ürgét csupán az mentette meg a pofán vágástól, hogy nagyrészt igaza volt… A cimborákhoz fordultam.
– Én innen el nem megyek, amíg nem ittam valamit!
– Mi sem!
Ismét a könyvecskébe mélyedtünk. Abban nyomban megegyeztünk, hogy összpontosításra alig képes állapotunkban csak valamelyik Benedek Elek mese jöhet számításba. Bár örök életemben rühelltem a sopronit…
– Piroska és a farkas? – csillant fel a szemem.
– Grimm – mondta a pincér sajnálkozva.
Az egyik haver képe boldog mosolyba torzult.
– Hófehérke és az a hét manó vagy mi?
– Szintúgy. Uraim, ajánlanék önöknek néhány Örkény egypercest! Percek kérdése az egész… Hozzam a könyvet?
Egy emberként nyögtük.
– Hozza!
Néhány pillanattal később ott díszelgett előttünk a vékonyka kötet. A főúr türelmesen elmagyarázta, mi a teendő:
– Ha elolvastak valamit, szóljanak! Ne ijedezzenek, felteszek egy-két könnyen megválaszolható értelemfelmérő kérdést, és már hozom is a seritalt! Természetesen együtt is olvashatnak. Kezdetben nem leszek túl szigorú. Mert ugye, az előrehaladás a cél!
Vidáman dörzsöltük össze a tenyerünket. Hárman csak kibetűzgetünk egy hatvan másodperces irományt!
Kinyitottam a fizetséget, lapozgattunk, mérlegeltünk, és hamarosan megállapítottuk, hogy van abban félperces írás is… Például a Klimax. Kilenc sor összvissz. „A házmester vette észre a gázszagot.” Így kezdődött. Az egész olyan volt, mint valami száraz rendőrségi hír. Egy hölgyike az ötvenedik szülinapja alkalmából megöngyilkolta magát. Azért nyomult át a másvilágra, mert senki sem akarta rendbe hozni a folyton beázó plafonját… Ebből ama következtetést vonta le, hogy őt a kutya se szereti. Női logika… És a cigaretta is rúzsos volt. Hogy ennek mi köze az ügyhöz?
Hát ez szuper! Ha ezért pilsenit kapunk, akkor ez lesz a véglegesített törzshelyünk! – kacarásztunk felszabadultan. Intettünk az okostojásnak.
– Hozhatom a sört, uraim? – pillantott ránk merevvé komolyodott halszemével.
– Kérdezzen! – kiáltottam büszkeségtől dagadó mellel, és elétartottam a Klimaxot. Sunyin megleste a novella címét, majd csalafinta arccal elmerengett.
– Hány éves volt a hölgy? – kérdezte.
– Ötven – vágtuk rá azonnal.
– És miért lett öngyilkos?
– A plafon miatt!
– Miért volt rúzsos a cigarettavég?
– A nő szája miatt.
Röpke ideig szomorúan vizsgálgatott bennünket. Hogyne lenne szomorú, amikor ily könnyedén megszereztük a söreit! – gondoltuk kárörvendően.
– Kezdetnek talán elég lesz ennyi is… ¬– mondta lemondóan, aztán komótosan, aprócska fejét csóválva elsomfordált a jól kiérdemelt nedűkért. Elégedetten vigyorogtunk utána.
     A sör jó volt, de kevés. Ezért aztán újra olvastunk, újra válaszoltunk, újra ittunk. Aznap legalább tíz korsó ingyen ital csordogált le a torkunkon fejenként, a girhes lóti-futi mélységes sajnálatára. Hiába, a vereséget nehéz beismerni…
Az IEK, ugye mondanom sem kell, a törzshelyünkké vált. A munkahelyemen, elalvás előtt, egyre többet törtem a fejem az olvasottakon, és lassan rájöttem, miről is szólnak valójában a fizetségek. Máshogy kezdtem látni a dolgokat, megvilágosodtak előttem az emberi cselekvéseket mozgató érzelmi-logikai töltések.  Így voltak ezzel a haverok is…
Idővel új öltönyöket és könyveket vettünk, irodalmi lapokat böngészgettünk, végül pedig kiöltöztünk, mint a pengős malacok, hogy helyet foglalhassunk az elit sorban, a nyálgombócok közt.
És elérkezett a nagy nap! A búcsú napja. Könnyes szemmel szorítottunk kezet a nyavalyás kis „Fényhozóval”, aki oly büszkén nézett végig rajtunk, mint apa az eminens tanuló gyermekein.
Egy biztos! Baromi okos lettem… Művelt… Még iskolába is jártam… Az emberek megszerettek, felnéznek rám… Hehe. Már nem ténfergek az éjszakában sápadt fényű, törött neonok alatt, és nem vizelek sötét kapualjak málladozó vakolatú falára. És nem üvöltök kótyagosan a hajnali félhomályban, hogy buta, dühöngő haraggal megzavarjam rettegő polgártársaim nyálas vánkosú durmolását. Mert intelligens vagyok. Megtanultam viselkedni.  
Meg is házasodtam! Selyembőrű, illatos angyal a feleségem, kinek csillagszemét, zsongító idomait öt nyelven és versek százaival dicsérhetem, ha éppen azt igényli. Kölköket nevelgetek a legmodernebb elvek szerint, s nem jövök zavarba a kérdéseiktől.  Csordultig töltöttem az agyam tudással. Minden a kisujjamban van…
Magamévá tettem Szókratészt, Platónt, Arisztotelészt, Bacont, Descartes-ot, Pascalt, Spinózát, Leibniz-et, Bayle-t, Voltaire-t, Montesquieu-t, Helvétiust, Diderot-t, Rousseau-t, Kantot, Schellinget, Hegelt, Schopenhauert, Nietzschet, Wittgensteint, meg néhány agyi tüzerőm okán alám omló bomba nőt. Ismerek minden vallást, eszmei áramlatot. A tudományokban is jártas vagyok. Sikerült kiölnöm magamból Istent… Ez ám a felemelő érzés! Megtanultam szorongani… Tisztába jöttem nyomorult, jelentéktelen mivoltommal a nagy ismeretlenhez képest… Megválaszolatlan, kínzó kérdések sorjáznak a fejemben… Tudják, mi a lét értelme meg hasonlók… Büszke lehetek magamra: A legnagyobb tudatlanságból küzdöttem fel magam eddig! Hihi! Azt ismerik, hogy: Kis kút, kerekes kút, van az udvaromban… Vagy azt, hogy: Lökd ide a sört…
Jaj, míg el nem felejtem! A következő blogbejegyzésre csak a jövő héten lesz időm… Vagy akkor se… Magasról le van…  
   
 





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2009
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2009:

Jelige: Pablo Tevel - Kabaré - avagy a por tragédiája

Hír értékelése
Értékelés: 2.33
Szavazat: 3


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2009

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc