Mi, akik itt maradtunk, már mindent láttunk és túléltünk. Csak némán tengünk még mindig az utcákon, bóklászunk vagy megrogyva hallgatjuk a valahonnan a távolból recsegő zenét. Hatféle embertípus maradt csupán: zsuzsi és a többi ötfajta szenvedés. Felzabáltuk és kiirtottuk a boldogokat egy vad éjszakán, átszellemülve haraptunk az örömhúsukból, csókoltuk a mosolygó arcukat, ittuk az ellenmérget tartalmazó vérüket. Az irigységünk és az életben maradni akarásunk felébredt, nyugodtsága egy pillanatra megszakadt. Most kihalt minden szép és jó, már a remélhetőség is elpusztult és a bajunk még nagyobbra dagadt.

Tegnap iskolába menet, mikor már kellőképp késésben voltam a suliból, hogy némi időt nyerjek, egy alig használt, rövidített útvonalat választottam. Kissé kihalt volt és sivár, de az egyre gyorsabban elmúló percek még inkább felhúztak, idegességem elfelejtette velem azt a csöppnyi félelmet, amit az a hely látványa kiváltott belőlem, még ha fényes nappal is tévedtem oda. Egy szakadt férfi ugrott elém, vérszomjas tekintetéből kiolvastam, hogy csak is rám várt, megfigyelhette futó lépéseimet. Kést húzott ki a zsebéből és felém szegezte, de nem, nem, nem akart megölni, nem kellett magamat veszélyben éreznem, csupán átnyújtotta. ,,Öld meg magad zsuzsi, minél hamarabb!” S a megmosolygó mondat végén eltűnt, átrohant a bokrok közt, ugrált és kifutott az útra. A sofőr már későn fékezett, a motorháztetőn végigperget, mint egy ráhajított húsdarab és elterült az aszfalton. Mindent elterített a kicsorduló vére, az emberek már hiába gyűltek köré. Az iskolába azonban még így is muszáj bemenni, úgyhogy napomat az eset kissé megbélyegezte, zaklatott voltam és tele hibákkal.
Ma reggel meg hangosan dörömböltek és csengettek, nem volt itthon rajtam kívül senki sem, aki kinyitotta volna az ajtót, hogy még egy fél órával többet alhassak. Egy apáca jött hozzám, 12 kicsi néger kisfiú kíséretében. Kedves volt és barátságos, bár rövid, mert a ,,Szia zsuzsi!” után csak egy pisztolyt nyújtott át és még hozzátette, hogy élesítve van. A gyerekeket ezután indulásra parancsolta, de én mezítláb álltam tovább a küszöbön egyensúlyozva, nem is zavart a beáramló hideg, csak már megint nem értettem miről van szó. Ha jó dolog történek velem, az iszonyatosan lassan következik be és hosszú időközönként. Ezzel ellentétben a rossz dolgok gyakorta megtalálnak, nem ritka a másnap sem. De a gyerekeket nem hagyhattam meghalni…
Nem, nem, nem öltem meg magam, inkább utánaszaladtam, hogy kérdőre vonjam vagy valami csöppnyi, kevés magyarázatot kapjak arról, mi is folyik itt most. Az utca végén utol is értem, s el is mondta a lényeget: ,,Jövőmegmentő akciónk célja, hogy kiirtsuk a …”
-… a milyeneket? –kérdeztem izgatottan vissza.
Választ már nem kaptam, mert nem is láttam, megszédültem és már bombáztak, elfogyott a víz, jött a jégeső és kihaltak a magyar vizslák. Olyan hirtelen 2589 lett.
És én már rájöttem ez idő alatt: a szomorúság életelixír.