Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Kritika: Csehy Zoltán: Ádám újraformázása

KritikaTóth László: Kötélen, avagy Amint az ég..., Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely, 2008.

„Mint az arany szavak, álnok a közelítő éj. / Mi a némák almájába harapunk" - mondja ki Celan azt a korszakos dilemmát, mely a szó mindenkori létmódjának egyik legpontosabb jellemzése is egyben. A szlovákiai magyar közegből induló és ugyanoda visszatérő Tóth László új kötete nyilván premisszaként számon is tartja ezt a gondolatot. A címadó kötélmotívum asszociatív holdudvara ezt evidensen alátámasztani látszik: „Mondatom kötelén rángok most mégis, / himbáló lábammal a jelentés a semmibe rúgtat". A nyelv kötele a bábjátékos kötele, a világot úgyis Pedró mester mozgatja, mint ahogy ez de Falla remekművéből teljesen világos, ám föllázadhat-e mestere ellen a báb, és újrajátszhatja-e a mester történeteit? Vagy eleve a báb határozza meg a mester lehetőségeit? Ezekkel a filozofikumba oltott költői lehetőségekkel játszik el Tóth László Kötélen, avagy Amint az ég... című könyve, mely hosszabb költői hallgatás, és egy roppant méretű, impozáns, a recepciót is nagyrészt magába foglaló kalligramos gyűjteményes kötet után jelent meg. A nyelv azonban köldökzsinór is, olykor meg egyenesen az akasztófa vagy a gúzsbakötés kötele.

A Tóth-féle, ezúttal eredendően nyelvfilozófiai indíttatású költészet ráadásul még a csönddel is a nyelv részeként számol, kérlelhetetlenül vizsgálja a létre hívott szó jelentéseinek mozgását, az értelemtulajdonító gesztus sokféleségének lehetőségét, még akkor is, ha, ahogy a Kötélen című vers végén világosan, sőt kissé talán gnómikus-tételesen le is szögezi: „az értelmezés lényegemtől foszt meg". A szó fatalista felfogást nyer: az egyéni szókonstellációk történeti rendszere azonosítódik az önéletrajzzal, melyben ott munkál a kozmikus megsejdítése, majd viszonyítási rendszerré tétele is. A kötet Ádám megidézésével kezdődik és zárul: az első ember teremtett sorsa lényegében egy szótár megteremtésévé válik. Ez explicit módon kifejezést is nyer: „Ádám a nyelvben / teremtődik" vagy: „százezer év mordul egyetlen tőmondatban".

A nyelvtéma, illetve a teoretikus (vagy annak ható) tételesség ilyen fokú direktséggel elsősorban a posztstrukturalista és posztmodern teoretikusok térhódításának köszönhetően uralkodott el a magyar költészet több regiszterében is. Tóth László (ahogy közegében még pl. Tőzsér Árpád is) helyenként áldozatul esik ennek a bizarr megfelelési kényszernek. Látásmódja azonban szerencsére kibővül a kombinatorikus gesztusok transzcendensbe hajló feltérképezésének igényével. A nyelvben, amellett, hogy költőileg releváns világmagyarázatot lát a létezésre, s így a nyelvbe halásra is, meglátja a szavakat megelőző „nyelvet" is. A másik kulcsszó tehát az identitás maga: mivé formál minket a nyelv. A Permutációk című vers plasztikus ridegsége erre kínál lehetséges választ: az identitás e szempontból nézve nem biztos, hogy több, mint bizonyos grammatikailag engedélyezett pozíciók összessége. „Most kihajolok ebből az üres papírból, és megírom ezt a / szöveget". A nyelv előtti állapot megsejtett nyelve csapódott itt le, mely természetszerűleg önreflexív és a költői hagyományokat tekintve inkább afféle metanyelv. Kérdés, hogy ezek után elfogadható-e az a gondolat, miszerint a szöveg technikai létrehozása csak a szöveg létmódja („Ez a szöveg nem én vagyok."), nem az identitás megnyilvánulása. Tóth azonban ezt csak lehetőségként veti fel a többi közt, és azonnal belebonyolódik a kultúrtörténet nyelvébe, melyen keresztül az identitás bizonyos nyelvszegmensek kigyűjtése során felépíti, felépítheti önmagát. A Bovaryné-motívum bélyege, akárcsak az Odüsszeusz-univerzum megidézése ezt a jelenidejűsítést, az irodalom aktuális nyelvi hasznosítását példázza az átörökítés során: „Odüsszeusz Trójában hagyta az esernyőjét", azaz a nyelvét, léte leglényegét. Amikor  Pénelopé megkérdezi, hogy Trója hol is van tulajdonképpen, így válaszol: „Itt belül, a homlokom mögött". A nyelv előtti (melyről Tóth a kötetbe iktatott kisesszében értekezik) territóriumát kapjuk meg ebben a mondatban: azaz az emlékezés (legyen az személyes, irodalmi vagy kollektív) nyelvformáló energiáinak mozgásterét. A bölcseleti alaphangulatot két, Tóth László költészetére szimptomatikusnak mondható tendencia destruálja: részint a már említett jelenidejűsítés  - azaz az időfaktor abszolút, kultúrtörténeti beszűkítése, melynek lényege, hogy tagadja a mindenkori történeti visszahelyezkedés igazságának lehetőségét, vagyis múlt csak a jelenben megképződő előítéletekben létezik -, részint pedig a nyelv kontrollálatlanná váló önműködő teste, mely kiszámíthatatlan mozgásainak, kopulációs és destruktív ösztöneinek engedve kisiklatja egy-egy korábbi állítás jelentését. A „Ki vagyok hát? Ki vagyok?" létfilozófiai alapkérdésére például ilyen válasz érkezik: „A permutációban létezem. / Kivagyok most, nagyon kivagyok." A finom módosulások önműködő rendszerének leleplezése egyúttal a kifejezés szövegmodelljének kimunkálása is lesz. Az első tendenciához sorolható jelenségnek tartható a jelenidejűségből fakadó betájoltság is: a múlt egyes alakjait megidéző szöveg a hozzájuk rendelt, disszonáns vagy groteszk reáliáknak köszönhetően is „korszakolódik", sőt a metaforikus terek, figurák kimunkálására utal („Pénelopé, kezében tömött cekkerrel, kilép a Julius Meinl ajtaján."). Ithaka vagy épp Trója tere így válik a kicsinyes gesztusok előszámlálásában metaforikus térré, mely arra hivatott, hogy a groteszk kisszerűség nyelvileg belakott valóságát átemelje a lehetséges világok, a lehetséges nyelvek kontextusába. A nyelv, a szöveg és az identitás költői fürkészésének végeredménye a kulturális emlékezet permutációs mechanizmusainak leleplezése mellett talán a következő sorokban demonstrálódik: „Életrajzod legfontosabb elemeit / egy szintaxis foglalja magában. / Két szó közt a lélegzetvétel - / az vagy te."

Noha Tóth László kötetének fenn előszámlált vonásai a kötetegész tekintetében általános érvénnyel bírnak, megjegyzendő mégis, hogy a mű szövegvilága korántsem egységes: ezt nyilván a viszonylag nagy, az alcímben megszakítással is jelzett időszelet (1987, 1993-2008) is jelzi, ám a széttartás elsősorban nyelvi természetű és nem kronológiafüggő. A narratív, anekdotikus alapkarakterű szövegek közé keverve találunk a nyelv kombinatorikus  természetét leleplező alkotásokat, de a nyelv groteszk szemléletéből adódó könnyed költői „felszabadulásokat" is. A kötet egyik további típusverse a kommentárként elgondolt vagy továbbgondolt „élősdi" szöveg. Ez az egzegetikai alapállású technika a korábbi Tóth-költészet létmódjaihoz tartozik (Istentelen színjáték, Ötödik emelet), melynek lényege egy adott idézet vagy csak közvetve felvetett gondolat költői eszközökkel való körbeárkolása, variálása vagy kivégzése.  A Kilóg a láb című szöveg például egy speciális kommentár, egy remek Hizsnyai Zoltán-mottónak rendelődik alá: a zenei karakterű variálhatóságban nagy szerepe van a humor öngerjesztő eluralkodásának a szövegtesten, mely azonnal, már a felütésben teste is ölt: „a láb kilóg / s ki már a kéz is". Ez a nyelvi kilógás a Hizsnyai-mottónak köszönhetően eleve a lét és a fikció terében elburjánzó nyelvi létezés viszonyrendszerére kérdez rá. Sajátos pozíciójú e tekintetben a kevésbé sikerült Z. Németh István-kommentár ambivalenciája: a mottó dalszövegszerűsége, tudákos közhelyjellege, popos rózsaszínsége („Azt hiszem törvény / hogy valahol el kell rontanunk...") szöges ellentétben áll azzal a mélységérzettel, melyet Tóth Valami óhatatlanul című szövege jobb részeiben befelé táguló örvénnyé tud alakítani. A Csak álmodod... című vers Szabó Lőrinc-reminiszcenciája örvénylés helyett pillekönnyedségével tűnik ki, míg az Atlantiszt sem című, „Holan modorában" alcímű szöveg épp a gondolat súlyának mérlegelhetőségét teszi metaforikussá az intertextuális játéktér patikamérlegén.

Külön verstípust reprezentál a rímes-romos szerkesztésű Indigó-búcsúztató, mely látszatra egy technikai eszköz lefutott karrierrjén való könnyed látszatkesergés, valójában az én, illetve az identitás megsokszorozódásának kérdéskörét veti fel, illetve a kultúra újratermelődésének és szimulakrum jellegének egy lehetséges modelljét vázolja fel. Különösen fontos a kötet összmetafora-rendszerének tekintetében az „ég egy színe volt kéketek" sor, mely az írás idealizált transzcendens karakterének továbbörökítésében is érdekeltté válik: Tóth minden grammatikai létleleplezés ellenére misztifikálja a költői megnyilvánulást, ezt jól reprezentálja a kötetből kiolvasható bibliás metaforarendszer: az író Ádám, a dolgok első megnevezője, a névadó és a névteremtő, az elsődleges jelentés maga, melyből majd a kultúra értelmezhetetlenségig burjánzó nyelvisége fakad. A Négy kisded értekezés az élet nagy dolgairól című autobiográf ciklus ezt mindennél jobban mutatja, még akkor is, ha a felépített metaforarendszer minduntalan groteszkké destruálva jelenik meg. Ez a kozmikussá növelt én elsősorban Istennel (olykor egyenesen inverz módon vagy csak valamiféle hatalom vagy a Nyelv megtestesítőjeként) kommunikál ( „A Paradicsomra, kiűzetésre / rég nem gondol már, / s Teremtőjének is megbocsátott - / ki neki hetenként telefonál."), aki a létszorongatottság nyelvbezártságának laboratóriumába száműzi teremtményét. E kommunikáció szélsőséges formái közül kivált fontosak a teremtésaktus megismétlésének vágyára, hasonlatosságára utaló (olykor nevetségesen emberi) gesztusok, illetve a teremtő-teremtett viszony felcserélhetőségének, illetve permutációs természetének feltérképezése. Különösen disszonánsnak hat az e térbe beszivárgó „jelenítés", az a tendencia, mely időhöz rendeli a szöveget. Ezek a beszélt nyelvi, a fecsegéssel határos nyelvi formációk nyilvánvalóan afféle ellensúlyokként funkcionálnak, a kozmikus távlat meghökkentő, szinte publicisztikai leszűküléséit eredményezik, például A Költészet Napja (így, nagy kezdőbetűkkel)  című szövegbe - a szöveghatalom és a referenciális hatalom konfliktusába - robban bele az alábbi valóságkiáradás: „a fenébe a választásokkal, / tele a jóízlésed a Fidesszel, az MSZP-vel, az SZDSZ-szel, / gépiesen megöntözöd a virágokat". A heterogén nyelvi egységek szimultán bevetése azonban épp eltúlzottsága miatt válhat érdekessé. A Kisded értekezés a világteremtésről már a vers szövegtestének és a verset létrehozó entitás testének konfliktusát teszi tárgyává. A dantei intertextust működtető felütés: „Kétharmadán az emberélet útjának, / bennem matató kezek turkálnak, / pusztul kívül s belül is a sötétlő erdő" Devecseri Gábor Erdő című költeményét idézi fel bennem: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötét erdő jutott belém: / a születő halálnak tudata". A rímes prózának ható szöveg kecses íve a saját test esendő kiszolgáltatottságától a szöveg testének alakíthatóságán át jut el a teremtésaktus utánzásáig, az identitás által teremtett külön világig.  Devecseri hasonlóan a halálszorongatottság-tudattól jut el a halál erdejének motívumán átverekedve magát az individuum groteszk világteremtő gesztusáig: „susog szelíden, mert hálás nekem: /egy levele sem sarjad nélkülem." Az artisztikus rímek (hecc-e / ecce, grósztatán / prosztatám) mögötti keserűség leleplezése a Tóth vers sajátos pozitívumává válik. Maurice Blanchot  a költő és Isten szerepének felcserélhetősége kapcsán így vélekedik a teremtésgesztus metaforarendszeréről: „A művész azzal áltatja magát, hogy isteni rangra emelkedik, ha magára vállalja Isten legkevésbé isteni szerepét, amelyben nincsen semmi szent, s amely az Istenből hat napon át dolgozó munkást, demiurgoszt, mindenest csinál. E tévképzet ráadásul elfátyolozza az ürességet, amelyre a művészetnek rá kell zárulnia, amelyet bizonyos értelemben meg kell őriznie (...)". Tóth László költészete az e fölé az üresség fölé feszített kötélen egyensúlyoz. Sikeresen, látványosan.

 

 

Megjelent a Bárka 2009/4. számában



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Kritika
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Kritika:

Ardamica Zorán: heterotexxxtualitás

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Kritika

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc