(Ét)vágy
Dilettáns lehetek,
hát meneküljetek,
mert még nem ettem,
de embert ehetek.
(v)ágy
Henteregsz, s hentergek,
lepedőbe csavarlak,
de csak akkor,
ha én vagyok alattad.
Udvara vagy ágya?
Sötét van már,
A Hold is az éjszaka csendjét nyögi;
Vagy valaki hátulról szereti!
Rontás
Szemmel vertél, megigéztél,
szabadulni nem tudok,
de itt motoszkál bennem,
egyáltalán akarok?
Angyal Sándor verseiről
Négy rövid verssel örvendeztetett meg bennünket Angyal Sándor. Én személy szerint kedvelem a poénra, csattanós rímre, esetleg szóviccre kihegyezett 3-4 sorosokat. Már ha azok egyediek, találóak, meghökkentőek, esetleg mosolyt csalnak az arcomra, ne adj Einstein még el is gondolkoztatnak, vagy fura asszociációkra késztetnek. Egy ilyen kis „cukorka‘‘ legyen tehát édes, vagy savanyú, esetleg erős, sőt még keserű is lehet, csak íztelen ne legyen. Meg ízetlen se. Nincs tehát könnyű dolga annak, aki 2-3-4 sorban szeretne valami emlékezeteset megörökíteni. Az ilyen ötletek általában nem hosszú tépelődés és mélázgatás után születnek, hanem hirtelen, váratlanul csapnak le az emberre, mint a derült kézből tarkóncsapás. Éjjel, elalvás előtt, a villamoson, buszon ülve, sorbanállás, esetleg egy jó társasági csevej közben. Az előző században jó volt, ha az íróember hordott magánál cetlit és írószert, hogy a bevillanó 1-2 sor örökre el ne vesszen. Volt, hogy a fizetőpincér irónját volt kénytelen elkunyerbálni, aki csak hosszas kérlelés és gyanakvó pillantások kíséretében vált meg egy percre munkaeszközétől. Ismertem olyat, aki Móricka módra addig mondogatta magában a sorokat, míg haza nem ért. (És ha pechje volt, pont az ajtónyitás kényes művelete közben felejtette el.) De olyat is, aki több kötetnyi remekművet talált ki a leglehetetlenebb élethelyzetek közben, hogy aztán pillanatok múlva nagylelkűen rákönyököljön egy képzeletbeli „delete” gombra. Ma már segít a technika: akár a mobiltelefonba is gyűjthetjük az utcán nyakunkba zúduló ötleteket. (Hogy aztán elfelejtsük, hogy oda írtuk...) Azt persze nem tudhatom, Sándorunkat mikor és hogyan látogatja az ihlet, és talán jobb lett volna, ha több ilyen rövid szösszenetet is feltálal, hogy a szigorú szemű mentor kedvére válogathasson köztük. Mindenesetre az biztos, hogy az ifjú rímtechnikusnak nem kell a szomszédba mennie egy-egy csavarért, tekerentyűért, bárhova tekint, bármilyen élethelyzetben is csónakázik, valami eszébe jut, és azt formába is tudja önteni. Legfeljebb a „cukorka” még nem elég erős, esetleg enyhén sós, de semmi esetre sem diétás. Legyünk türelemmel tehát, nem lehet azonnal felébreszteni a „szegeket az alvó homokban”. Várjuk a további munkákat!
Z. Németh István