Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Fiatal írók rovata: Németh Nikolas írásai

Fiatal írók rovata 2007/2008
Egy elmebeteg naplója:





Diagnózis



Állat vagyok. Mondtam valaha, hogy nem? És megint igazad van... Nem is oly’ régen még állítottam volna bőszen, hogy megteremtetett az ember, mely’ Isten és állat között, félúton, szabad akarat rendelkezésének jogával született, csak hogy ezzel a joggal élni kell. Élni kell tudni, mert aki nem, az elveszett. Hova tovább, fejlődsz, mert ez az élet rendje, legalábbis ezt tanítják, de még csak nem is az iskolákban. De hová lészen a szabad akarat, ha zsákutcában téblábolsz?! Élsz az ösztöneidnek, fajfenntartás zakatol, aztán álmodsz, felkelsz, rájöttél csak álom volt, majd tovább álmodsz, immáron ébren. A poén az egészben, hogy olykor szürreálisabbak a képek, amelyek józanon, épésszel születnek, mint amelyek bizonyosan álmodban köttetnek.
Az az igazság, hogy nagyot tévedtem... Iskolába járva nem telt el nap, hogy ne konstatáltam volna, mit ”muszáj” ma megtenni a holnapi dolgozat fényében, mit kell tanulni, írni. Úgy véltem, hogy majd eljő a nap, mikor letészem a lantot, hirtelen megszűnik minden feszültség, hányinger, mely’ felelőse a „muszáj”, hazaérve munkából majd békésen pengetem mindennapjaim. S most? Hogy elméletben ezt az életet élem mi lett jobb? Nagyjából, kereken semmi. Úgy érzem túl korai még nyugdíjba vonulni, hogy békésen éljek, nem tudok. Miért nem? Nem tudom. Megbénít a félelem, hogy majdan saját félelmemtől való félelmem árényékában nem leszek képes megtenni azt, amire hivatottam. S ez még csak hagyján, de tudatában léve annak, hogy jó aggyal rendelkezem, ügyes, okos, s még jóképű is vagyok...
Ne vess meg ezért, mert kimondom, amit gondolok. Ady is tisztában volt magával tehetség terén, ami a költészetet illeti... Mert szépnek nem nevezném. De hogy „hivatalos oktatási intézetbe” visszaüljek, attól kíméljetek! Nem vagyok kíváncsi a Ti igazatokra, meg a lexikonjaitokra. Pöhödörö, mögörö és még tucatnyi betű, de hogy az ember mit ér valójában?  Sunyik akár a tetű! Mert ki Ő egymagában, kispolgárságában, hogy megváltsa azt, amit nem lehet. Vagy tán mégis? Léteznek még csodák? Doktor úr, kérem, válaszoljon! Én már kifogytam saját magam válaszaiból... Mióta eszem tudom, mindig megpróbáltam úgy élni, hogy majd az isteni igazságszolgáltatás előtt emelt fővel állhassak, s ne találtassék bűnöm. Nyilván gyerekes, hiszen gyerek voltam még, mikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem, én mégis kitartottam egész mostanáig. De hát nézzen meg, vagy nézz le rám Te Uram, s szánj meg kérlek! Vagy legalább egy tollpihét küldj Lucifer megmaradt, elkárhozott szárnyából, hogy lássam, még Ő is tart valahol..., vezeti a gonoszt. Édes mindegy, tudja, hogy mit akar! Nem úgy, mint én.
Néma csendbe burkolózik az agy, mikor nem bírja az egó tovább kínozni önmagát, s akkor egy szerető anya óvó hangját hallom csilingelni, mely’ bíztat: „Türelem kisfiam, kitartás!”; ekkor én is bíztatom magam, előttem a sok könyv, áradnak a gondolatok: „Nincs rossz út, csak hosszabb.”, „Amint fent, úgy lent.”. Jön Szokratész, Dan, Christian, Osho, meg a tizedik felismerés, meg a negyedikes gimnáziumi polgári könyv egész filozófusgárdája, aztán újból bevillan egyszeri „ébredésem”, miszerint félelmetes, hogy az ember nem más, mint biokémiai folyamatok összessége, s egy bizonyos szintet elérve a tesztoszteron, képtelen vagy uralkodni saját testeden, gondolataidon. Ekkor már a nagyok is fújhatják.
Ősszesítésben. Mitől vagyok különb, mint egy farkas? Vonyítok én is éjszakánként a holdra. Ha arról van szó, farkamat behúzva járok kelek a nagy „erdőben”, aztán még arról is csak halvány fogalmam van, hogy ez a szelíd teremtmény vérszomjas vadállattá is tud változni.
Úgy bizony, fogalmam van róla, mivel élesben még soha „nem hozta úgy a szükség”.

Gyermekélet
Létezik egy érzés, mint mikor labirintusban kóvályogsz, egyetlen társad a remény, de a 13. saroknál befordulva még az is elfordul tőled. A remény hal meg utoljára..., de egyszer az is sorra kerül – tartja a mondás. Te miben hiszel? Enyhe iróniát érzek a szavaimban, s ez így is van, miért ne tehetném? Magammal játszok, nem másokkal. Just another brick in the wall. Falak mindenütt, kopár a táj. Szemed lehunyva, fényről álmodsz, azt hiszed végre eljő a boldogság, ám tévedsz, illúzió volt csupán. Megremegnek a falak, bűz tölti ki teret, könny önti el a szemet. Árnyék surran jobbról-balról, egyre csak magasodik föléd, reszketsz, akár a szomorú fűz. Paták kopogását hallod, nem hiszel a fülednek, mintha szarvakat pillantanál, ugyan, bolond! Csak nem azt hiszed, hogy az ördög az?! Gyerek vagy még, mondtam én neked! Ördög, sátán..., lejárt lemez, szimplán csak félsz, nem kell, hogy fedezz. „Állj fel, s nézz szembe!” – könnyű ezt mondani, pláne egy olyan embernek, kinek sínen van az élete. Bankban a millióik, kérlek ne érts félre, nem sajnálom én tőle, úgyis kokó lesz belőle vagy egy-kér nem várt gyerek, kik majd intézményben végzik, teljes lelki roncsként, a nevelőnők majd győzik, mondogatni nékik, hogy egyszer jobb lesz minden, de ők tudják mélyen, hogy a gettóban ez nem így megy. Vigasztalnak Istennel, ám fogalmuk sincs róla, s ha rossz fát teszel a tűzre, kapsz két atyai pofont, de csak azért verlek, mert szeretlek; és a poén az egészben, hogy Te jól nevelted, megadtál neki mindent, pénzt, medencét meg gépet, de vajon mit gondolnak most rólad? Mit szólnak majd a cikkek? S ekkor mutatkozik meg az ember, ki ha kell, halni nem mer, íme egy újabb közhely, hallottuk már sokszor, de ha ez a világ rendje? Egyre szorul a penge... Járod az utcát egymagadban, kialusznak a fények, elfogynak a rímek...
Nem is vagyok egyedül! Mellettem a társam, alszik már a város, mi világítunk egymásnak. Két lény, két aura, melyet nem lát földi halandó, azonban rezgésszámuk hasonló. Fogjuk egymás kezét, nem szólunk egy árva szót sem, így is megértjük egymást, hisz’ nem kellenek szavak feltétlen a kommunkációhoz. Megállunk a blokk előtt, egymás szemébe nézünk, fürkészem a másik szemét, mely beszédesebb, mint maga az élet. Boldogság tölti el a szívem, mert látom, hogy szeret, s egy villanással odébb, már másról szól a fáma. „Kívánlak, csókolj meg, itt, most és helyben!” Odabújok hozzá, Ő szorosan átölel, csüng a szemem az ajkán, megáll az idő, és miért ne tehetné, hiszen relatív, mint tudjuk. Csípős szél fúj, érzem minden porcikámon, de a forróság erősebb, melyet Ő gerjesztett bennem. Egy macska nyávog a távolból, mintha érzékeim felerősödtek volna, a földszinten lakó néni TV-t néz. Megtörténik, ami meg volt írva, hogy ki csókolt kit, örök titok marad. Ott voltam testben, lélekben máshol jártam. Vele szárnyaltam a felhők felett, mert szárnyalni jó, s nem is tudsz másképp, hiszen csonk angyalként születünk e földre, egy szárnnyal... Eltelt némi idő, abban a csókban benne volt minden: érzéskiség, lágyság, gyengédség, ugyakkor tűz és szenvedély. Véget ért a csók, a tökéletes gondolatnélküliség állapotát rögtön felváltja a félelem, hogy „Te jó ég! Csoda történt! Többé ilyen biztos nem lesz...” (Mert hát a magyar ember már csak ilyen optimista.) De ekkor már nem érdekel semmi, újból megcsókolom, s láss csodát, újból fantázia születik!... Nézünk egymásra, tudjuk, ideje indulni. Ő eltűnik szemem elől, én is hazafelé veszem az utat, s egy leírhatatlan érzés kavarog bennem. Félelmetes, melyet eddig még nem ismertem. Könny szökik a szemembe, sírok a gyönyörtől, következő pillanatban nevetőgörcs kapkod, arcom kezembe temetem, a testem önálló életre kél, rángatózik, ám hadd tegye! Hiszen nem lát senki, s ha látna is, hát irigyelje! Mert megmertem lépni azt, amiről eddig csak álmodtam, alázattal fordulok testem felé, egyenrangú partnerként kezelem...


Ima Aphroditéhez
Kiszálltam az ágyból, mert itt az ideje egy újabb őrültségnek. Lefekvés előtt sorsot dobtam, íme az eredményből egy részlet: "A felső tábla üzenete szerint célodat (megjegyzem, most felejtsük el, hogy nem tudom mi a célom, erre talán csakis én adhatnék választ, csakhát hogyan?!..., noh de mindegy) csak akkor érheted el, ha összeszeded erődet és önmagadat. Ezt csak úgy teheted meg, ha első lépésben  meg mered élni azt, ki benned van. Feledd a szégyent és a gátlásokat. Eleinte nehéz lesz - a környezeted olyannak fogadott el, amilyen most vagy -, de ha minden pillanatban az új, valódi önmagadat képviseled, egyszer csak elfogadják, hogy az vagy, aki."
Ez itt most csak egy rövidke részlet az egészből, de megérintett. Bár megfogadtam, hogy megpróbálom visszafogni magam, s megvárni míg Te lépsz, de ezt az írást enyhén szólva jelzés értékűnek veszem és megszegem a fogadalmam.
Nagyon jó dolog, hogy folyamatosan hangsúlyozod hogy írjam, írjam ki magamból a dolgokat, hálás vagyok érte. Még egy ideig azonban azt hiszem ennek ellenére is lesz bennem valamiféle gát, amit azonban majd mindig áthágok.
Ha netán egy idő után soknak bizonyulna, akkor sajnálom, vállalom a következményeket...
Szóval a gondolatok, amik motoszkáltak/nak a fejemben az elmúlt pár óra folyamán:
Nagyon kívánlak és bár meseszerűnek tűnhet, ez nem pusztán testiség. Persze vizuálisan nagyon ott van, ám amiért ennyire vonzol, az pont annak köszönhető, hogy sok mindent ki mertem mondani, amiket nem mondok bárkinek és, hogy nyitott vagy feléjük.
Azt szeretném, hogy ne félj, hogy merj bízni bennem (bár ez egy elég komoly kérés, de mégis), hogy ne szégyelld magad, merd megélni azt az érzékeny szeretetre éhes nőt, mint ahogy azt a vad vágyaktól, szenvedélyektől átitatott, s titkos fantáziáktól túlfűtött vadállatot is. Mert ezek mindnyájunkban megvannak. Tudom.
Segíts nekem, hogy segíthessek neked, s segítsünk egymáson.
Szeretkezni szeretnék veled.
Most!
S mivel tudom, hogy nem lehet, épp ezért lesz nagyon-nagyon hosszú ez az éjszaka...
Nem mondom, hogy gyengéden, azt sem, hogy szenvedélyesen, ahogy a pillanat adná magát, úgy szeretnélek megkapni és átadni magamból egy darabkát neked.
Test a testtel, test a testben gyönyörű harmóniát mutat, ám szilárd halmazállapot marad. Lélek a lélekkel már folyékony, cseppfolyós halmazállapot, egymással való keveredés, eloszlás az gyönyör kapuinak új fejezetébe enged bepillantást, míg szellem a szellemben, illékony, gázhalmazállapot, a tökéletes üresség az, amely belefér a másik ürességbe, s megalkotja az egyet, a tökéletes extázis állapotát.
Ámen


Vélemény Németh Nikolas „Gyermekélet, Diagnózis, Ima Aphroditéhez” című írásairól
A napló folytatódik, nap napra, lap lapra magasul. Örömteli tény, hogy írásaidban sokasodnak – ha egyelőre még nem is túl látványosan – az íróemberekhez méltó gondolatok, a pontos megfogalmazások, a líraiság váltotta fel az indulatokat, a dühöt pedig a józanság, az elkeseredettséget pedig a remény, természetesen a kíméletlen őszinteség ehhez még hozzátesz jó néhány jópontot. A közhelyeket lassan, de annál biztosabban ezek az értékes, mások számára is élvezetes sorok, mondatok kéne, hogy kiszorítsák, talán az kéne, hogy amikor kész vagy egy oldallal, ne nyilvánítsd azonnal befejezettnek, tedd félre egy kicsit, majd amikor „lehiggadtál”, térj vissza a már leírtakhoz, és olvasd, fésülgesd, javítgasd, légy szigorú önmagadhoz, légy te a tanár, aki szigorúan összevonja bozontos szemöldökét minden apró kis hiba láttán, szóvá tesz mindent, hiszen ezzel is csak a tanítványát szeretné feljebb emelni lélekben, mesterségbeli tudásban. Másrészt pedig ez – ha jól fogom fel – egy hosszabb, több részből álló, folyamatosan születő munka, amely még óhatatlanul is sok forgácsot, reszeléket tartalmaz, és csak egy idő múlva válik világossá – hogy öngyógyító és tollat edző funkcióján kívül – még mire is jó. Ha a tartalmat nem figyelem olyan szigorúan, vagy nem csupán arra összpontosítok, akkor jó íráskészséget látok, amit kár lenne sutba vágni vagy veszni hagyni. Az már a vallomásokból kiderül, hogy olvasott ember vagy, a tankönyveken és a filozófiai műveken kívül szépirodalmat is forgattál, műveltségedet nem az internet böngészéséből szerezted (nem mintha az haszontalan lenne). Nem kell tehát közhelyes bátorításokba és dicséretekbe gabalyodnom: csupán irigykedni tudok: milyen jó, hogy még nem tudod, merre is vezet az utad… Hogyan is tudnád, hiszen még előtted áll. Hajrá, előre!
Z. Németh István

 



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Fiatal írók rovata 2007/2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Fiatal írók rovata 2007/2008:

Crane Tresaille

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Fiatal írók rovata 2007/2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.15 másodperc