SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Pegazus Alkotópályázat kiértékelése: Tőzsér Árpád

Szaharai táj
Javaslat a 2019-es Pegazus-pályázat Különdíjára

Mielőtt íráshoz fogtam, elhatároztam, hogy a Pegazus idei pályázatának szemlézését nem lamentációval kezdem, nem kesergek azon, hogy legfiatalabbjaink körében évről évre kisebb az éreklődés az írói-költői mesterség iránt, hanem egyenesen tárgyra térek.
   De hát ahogy szatírát nem írni, úgy nem keseregni is nehéz, ha az ún. szlovákiai magyar irodalom állapotáról, s benne főleg a fiataljaink írói ambíciójáról és íráskészségéről szólunk. De azért próbáljuk meg.
   A 2019-es Pegazus-pályázatra mindössze kilenc szerzőtől érkezett be verspályamunka, s a kilenc csomagból én csak egyet találtam figyelemre méltónak. Ha tehát a pályázat egész versanyagát méltatnom kellene, szorult helyzetben lennék, de mivel csak ún. Különdíjra kell műveket javasolnom, e díjra a PRAE-jeligés pályázó verseit javasolom.

    „PRAE” szövegei töb, mint érdekes, rövidebb-hosszabb sorokba tördelt prózaversek, amelyeknek érdeme és különlegessége a lélektani megfigyelések pontos leírása, a leírások precizitásának mintegy túlhajtása, s így maradéktalan tárgyiasítása.
   Az elmondottak illusztrációjaként a hat versből álló kis ciklus akármelyik darabját ide idézhetném, de lássuk csak a legrövidebbet, a Dünés, szaharai táj-at:

               A lépcsőházból, a tetőablak felől
               jönne a fény, te ott feküdnél,
               megcsillanna libabőrödön, hogy aztán
               apró árnyékokkal terítse be hámsejtjeid.
               Makróval fényképezve, fekete-fehérben
               (kicsit talán megemelve a kontrasztot),
               bárki elhinné felkarodról, hogy dünés,
               szaharai táj holdas éjszakán,
               madártávlatból megörökítve.

   A versbe foglalt alapszituáció tkp. három kép egymásra montírozva: az első kép maga a fotoapparátusát igazgató fotós, a második kép a fényképezett modellnek (feltehetően a fotós kedvesének) a kimerevített/kinagyított felkarja, a harmadik kép a felkar dünés, szaharai tájként való prezentációja. S az összhatást valahogy úgy lehetne leírni, ahogy anno Kulcsár Szabó Ernő egy Oravecz Imre-vers hatását leírta: „A mondottban az én önmagát nem azonosként szemléli.”
   Ez az elidegenítés-igény egyébként kicsit a pályázat többi verseiben is jelen van (két 19. századi avitt versezetet leszámítva – mintha a szerzők mindegyikét ugyanaz a mentor tanította volna verset írni!), de az idegen „szaharai tájba” egzisztenciális mozgást, működést vinni csak „PRAE”-nek sikerüt.
   S befejezésül javaslat az egykor általam alapított Bögöly-díjra (ha még emlékszik rá a nagyérdemű!). Egy strófa a RÓKA-jeligés pályázó egyik veretes szövegéből:

                       Hajolj le!
                              Gombold ki!
                       Vedd elő!
                                                                        Tedd be!

                                   Tőzsér Árpád