Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: jelige: káprázat

Arany Opus Díj 2016Ellopott embermesék
(ezúttal Lacitól)

Vakarcs

Nem sokat beszél, így hát ketten hallgatunk. Laci nem barátom, nem volt soha. Idősebb is nálam, csak tudtunk egymásról évtizedek óta. Van az úgy, hogy két ember leéli az életét, észleli a másikat, s talán soha szavat se váltanak. Nem haragszik rá, de késztetést se érez, hogy barátjául fogadja. Láttuk egymást, utcán, iskolában, később, ahogy sodródtunk életünk forgatagában, egyre ritkábban. Ez a színtelen állókép kezd most kiszíneződni.

                                                                                                                                                       
 Ilyen közel tán még sohasem kerültünk egymáshoz – csak egy kerti asztal választ el bennünket. Az asztalon bor, szemben ülve hörpintgetjük, míg az asszonyok távolabb főznek, pletykálkodnak. Rögtönzött kerti parti, öregesen, nyugisan. Még csiricsáré lampionok is kerültek a fákra.
Lassan estbe hajlik a nyári délután.  Sűrűn emelgetjük szánkhoz a poharat, leplezve ezzel is zavarunkat, addig sem kell megszólalni. Nehezen találjuk a közös hangot.
 Jófajta száraz bort iszunk (mellé persze a csajok odaállították az ásványvizes flakont, remélve, hogy fröccsre szelídítjük a bort – fölöslegesen, maradtunk a tisztánál).  A poharak ürítésével arányosan azért lassan beindul a beszélgetés. Nem a katonaévek kerülnek terítékre, ahogy az szokás két idősödő férfiembernél. A másik örökzöld téma a gyerekkor. Laci beszél.  A Lusti dombról, ahol akkoriban naponta hancúroztak.

– Az merre volt? – kérdem, mert nem emlékeztem rá, pedig egy városban nőttünk fel.
– Ha a főváros felől érkezel hozzánk, az első a Pacsirta utca. Az volt a miénk. A végében magaslott, vagyis inkább csupán néhány méterrel nőtt ki a földből a Lusti domb.  Az utcabeli öregasszonyok nevezték el így, akik a ház előtti padokon üldögélve gyakorta megmorogták, hogy oda jártunk henyélni, lustálkodni. Bandába verődtünk, néhány fiú a környékről, délutánonként ott játszottunk, múlattuk az időt, fociztunk a domb aljában. Nem messze egy másik csodálatos terep húzódott, a Rajcsúr, ideális a számháborúhoz. Lapos, sóderes gödör, sűrűn benőve gazzal, megannyi elburjánzott bokorral, csenevész fával. Gyermeki képzeletnek titokzatos, izgalmas világ. Mindennek tetejébe egy kavicsgödör is volt a közelben, a Kövecses, vagy ahogy mi hívtuk: a Kövi.  Kristálytiszta, jéghideg vízzel – bántuk is mi –, nyáron oda jártunk fürödni. Kisebb halakat is kifogtunk pecázás közben, többnyire csak dörgincset, ami, ugye, a halak közt a legalávalóbb. Ott helyben sózva, paprikázva megsütöttük, megettük, túldicsérve ízét, zamatát.
 A Lustit, a Rajcsúrt és a Kövit igazi gyermekparadicsomként éltük meg.  Néha mégis elszöktünk a Dunához, kilométereket gyalogolva. Úgy mondtuk: a Nagy-Dunához, hiszen keskeny ágvizek is kínálták magukat sűrű erdők árnyékában megbújva. De hát a „Nagy-Duna” volt az igazi vonzerő, azért megérte vétkezni. Akár egész napra eltűntünk, kockáztatva érte szüleinktől a büntetést. Engedélyt rá sohasem kértünk, úgyse kaptunk volna. Engem apám mindig munkával büntetett. Sok munkával, sokkal többel, mint ahogy rendesen dolgoztatni szokott. Jöttek a fiúk, mondom, ma nem mehetek a

Lustira, ezt és ezt el kell végeznem. Nekiláttak mindannyian, ahogy a mesében a Hamupipőkének segítettek a galambok…  
 Elmerengni látszik, gondolatban visszacsavarog a gyerekkorába, békanyálszagú délutánokba.
 – Boldogabbak voltunk, mint a mai gyerekek.

Alkalmi ivócimborám egyre inkább felkeltette érdeklődésemet. Ahogy kinyílt, kíváncsivá tett. Na persze, a bor, gondoltam, kissé lebecsülve érzékenységét. De rögtön tudtam, hogy igazságtalan vagyok, amolyan értelmiségi fölényeskedést mímelve.
– Szakállas szöveg – mondom óvatosan, nem sejtve, hogy tűri-e az ellenkezést. – Mindenkinek a maga gyerekkora a legszebb. A maiaknak is…
Laci mintha meg sem hallotta volna. De aztán önmagának mond ellent.
– Igazad van, a boldogság szinte pillanatok alatt elfolyt, mint a felmarkolt víz az ujjaid között.
Felkaptam fejem, ő meg a poharat, s mire felhajtotta, már egy más fintor ült az arcán. Aztán mesélni kezdett.

Egyszer fütyörészve mentem haza az iskolából, három jó jegyet is sikerült begyűjtenem aznap. Anyám a sparheltnél állt, valamit kavargatott. Mondom neki a jó hírt, de ő rám se hederített, háttal nekem keverte tovább az ételt a fakanállal.
– Édesanyám, maga nem is örül! De hát tudja, hogy a boszorkány tanárnőnk milyen nehezen ad jó jegyet!
Ekkor megfordult, átölelt, s láttam, hogy könnyes az arca.
– Mi történt, anyukám?
– Aput bent fogták a kórházban. Holnap megműtik.
– De utána hazajöhet, ugye? – Rémületemben gyorsan megígértem, hogy mindenben segíteni fogok, mintha azzal embert lehetne gyógyítani. Attól a naptól megváltozott a világ, minden más lett. Már nem érdekeltek a haverok, a tananyag se ment könnyen a fejembe. Az iskolából rendre hazasiettem, ahol csak a szomorúság fogadott. Vártam a vasárnapot, amikor meglátogathatjuk apát a műtét után.

Örülve-félve léptem be a kórházi szobába. Négy sápadt öregember feküdt ott, köztük apám.  Más lett. Odáig keményen, szigorú emberként dirigálta családunkat. Ő maga mesélte, hogy még a magyar hadseregben ragadt rá a keménység. Ott szolgált a háború alatt. A honvédeknél szigorúbb regulák uralkodtak, mint a német seregben, akik oldalán a magyarok harcoltak. Apámat máskor is próbára tette a sorsa. Hallomásból ismertem a legendát, hogy családunkat negyvenkilencben kitelepítették Csehországba. Az még az én születésem előtt történt. Megállt egy teherautó a házunk előtt, felmásztak rá annyi motyóval, amennyi egy batyuban elfért. A vonatállomáson bevagonírozták őket, akár a zsidókat korábban. Csehországban aztán vártak rájuk a „befogadók”, a helyi parasztok, akik válogattak köztük, mint a rabszolgák között. Apámat ez sem törte meg, s az első adandó alkalommal, amikor a politikai helyzet megengedte, hazamentette a családját. A semmibe, hiszen otthonukat addigra elorozták. Átmenetileg ismerősök fogadták be őket. Akkor már megvolt a nálam jóval korábban született két bátyám. A nulláról indultak.
 
A műtét megviselte. Elvitte a lelkét. Odaléptem az ágyához, megfogtam a kezét. Szó nem jött ki a torkomon. Pedig kérdezni akartam, biztatni. Csak sírtam. Még köszönni se volt erőm a búcsúzásnál. Aztán egy hét múlva mentő hozta haza. Körülugráltuk, reméltük, hogy jobban                                                                                                    
lesz. Sejtettük, hogy komoly a baj, de apa összeszedte magát, végül már alig látszott rajta, hogy beteg.
Évek teltek el így, talán öt is. S ekkor valahonnan a fülébe jutott, hogy az egyik szobatársa meghalt. (A négy ember, akik a kórházban együtt feküdtek, egyazon betegségben szenvedett.) Fél évre rá meghalt a másik. Apám pánikba esett, az italhoz menekült. Próbáltuk vigasztalni, de minden vigasztaló szó még inkább felkavarta, még inkább arról győzte meg, hogy közel a vég.
 Utolsó élő szobatársa egy apró faluban lakott, úgy másfél órányi járásra tőlünk. Megparancsolta, hogy látogassam meg az öreget. Utána minden hónapban elküldött hozzá, a bizonyságot kereste, hogy a betegségével nem kell feltétlenül meghalnia.

 Nagyon kedves bácsit ismertem meg, valamicskével idősebbnek látszott apámnál. Jól megértettük egymást. A bácsi hurkapálcikából szép tárgyakat fabrikált, egy vitorlás hajó szinte az orrom előtt készült. Meglestem, hogyan csinálja, hogyan hajlítja, ragasztja egymáshoz a pálcikákat. Nem titkolta, inkább magyarázta, tanította, látta rajtam, hogy elkápráztat.  Csak többszöri látogatásom után mertem rákérdezni egészségi állapotára. Ekkor hirtelen elkomorodott:
– Csak vagyok.
Apámnak ezt így fordítottam: „Jól vagyok.”
Mindig megörült nekem, ha meglátogattam, de azért egyszer megjegyezte: ekkora kisgyereket nem kéne egyedül ilyen hosszú útra szalasztani a novemberi hidegben. Amikor az apámra terelődött a szó, valamit észrevehetett az arcomon vagy a hangomon, mert megkérdezte:
– Baj van vele?
– Nem, nem, nincs semmi – motyogtam nem túl meggyőzően. – Azazhogy… sokat iszik. Egyre többet.  Amióta a két bácsi meghalt.
Az öreg arca elborult, meghökkent, mintha elakadt volna a lélegzete. Látszott rajta, hogy nem tudott a két másik haláláról. Az ablakhoz ment, s csak nézett ki mereven. Csönd lett, akkora csönd, hogy erősen hallatszott az óra ketyegése. Sokáig nem szólt, én sem mertem megszólalni. Hozzám lépett, vállamra tette a kezét. Egy ideig így álltunk, aztán megkérdezte:
– Hány éves is vagy, fiam?   
– Tizenkettő leszek februárban.
Megint csönd. Teával kínált, majd egy időre egyedül maradtam. Amikor visszajött, egy frissen megírt levelet adott át leragasztott kopertában.
 – Ezt az apádnak küldöm, és néhány körtét is, a kórházban mesélte, hogy nagyon szereti. Tied meg a cukorka.
Elindultam hazafelé, lassan sötétedni kezdett, az eső szemerkélt. A számban a cukorka mintha ízét vesztette volna. Az utca végén visszanéztem, a bácsi még mindig ott állt a ház előtt
mozdulatlanul, ahogy kikísért. Ekkor láttam utoljára. Hogy mi volt a levélben, sohasem tudtam meg.

 Karácsony előtt az apám megint elküldött hozzá. Anyám sütött pogácsát, azt vittem ajándékba. Félúton elkapott a havazás, a szél is viharosra fordult. A kaput zárva találtam, megzörgettem, be is kiabáltam, de csak kutyaugatás válaszolt. A szomszéd néni, meghallván, kiszólt az ablakon, hogy a bácsit elvitte a mentő. Többet nem is mondott. Elindultam haza a szatyorral az oldalamon. Megfordult                                                                                                                                 
a fejemben: megeszem a pogácsát, apámnak meg azt mondom, hogy jól van az öreg. De csak gondoltam, megtenni nem mertem, pedig korgott a gyomrom.
Apám első pillantása a teli szatyorra esett. Nem kérdett semmit, de tudtam, hogy válaszra vár.
 – Kórházba vitték.
Nehezen mondtam ki a szavakat.
Apám mintha egy távoli látóhatárt pásztázna a szemeivel. Keresztülnézett rajtunk.
– Hát ez van. Most már én vagyok soron...
Lefeküdt a szobájában, aznap már nem jött ki. Utána, ha lehet, még többet ivott. Két hónapig se bírta. Otthon halt meg, a kórházat visszautasította. Emlékszem, anyám elcsukló hangon hívott: Laci, Laci, menjél be apádhoz. Leültem az ágyánál, fogtam a kezét. Felismert, egy szót hallatott, szinte csak sóhajszerűen. Egy szót, amely komikusságában is drámaian hangzott. Azt mondta: Vakarcs. Engem hívtak így a családban, mert sokkal fiatalabb voltam a bátyáimnál. Ők hamar kirepültek, messze éltek, akkor se értek haza időben, csak a temetésre. Vakarcs. Hízelgett a lelkemnek, hiszen így azok neveztek, akik szerettek. Nem emlékszem, hogy olyan valaki kimondta volna, aki nem kedvelt. Ez volt apám utolsó szava. Többet szólni már nem tudott, pedig nézése elárulta, nagyon beszélne. Talán egy óra telt el, hallgatva, kéz a kézben. Nekem akkor örökkévalóság, most így utólag: pillanat. Aztán egyszer csak megéreztem, ellazul a keze. Kimentem az udvarra, ott sírtam.

Laci mintha rossz álomból ébredne.
– Na, nem búslakodni jöttünk, szórakozni. De a múlt nem enged. Az iskolában szépen rajzoltam, azt terveztük, képzőművészeti szakon folytatom. Apám lelkével ez a reményem is elszállt. Ma már nem bánom, autóbuszsofőr lettem. Nemzetközi vonalra kerültem, igaz, kacskaringós út vezetett odáig.  De aztán megvolt Franciaország, Svájc, Németország, Anglia. Majd pedig huszonöt év a Pozsony–Bécs vonalon. Elrepült az idő. Azt mondták, amikor születtem, akkora hó esett, hogy a mentő nem tudott eljönni, anyám otthon szült meg. Ez akár rossz ómen is lehetett volna a sorsomra nézve. Visszatekintve mégis azt mondom: szép volt. Az idő múlásával egyre szebb. Közben felnőtt mindkét lányom, s megajándékoztak négy gyönyörű unokával. Az ötödik úton van.
A vitorlás hajót, amit gyermekként a bácsi instrukciói szerint készítettem, még ma is őrzöm.
Sötétedik. A fákra függesztett lampionokban a gyertya fénye egyre hivalkodóbban színezi a papírgömböket. Rászólok:
– Figyelj, Vakarcs, integetnek az asszonyok, elkészült a kaja…
 





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2016
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2016:

Jelige: A Titokzatos Szem

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.14 másodperc