Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: jelige: Dwij

Arany Opus Díj 2016Mielőtt Berlioz meghalt…
(Ártatlan tréfa Bulgakov születésének 125. évfordulója tiszteletére)

Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin három férfiú jelent meg. Az egyik negyvenéves forma, kövérkés, alacsony, kopasz fekete emberke, szürke nyári öltönyt viselt, elegáns kalapját a kezében tartotta, gondosan borotvált arcát istentelen nagyméretű, fekete csontkeretes pápaszem ékesítette. Egyik társa jóval fiatalabb s vállasabb volt nála, borzas haján tarkójáig hátratolt kockás sapka; öltözéke kockás sportingből, gyűrött fehér nadrágból, fekete szandálból állt. A társaság harmadik tagjaként fekete szemű, hegyes kecskeszakállú, leginkább kalózkapitányra hasonlító magabiztos férfi lépkedett velük.

 A díszes társaság első tagja nem más, mint Mihail Alekszandrovics Berlioz, egy vaskos irodalmi folyóirat szerkesztője, társa Ivan Nyikolajevics Ponirjov a fiatal költő, a kalózkapitányhoz hasonlító egyén pedig maga Arcsibald Arcsibaldovics a Gribojedov, az Írószövetség éttermének főnöke. Ez utóbbinak feladata aznap, azaz 1938.március 26-án Berliozt szolgálati kocsival az esti vezetőségi gyűlésre elvinni, amely gyűlés történetesen — és hagyományosan — épp a Gribojedovban tartatott volna. Miután feladata teljesítéséig még volt ideje, a másik két fél beszélgetésébe nem is kapcsolódott be, inkább saját gondolataival foglalta el magát. Nem is igen szeretett efféle témákban nyilatkozni. Élt-e Jézus vagy sem? Ugyan nem mindegy ma már?
Ugyanis Berlioz és Ponirjov éppen ebben a felettébb kényes témában igyekeztek tisztázni bizonyos félreértéseket.
Amikor a „Sör, ásványvíz” feliratú tarkára mázolt bódéhoz értek, felfüggesztették élénk beszélgetésüket és ásványvizet kértek.
—Ásványvíz nincs —jelentette ki az eladónő és miért, miért sem, megsértődött. Pontosan úgy, mint az a szerkesztő, aki neki nem tetsző kéziratot kap kézhez.
—Sör van? — tudakolta Berlioz tikkadtan.
—Estére hozzák.
—Hát mi van? — kérdezte Berlioz.
—Kajszibarackszörp, de meleg.
—Mindegy, akkor adjon kajszibarackszörpöt! — majd látva Arcsibald Arcsibaldovics megvető és elutasító fintorát hozzátette: —Kettőt.
Miután fizetett, Ponirjovval megitták a sárga színű habos szörpöt és leültek az egyik padra arccal a tónak s háttal a Bronnaja utcának.
—Nos tehát.— folytatta Berlioz, mintha abba sem hagyta volna. —Végső soron ön nem is ott követte el a hibát, hogy Jézust ilyennek vagy olyannak festette le, hanem azzal, hogy írásával fél-re-ve-zet-te olvasóinkat, hiszen az ön által leírtak alapján eleve azzal kell szembesülniük, hogy Jézus létezett. Az írásnak pedig egyértelművé kellett volna tennie, hogy Jézus csupán mítosz. Hogy úgy mondjam: Kitaláció!
Ekkor azonban Arcsibald Arcsibaldovics diszkrét köhintése zavarta a meg az okfejtést és vonta magára Berlioz figyelmét. Valóban, a környezetükben egy apró változás történt, amivel hirtelen, éppen a szemfüles Arcsibald Arcsibaldovics köhintése révén kellett szembesülnie a két írónak. Egy ismeretlen férfi ült a szomszédos padon. Pedig esküdni mertek volna rá, hogy pár pillanattal előbb még kihalt volt a környék, nem számítva az ásványvizes bódé eladónőjét, aki csendesen húzódott meg a bódé árnyékában, és isten tudja mivel múlatta az időt.  
A férfi azonban ott ült a szomszédos padon, elegánsan kihúzva magát és elmélyülten szemlélte a tó túlpartján fekvő emeletes bérházakat.
Mikor észrevette a három férfi diszkrét pillantását, elmosolyodott, s mint aki épp erre a pillanatra várt, felpattant a padjáról, hozzájuk lépett és megemelte a kalapját.
—Elnézést, hogy hívatlanul és kéretlenül beleavatkozom a beszélgetésükbe —szólalt meg idegenes hangsúllyal —, de akaratlanul is meghallottam miről beszélgetnek.
Ponirjov gyanakodva, Berlioz őszinte kíváncsisággal Arcsibald Arcsibaldovics pedig a szokásos fölényességével tekintett a közbeszólóra, aki egyébként fekete, jól szabott öltönyben állt előttük, amely kiadta karcsú, magas, izmos alakját.
—Külföldi — állapították meg magukban egybehangzóan.
—Mi a fenét akarhat? — ez volt a következő, ami átfutott az agyukon.
—Ha jól hallottam, ön azt állítja, hogy Jézus nem létezett — mondta szép lassan hangsúlyozva az idegen, óvatosan, mint aki attól tart, félreértett valamit.  
—Így van — értetlenkedett Berlioz. —Van valami észrevétele ezzel kapcsolatban? — érdeklődött kihívóan, és abban a meggyőződésben, hogy az idegen olyan pályára lépett, amelyen nincs sok esélye.
—Már bocsásson meg kedves Mihail Alexandrovics…
—Ön tudja a nevemet? — Berlioz meghökkent.
—Ki ne ismerné önöket, kedves Mihail Alexandrovics — szólt az idegen, és honnan honnan nem, előkapta az egyik irodalmi folyóiratot, amely ráadásul épp Mihail Alexandrovics cikkénél nyílott ki.
—Önt még külföldön is ismerjük — mondta kissé behízelkedő hangsúllyal, majd miután észrevette, hogy társadalmi kötelezettségének még távolról sem tett eleget, bocsánatot kért és mindegyiküknek átnyújtott egy-egy névjegykártyát.
—Woland professzor vagyok, a mágia nagymestere, és felsőbb hívásra érkeztem az önök országába. A „felsőbb hívásra” kifejezésnél szemével az égre pillantott, ami kétségbevonhatatlanná tette ittléte jogosságát.
Ettől mindhárman megnyugodtak.
— Hogy ez nem jutott eszembe — csapott képzeletbeli homlokára Ponirjov.
—Így már mindjárt más — nyugtázta Berlioz. —Ez min-dent megmagyaráz. —A „mindent” szót erősen megnyomta, remélve hogy a hangsúly kellőképp kifejezi a külföldi illuzionisták és csepűrágók iránt érzett fenntartását.  
—Ugyan miért lenne más? —csodálkozott Woland. — A kérdés mindezek után is jogosnak tűnik számomra, s attól kell tartanom, hogy az ön válasza távol áll majd a minden megmagyarázásától…— a minden szót ő is hangsúlyosan ejtette, s közben gúnyosan mosolygott.
—Már úgy értem — Berlioz hebegett.
—Tudom, hogy hogyan értette — nyugtatta meg az idegen — s továbbra is fenntartom, hogy az ön magyarázata egyrészt — itt felemelte a jobb hüvelykujját — távolról sem lesz megnyugtató, másrészt — most a jobb mutatóujj következett — ugyancsak messze lesz a minden magyarázatától. Sőt, hogy őszinte legyek ön tel-jes-ség-gel-al-kal-mat-lan az ilyesfajta vitához.
Látva Berlioz meglepett ábrázatát azonnal folytatta: —A vitához ugyanis a tárgy ismerete szükséges. Ugye ebben egyet éretünk? —s meg sem várva a másik válaszát folytatta: —Ön pedig szemmel láthatóan semmiféle ismerettel nem rendelkezik vitánk tárgyáról, mármint az említett személyről — tenyerét összecsapva szélesen mosolygott saját igazán.
—Erre miből következtet, ha szabad kérdeznem? —kérdezte gőgösen Berlioz. — Tény, hogy régebben sokak számára elérhetetlen, vagy legalábbis nehezen elérhető volt a tudás, de a mi társadalmunk lehetőséget nyújt mindenkinek a tanuláshoz. Mára már egyre többen látják, hogy a kereszténység nem fedezett fel semmi újat, a régi keleti vallásokból merítette a szűz szülte isten, mármint Jézus gondolatát, aki értelemszerűen éppúgy nem élt, mint elődei. Épp erre hívtam fel fiatal barátom figyelmét. — Berlioz úgy érezte kellően hangot adott öntudatos hozzáállásának s elég érthetően elmagyarázta ennek az idegen állampolgárnak államuk oktatásügyének fejlődési irányát.
—Értem —felelte röviden Woland. —És önök nyilván osztják Mihail Alexandrovics véleményét. —A mondatot ugyan kijelentő módban kezdte, de a végét érdekes hangsúllyal oly módon alakította kérdőre, hogy nem lehetett rá nem válaszolni.
—A lehető leghatározottabban egyetértek! — felelte Ponirjov dacos elszántsággal, amelybe az idegen iránt érzett ellenszenve is szerepet játszott.
—I-igen, hogyne…—morogta bajsza alatt Arcsibald Arcsibaldovics, amiből egyébként úgy tűnt ki, hogy ez a téma nem foglalkoztatja különösebben. Miként semmilyen más téma sem érdekelte, hacsak nem kecsegtetett valami jobb kereseti lehetőséggel.
—Nos, azzal, hogy a kereszténység nem talált fel semmi újat jómagam is egyetértek, hiszen mint tudják, és különösen ön, kedves Mihail Alexandrovics, minél inkább változnak a dolgok, annál hasonlóbbak maradnak önmagukhoz. — Woland ujjhegyeit összeérintve folytatta — Ahogy egy kedves ismerősöm fogalmazott: „A történelem jelmondata akár az is lehetne: eadem, sed aliter. (Ugyanaz, de másként.)“ Mindezek ellenére, hogy a mai ember számára a régi korok eseményeinek megértése, értelmezése nem kötelesség, úgy vélem a régi idők történései szabad értelmezésének joga olyan jog, amelyért érdemes szót emelni. — Ujját figyelmeztetően felemelte, s szigorúan nézett az előtte ülőkre.
Berlioznak hirtelen — maga sem tudta miért — Csehov egyik írása jutott eszébe, amely ha nem téved, akkor a Fekete barát címet viselte. Egyre inkább olyasmi érzése kerekedett, mint amikor Csehov hőse, Kovrin a fekete baráttal találkozott. Ez utóbbi megjelenésével inkább egy látomáshoz hasonlítható, és ez a mai találkozás is inkább egy látomást idézett fel Berliozban.
— Éppen ezért korunk nagy feladata, hogy hangsúlyozza az emberi cselekedetekben tetten érhető logikát, hasznosságot, ugyanakkor a művészetben leszámoljon minden absztrakcióval, misztikummal, szóval mindazzal, ami nem látható. Mint mondjuk, Isten vagy éppen Jézus személye —vágta oda határozott hangon, bár gyomra remegett az izgalomtól.
—Óó! —kiáltott fel az idegen.  — Tehát nem csak Jézus nem élt, de Isten sincs! Hát persze, persze! „A gondolkodó emberek szükségszerűen materialisták. Az anyagban keresik az igazságot, mert hiszen másban nem kereshetik, mert csakis anyagot látnak, hallanak és tapintanak. Szükségszerűen csakis ott kereshetik az igazságot, ahova elér a mikroszkópjuk, a szondájuk, a késük..” — ezeket a gondolatokat, ha nem tévedek, Anton Pavlovics Csehov írta le... —lopva Berliozra nézett, akiben meghűlt a vér.
—Hogy jutott eszébe éppen Anton Pavlovics? —tette fel a kérdést hüledezve, persze csak önmagának.
—Az ismétlődés végigkíséri a történelmünket, kedves Mihail Alexandrovics. Hogy csak egy egyszerű példát említsek, s ha már véletlenül épp Anton Pavlovics került szóba, a Fekete barát című írásának is voltak előzményei, mint oly sok más irodalmi műnek — tárta szét karjait, mint aki nem tehet a sok plagizálásról.  — Az ön számára is minden bizonnyal ismeretes, hogy Byronnak is van egy a fekete barátról szóló balladája, amely ugye a Don Juan című művében szerepel — hirtelen harsányan, meglepően ripacs módon szavalni kezdett:„Vigyázz, vigyázz! Feketén mint a gyász / ott ül a komor barát!”. Ha nem tévedek, Lermontov fordította oroszra—tette hozzá csendesebben és kissé tudálékosan.
—Így van — nyögött egyet Berlioz  — és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a gonosz űzi velük játékát. Ez az Idegen belelát a gondolataiba. Semmi kétség, ez csak valami bűbáj lehet. De mit lehet ez ellen tenni? — tanácstalanságában kérdően pillantott előbb Ponirjovra, majd Arcsibald Arcsibaldovicsra.  Ponirjov arcán elutasító grimasszá erősödött a gyanakvás, lerítt róla, hogy nem szimpatikus neki az idegen előadása, s alig várja, hogy valamelyik állításába belekössön.  Arcsibald Arcsibaldovics  viszont továbbra is megőrizte nyugalmát, kifejezéstelen arccal nézett az idegen szemébe.
— Ez lenne a fekete barát jelenség? Hiszen abban a bizonyos írásban elhangzik: a látomásod te magad vagy. Pusztán képzelgésemről lenne szó? Úristen! — hasított Berliozba a felismerés —Kovrin, mármint a főhős meghal! Ez vár rám is?
 Woland várt egy pillanatig majd folytatta monológját:
—Az emberek többsége — bocsánatkérő gesztussal a padon ülők felé intett — ez persze a felvilágosult elmékre nem érvényes, meg van róla győződve, hogy a napkeleti bölcsek azért vándoroltak Betlehembe, mert az ifjú messiást várták. Számukra ez így a történelem. Csakhogy akadnak, akik kicsit is jobban utánanéznek a dolgoknak, s ők azt is tudni vélik, hogy amikor Bradresz karapan hátulról ledöfte a 77 éves Zartostot — higgyék el, ez valóban így történt — , elterjedt a nézet, hogy minden ezer évben születik majd egy fia. Nos, a napkeleti bölcsek Zartost első fiának születését várták. Zartost ugyanis előre jelezte a csillagot is, ami a kisded születésének hírnöke lesz majd. Azt is meghagyta, hogy a gyermeket ajándékokkal kell várni. Zartost figyelmeztetése nyomán, 12 kiválasztott mágus, minden évben az aratás után, egy hegyen imádkozott, az Isten Fia megtestesüléséért. Mindig figyelemmel kísérték az eget, templomaik tetejéről, hogy mikor jelenik meg végre a csillag. Jézus születésekor tehát el is mentek Júdeába, köszönteni őt. Zartost fiát. De önöknek ugye végülis teljesen mindegy, hogy Jézus nem létezett vagy Zartost reinkarnációja nem létezett...
És szánalmas is lenne, ha most arról akarnám meggyőzni önöket, hogy…
…A három férfi egyszerre gyéren benőtt homokos terepen találta magát s a dombok mögött pálmalevelekkel fedett, elhanyagolt épület tetejét látták. Az erős napsütésben váratlanul három másik férfi tűnt fel. Tevéken. A jövevények régies, bár drágának tűnő ruházatban, virítottak, s ugyancsak csodálkozva szemlélték Berlioz csapatát.
—Mi az ördög, valami filmforgatás zajlik? —gondolta Ponirjov, de ennek a feltételezésnek is ott lógott a levegőben a hiányossága, hogy ha igaz is, hogy filmforgatás kellős közepébe került, de hogyan? Hiszen az imént még ott ült a Petriarsije Prudin és a külföldi képtelenségeit hallgatta, most pedig…
Berlioz is hasonlóképp vélekedett: —Teljesen érthetetlen...csak nem bolondultam meg? Miféle díszletek ezek? Hogyan kerültem ide? Az idegennel szemben érzett gyanúja tovább fokozódott.    
Arcsibald Arcsibaldovics szólni sem tudott. Alaptermészete a gyanakvás egyszerűen nem engedte szóhoz jutni…—Ez valami ördögi praktika, de én nem ugrom be neki —döntötte el magában.
A három díszes ruhába öltözött férfi közben hangos Asem vohu üdvözléssel köszöntötte Berlioz csapatát, és szemmel láthatóan nem tudták hova tenni a furcsa ruházatú alakokat.
—Valami arámi nyelv lehet — vélekedett ösztönszerűen Berlioz, bár ő maga semmiféle arámi nyelvet nem ismert. Legfeljebb idézeteket. Olyakat például, mint a Talitha kúm (Leányka, kelj fel!), Effata (Nyilatkozzál meg!), vagy az Eloi, Eloi, lamma szabakhtani (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?)
— Így van. Ez valóban arámi nyelv, bár igaz, hogy nem a Júdeában használatos dialektus — szólalt meg mellette egy hang, de Berlioz senkit sem látott maga mellett, kivéve a megszeppenten pislogó Ponirjovot és  a gyanakvó Arcsibaldot, és ez meglehetősen hátborzongatóan hatott. A hang azonban minden kétséget kizáróan ahhoz az idegenhez tartozott, akivel az imént —bár az imént határozószó realitásával kapcsolatban most Berlioznak komoly fenntartásai keletkeztek —szóval, akivel az imént az ásványvizes bódé melletti padon beszélgettek.
—Ho-honnan veszi? — kérdezte csak, hogy mondjon valamit, mert a kérdés maga éppoly értelmetlennek látszott, mint maga helyzet. Sőt, mint bármi ebben a helyzetben. Képtelenség, hogy egy láthatatlan emberhez beszéljen, ugyanakkor be kellett vallania, volt valami megnyugtató is abban, hogy az idegent maga mellett érezte. Elgondolkodtató viszont, hogy két társa nem reagált a titokzatos hangra, ami még kétségbeejtőbbé tette a helyzetet. —Csak nem hallucinálok? — értetlenkedett.
A tevéken ülők kérdeztek valamit Berlióztól, de ő tanácstalanul pislogva intett nekik, hogy nem érti a szavukat, mire azok legyintettek és továbbhaladtak az említett épület felé, amelyben most már tisztán látszott, emberek mozogtak.
—Kövessék őket! — hallotta az idegen parancsoló hangját és Berlioz kétségbeesetten intve társainak engedelmeskedett.  
—Nem hallottak semmit? — kérdezte társaitól félszegen, nehogy a hang tulajdonosa meghallja, de ugyanabban a pillanatban világossá vált számára, hogy amennyiben Woland a közelében van, akkor teljesen felesleges suttognia.
—Hallani hallottam, de nem értettem —morogta Arcsibald Arcsibaldovics . —Ugyan ki értené ezt a hablatyolást. Na tessék! Homok ment a cipőmbe.
—Nem arra gondoltam mit beszéltek a tevések, hanem…szóval semmi mást nem hallottak?
Ponirjov vizslató pillantását látva inkább abbahagyta a kérdezősködést.
—Tisztára bediliztem —sóhajtotta félhangosan, de azért szorgosan szedte a lábait s követte a tevegelőket a közelben látszó pálmalevelekkel fedett építmény felé. Társai keményen összeszorított szájjal hallgattak.

Megkerülve egy kisebb halmot, már azt is meg lehetett ítélni hányan vannak a falak nélküli négy faoszlop által tartott tetőcske alatt.
Ekkor azonban Arcsibald Arcsibaldovics megtorpant.
— Mihail Alekszandrovics! — kiáltott fel meglepetten. —Nekem nincs árnyékom!
Berlioz először meghökkent, majd a lába elé pillantott, végül kétségbeesetten nézett Arcsibald Arcsibaldovicsra. Valóban. Mindhárman úgy álltak a homokos terepen, mintha nem is saját lábukon állnának, hanem lebegnének, holott talpuk alatt kétségbevonhatatlanul ott érezték a finomszemcsés, homokos talajt. Árnyék viszont sehol. Ponirjov lehajolt és tenyerébe kapott egy maroknyit a finom porból, majd felegyenesedve szétszórta azt, hagyva hogy az enyhe szellő visszafújja a nadrágjára, sőt egyenesen a gondosan vasalt, hajtóka mögé.
—Ez igazi homok — állapította meg. —De árnyékunk az tényleg nincs.
Arcsibald Arcsibaldovics, még mindig sokkos állapotban állt a történtek felett. Bosszúsan állapította meg magában, hogy ma teljesen felesleges volt Berliozhoz csapódnia. Ebben az egész történetben — éppúgy, mint eddigi életében — mellékszereplőnek tartotta magát, aki azáltal lett olykor-olykor több, hogy rangosabb, okosabb emberek társaságában mutatkozott, s ez —úgy vélte —jót tett a hírnevének. A mai nap azonban olyan meglepetésekkel szolgált, amelyeket képtelenségnek tűnt feldolgozni. Már az idegen felbukkanásakor ott a Patriarsije Prudin, kényelmetlen érzése támadt, de ami most következett, minden elképzelését felülmúlta. Mi a francot keresnek ők itt, ebben a poros környezetben? És egyáltalán, hogyan és miért kerültek ide? Bár az idegen is eltűnt, Arcsibald Arcsibaldovicsban erősödött a gyanú, hogy neki van a keze a dolgokban. — A mágia professzora! — dohogott magában. — Miféle mágia az, amely ekkora képzelődést okoz az embernek? Csakis fekete mágia lehet — válaszolta meg rögtön saját kérdését. —Ilyeket nem lenne szabad beengedni az országunkba!
—De kedves Arcsibald Arcsibaldovics. — szólalt meg közvetlen mellette egy behízelkedő hang, amely összetéveszthetetlenül Wolandhoz tartozott.  — Higgye el, hogy végső soron mindez csak és csakis az ön javát szolgálja.
Arcsibald Arcsibaldovics szörnyen megijedt. Megfeszítette nyakát, ezzel is kényszerítve magát a hallgatásra, és eltökélte, hogy egy szót sem szól többet, de ugyanabban a pillanatban beléhasított a felismerés, hogy hiszen ő bizony eddig sem szólt egy szót sem. —Rémálom…!— gondolta, és rémülten pislogott jobbra-balra, és ismét meggyőződött róla, hogy mellette bizony Mihail Alekszandrovicson és Ivan Nyikolajevicson kívül egy teremtett lélek sincs.
—Mihail Alekszandrovics— súgta halkan, mert ezt azért mégsem lehet csak úgy lenyelni. —Mihail Alekszandrovics ismételte még egyszer, amikor Berlioz felé fordult. —Maga hallott valamit?
Berlioz ránézett és már tudta, hányadán áll.
—Itt van — mondta kurtán, és a másik kettő értette, miről van szó. — Nem látjuk, de itt van. Nem tudom, hogyan csinálja, de nyugodjanak meg, mindenre van magyarázat. Előbb-utóbb mindenre fény derül — tette hozzá megnyugtatólag. Bár ettől a kijelentéstől ő maga sem lett nyugodtabb.
Az említett „épülethez” érve azt kellett tapasztalniuk, hogy nemcsak a tevegelő úriemberek hordtak anakronisztikus ruhát, hanem az a két személy is, akik a fedél alatt meghúzódtak. A férfi hálóinghez hasonlító viselete inkább a déli népekre jellemező ruhákhoz hasonlított, miképp a gyermeket tartó szalmakupacon elhelyezkedő, szoptató nőé is.
A tevékről leszálló férfiak hallatlan tisztelettel viselkedtek a páros iránt, és továbbra is az idegen, Berliózék számára érthetetlen nyelven kérdezősködtek, majd csomagokat emeltek le a tevékről és hajlongva járultak a szegényes kinézetű pár elé.
Berliozék értetlenül nézték a jelenetet, valahol a tudatuk mélyén ismerősnek is találták, de képtelenek voltak hinni a megérzésüknek.
—Mennyi arany! — súgta halkan Arcsibald Arcsibaldovics.
A másik kettő némán szemlélte, amint a tevetulajdonos férfiak lerakják csomagjaikat, melyek tetemes részét valóban arany, vagy annak látszó tárgyak tették ki. Egy talán vászonból készült kisebb zsákban valami puha és mindenesetre könnyűnek tűnő holmi lehetett.
—Abban vajon mi lehet? —tette fel a szónoki kérdést Ponirjov, mert nem várt rá választ.
—Abban, kedves barátaim haoma fű van, amit szertartásszerűen tűzre szoktak vetni —szólalt meg mellettük ismét Woland hangja.
Mindhárman összerezzentek.
Végül Berlioz szólalt meg.
—Ne haragudjon kedves…
—Woland a nevem —szólt előzékenyen a hang tulajdonosa.
—Szóval, kedves Woland úr, de mit jelentsen mindez? Bevallom, nem értem a tréfáját. Nyilván leendő előadásainak egyikeként valami hipnotizáló trükköt mutat be nekünk, de attól tartok ez eléggé szerencsétlen ötlet az ön részéről…
—De Mihail Alekszandrovics! —szakította félbe a hang látszólagos felháborodással. Csak nem gondolja, hogy efféle olcsó trükkel untatom önt és kedves barátait?
—Hát…szóval….khm, igazán nem tudom, mit gondoljak…— vallotta be Berlioz. Mi ez a környezet, és miféle emberekkel találkoztunk itt az imént?
—Uraim! Önök most olyan eseménnyel szembesülnek, ami erősen kikezdi meggyőződésüket — állította határozottan a hang.  —Ám végre elegendő ismerettel rendelkeznek majd arról a témáról, amelyről beszélgettünk.
—Valóban? —kérdezte Berlioz, mintha ő lenne csoport szóvivője. —És miféle eseményre kell gondolnunk?
—Hát nézzük csak...— mormolta a hang. —Mit látnak?
—Mit, mit! — fortyant fel Ponirjov. —Valami idegenek kerültek Moszkvába és ...
—Ugyan, kedves Ivan Nyikolajevics! — duruzsolta a hang. —Maga valóban azt hiszi, hogy Moszkvában van?
Ebben a pillanatban talán Arcsibald Arcsibaldovics volt az első, aki felismerte, hogy az idegen nem hazudik és elhitte, hogy valahol másutt van és nem Moszkvában.  Meggyőződése nem tudatosan alakult, hanem egy pillanat alatt „értette meg” mi is a helyzet. Ez a homok igazi sivatagi homok, és az hogy innen szabadul-e vagy sem az csak és csakis az idegen jóindulatán múlik.
—Hát hol az ördögben lennénk? —fortyogott tovább Ponirjov.
—Várjunk! — szólt rá Berlioz, és figyelmeztetőleg felemelte a kezét. —Kedves....
—Woland — segített a hang előzékenyen
—Kedves Woland úr. Ön valóban elvárja, hogy azt higgyük, valahol másutt vagyunk, mint kedves szülővárosunkban, Moszkvában?
—Éppen hogy ezt várom! —hangzott elismerően. —Sőt mi több, nem csak hogy nem Moszkvában vannak, de még csak nem is abban az évszázadban, amelyben eddig éltek. Hohohó! Sokkal, de sokkal régibb évszázadban találják magukat...Nos? Kitalálják-e melyikben?
—Ez lehetetlen! — hűlt el Berlioz.
—Ez teljességgel ki van zárva — erősített meg Ponirjov is.
Arcsibald Arcsibaldovics hallgatott. És rosszat sejtett.
—Gondolkozzanak — hallották. —Önök többezeréves tudattal és emlékekkel rendelkeznek, még ha ezt nem is tudatosítják. Ennek köszönhetően a régi korban is fel kell ismerniük magukat…
—Ez a csecsemő…—nyögte ki Berlioz.
—Így van! — kiáltott fel a hang elégedetten. —A csecsemő a megoldás.
Berlioz Ponirjovra nézett, Ponirjov pedig Berliozra. Majd mindketten Arcsibaldra, de ő nem nézett senkire.
—Kérem — fogta könyörgőre Berlioz —, kérem, higgye el, hogy ez lehetetlen. Ez ellent mond a józan észnek. Ez felfoghatatlan…Kérem, lássa be,  hogy ön téved…— Szavakat, érveket keresett , hogy meggyőzze ezt a konok professzort, aki szemmel láthatóan egy komoly pszichiátriai esetet képvisel.
—És ne haragudjon, de rendkívül zavaró, hogy nem láthatom önt.  
—Ennek sajnos így kell maradnia — hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz.
—Rendben — vette át a kezdeményezést Arcsibald Arcsibaldovics. — Ön tehát azt akarja sugallni, hogy…
—Sugallni? —méltatlankodott hang. — Én nem sugallok. Hiszen azért vannak itt, hogy meggyőződjenek. Tessék!
—Meggyőződni? Miről? —értetlenkedett Berlioz.
—Arról, hogy Jézus igenis élt — mondta beletörődve Arcsibald Arcsibaldovics, aki vége megértette mire megy ki itt a játék.
—Így van! —rikkantott Woland.—Adva van egy darab csecsemő és három darab bölcs, aki ajándékokat hozott. Aranyat, hogy az ifjú tudjon miből megélni és haoma füvet, hogy eleget tudjon tenni a tűz tiszteletének.  
—De Jézus nem télen született? —bátortalankodott Ponirjov, majd mikor Berlioz ránézett, hozzátette: —Legalábbis a Biblia szerint.
—Ugyan kérem, még hogy a Biblia! — bosszankodott a hang. —Hát nem veszik észre az ellentmondást?  Az evangélium azt mondja, hogy a pásztorok a mezőn voltak. A pásztorok a pászkát megelőző héttől, vagyis március második felétől november közepéig voltak kint. Már ebből is látható, hogy Jézus születésével kapcsolatban a karácsony hagyományos, téli időpontja aligha lehet helyes. De hát végül is, Önök szerint mégis milyen most az idő?
—Melegnek meleg van, az igaz —mondta lassan Berlioz. — Ám mi a garancia arra, hogy az ön által előadott elmélet….vagyis hát az, amit ön állít,  és amit el akar hitetni velünk, az megfelel a történelmi valóságnak?
—De hát mi győzheti meg önöket jobban és hitelesebben, mint az, hogy itt vannak, és saját szemükkel láthatják azt, amiben hivatalosan nem hisznek? — a hang gúnyossá vált.
Ponirjov azonban észbe kapott.
—Na igen! De ön azt mondta, hogy nem is Jézusról szól a dolog, avagy a történet, hanem valamiféle Zartostról!
—Pon-to-san! Akit itt szerencséjük van látni, nem más —legalábbis ebben a pillanatban és ama három bölcs férfiú szemében, akik ott térdelnek előtte — mint szaosjansz, azaz Zartost reinkarnációja. Hogy aztán Jézus lett belőle, az egy más történet. De higgyék el, önök most a kis Jézus világrajövetelének és fogadásának a szemtanúi…
Berliozék közelebb léptek a tákolmányhoz, amely alatt most már az idegen férfiak is helyet foglaltak és körülülték a gyermekét tartő nőt. Az ajándékok, meglehetősen sok aranytárgy, amelyeket asztal híján a földre raktak, ott hevertek a nő lábai előtt egy aranyrojttal díszített bársony terítőn.
Arcsibald Arcsibaldovics lázasan gondolkodott, majd belépett a pálmalevelekből álló tető alá, az árnyékos részre, közel ahhoz a férfihoz, aki szemmel láthatóan a nő társaként ácsorgott ott, és akinek minden jel szerint nem jutott komolyabb szerep. Mintegy mellékszereplőkén állt ott, mint maga Arcsibald Arcsibaldovics.
A három vendég közül a középső lassan, tagoltan magyarázott valamit a nőnek, s közben hol az aranyra, hol az égre, hol pedig a csecsemőre mutatott.
Berlioz és Ponirjov kintről szemlélték a jelenetet, bár a beszédből nem értettek semmit.
Ekkor értehetetlen dolog történt.
Arcsibald Arcsibaldovics odalépett a halom aranyhoz és lehajolt egy aranyláncon lógó aranyéremért, amelyet tanulmányozni szeretett volna. A körülbelül öt centiméternyi átmérőjű meglehetősen vastag érmén egy szárnyas alak látszott, ami messziről nézve könnyen egy keresztnek tűnt. Ez tévesztette meg Arcsibald Arcsibaldovicsot. Mert ha kereszt, akkor Woland hazudik, hiszen —így vélekedett barátunk — Jézus idejében csak nem véstek keresztet az érmekre!
Tehát ezért a medálért hajolt le a derék Arcsibald Arcsibaldovics, ám ezt látva az egyik vendég azonnal talpra szökkent és el akarta venni a láncot. Arcsibald Arcsibaldovics  azonban a kezét ökölbe szorította és ellenségesen nézett a férfira. A burnuszos azonban erősebb volt, és erőszakkal szétfeszítette Arcsibald Arcsibaldovics öklét. Mindenki legnagyobb meglepetésére a tenyere üres volt.  Ekkor azonban már a másik két alak is talpra szökkent, sőt, egyikük kezében tőr villant…

... egyszóval, valóban szánalmas lenne, ha ilyesmiről akarnám meggyőzni önöket, mikor nyilvánvalóan önök is tanúsíthatják, hogy Jézus megszületett és a három bölcs kellően fogadta őt ezen a világon —fejezte be Woland, most már teljesen látható formájában.
Időközben rájuk esteledett. A tó vize feketévé vált, könnyű ladik siklott rajta, hallatszott az evező csobbanása, és a csónakban ülő fiatal nő viháncolása. A fasorokban, a padokon most már többen voltak, de csupán a négyszög másik három oldalán, nem ott, ahol barátaink ültek.
Az égbolt Moszkva felett mintegy kifakult, a magasban tisztán kirajzolódott a telihold, de nem aranylóan, hanem fehéren, és hátulról világította meg Woland karcsú alakját.  A lélegzés már sokkal könnyebben esett, mint napközben, és a hangok a hársfák alatt lágyabban, estiesen szóltak.
Elsőként Berlioz tért magához: —Úgy vélem, egy jól sikerült illúzió áldozatai voltunk — jegyezte meg epésen. Hipnotizálás vagy valami hasonló...
—Netán vissza kívánnak menni valami kézzelfogható bizonyítékért?— érdeklődött Woland készségesen és Arcsibald Arcsibaldovicsra nézett. Mindannyian tudták, hogy a medálra gondol.
—Hát igen! — sóhajtott fel Arcsibald Arcsibaldovics. — Ha el tudtam volna hozni azt a medált…, ha maga megengedte volna, hogy elhozzam — nézett szemrehányóan Wolandra —, akkor most lenne valami a kezünkben, ami bizonyíthatná, hogy nem pusztán hipnózis áldozatai voltunk.
—Ezt sajnos, nem engedhettem meg — tárta szét karjait szánakozva Woland. — Bár a szándéka kétségkívül figyelemre méltó volt, mégiscsak pium desiderium (jámbor óhaj), hogy pontosan fejezzem ki magam.
—De hát miért? —méltatlankodott Arcsibald Arcsibaldovics. —A ruhámat, a cipőmet vissza lehetett hozni, azt a fránya medált miért nem?
—Csak azt hozhatták vissza, amit vittek —szögezte le Woland röviden. — Semmivel sem többet. —Ezek szerint, ha nincs medál, nem hiszik el, amit láttak? — tette hozzá gúnyosan.
Berlioznak eszébe jutott, hogy ma Arcsibald Arcsibadloviccsal el kell vitetnie magát az írószövetség vezetőségi gyűlésére, így röviden kívánta elintézni az ügyet.
—Nézze kedves Woland úr! — kezdte szelíden. —Az az igazság, hogy az ön szaván és a mi ..khm…képzelgésünkön kívül semmi kézzelfogható bizonyíték nincs arra, hogy Jézus valóban élt…
—Kedves Mihail Alekszandrovics — felelte ugyanolyan szelíden Woland. — Úgy látom, ön csökönyösen tartja magát holmi tudományossághoz, holott ahhoz éppoly keveset ért, mint a történelemhez, már megbocsásson.
—Na de kérem! — kérte ki magának Berlioz.
—Önnek ma többször is eszébe jutott Anton Pavlovics kis elbeszélése a Fekete barát. — Látva Berlioz tiltakozását, hárítólag felemelte kezét, így kért engedélyt hogy folytathassa. —  Mivel ön olvasott ember, nyilván olvasta vagy hallott róla, hogy Anton Pavlovics az elbeszélés megírása előtt, egy hasonlóan csöndes nyári estén a lemenő nap fényénél azon elmélkedett testvérével, hogy a délibáb képes-e megtörni úgy a levegőben, hogy egy másik, illetve még több délibáb keletkezzék belőle. Szerintük az is feltételezhető, hogy a világegyetemben lehetnek olyan délibábok, amelyek ezer évvel ezelőtti emberek, állatok tükröződései.
—Rémlik…— motyogta bizonytalanul Berlioz
—Nos, mit szólna hozzá, ha azt állítanám, hogy bizonyos értelemben véve én is egy fekete barát- jelenség vagyok? Ha félretennénk minden misztifikációt és pusztán tudományos alapon magyaráznám meg önnek a mai est eseményeit?
—Úgy vélem ezzel minden megoldódna — felelte várakozóan Berlioz. —Mindhármunk nevében mondhatom, hogy mi magunk is valami ilyesfajta végkifejlettel számoltunk.
—Valóban? — kérdezte Woland ismét azon a csúfondáros, utálatos hangon, amit Berliozék annyira nem szívleltek. —El tudják tehát képzelni, hogy az emberek, mármint azok, akik majd önök után élnek sok-sok évvel, képesek annyira meghódítani a tudományt, hogy fekete barátként mozogjanak a történelemben? Mármint abban, amit önök neveznek történelemnek. Hiszen azáltal, hogy az ember a sikeres konnektóma program keretében feltérképezte az agyi idegpályákat, s kidolgozta a konnektóma egy olyan formáját amely lézersugrakaba kódolható, sőt mi több, utaztatni tudja tudatot, a tudatos lények tiszta energia formájában léteznek tovább, és némelyikünk úgy járkál a világegyetemben, mint valami kísértet …mint az ön, illetve Anton Pavlovics fekete barátja…nos, ekkorra a történelem megszűnik történelem lenni! Így már jobban értik? — fejezte be végül kedélyesen mintha csak egy adomát mesélt volna hallgatóinak és kissé félrehajtott fejjel arra vár, mikor értik meg végre a poént.  
Ám a „felvilágosodás” elmaradt.
—Nézze, kedves Woland úr— kezdte Berlioz. — Mi irodalmárok vagyunk, akik nem járatosak a tudományban. Ebben igaza van — mondta a legyőzöttek beletörődésével. — Ám...—látszott, hogy egykönnyen nem adja fel a harcot —, ám mindazon tudományos képzelgés, vagyis elnézést, okfejtés, amit itt levezetett, ugyanolyan hiányos bizonyítékokban, mint a Jézussal kapcsolatos kijelentései.
—Értem, igenis értem — Woland kezeit dörzsölve mosolygott. — Önnek egyszerűbb egy misztikusnak tűnő magyarázatot elutasítania, mint egy tudományosat. Nyilván nem lehet felkészülve olyasmikre, mint lézer, konnektóma és hasonlók. Nyilván nem is érti, mit rejtenek ezek a fogalmak. — Berlioz zavarát látva nagylelkűen legyintett, jelezve nem vár magyarázatot. — Önök tehát nem hisznek az önök tudományos ismereteit meghaladó dolgokban és nem hisznek az úgynevezett  természetfeletti dolgokban sem, sőt mi több, meg sem engedik annak feltételezését, hogy azok a jelenségek, amelyeket önök, mint természetfelettit határoztak meg esetleg léteznek. Ám higgyék el kedves uraim, hogy ezek a jelenségek igenis léteznek, függetlenül attól, hogy az ostobák és a felvilágosultak miként vélekednek erről. Gondoljanak csak Szent Ágoston kijelentésére: „mindaz, amit csodának tartunk, nem mond ellent a természetnek, csak a természetről aktuálisan vallott ismereteinknek.”
—Ezek szerint a történteket csodának kell minősítenünk? — kérdezte epésen Berlioz.
—De gondolja csak el, kedves Mihail Alexandrovics! Önök részesei voltak egy történelmi eseménynek, ám nem hajlandók elhinni, amit láttak. Hogyan várják majd el—ha ezt történetesen elmesélik valakinek — hogy mások higgyenek önöknek? Nem, nem. Amennyiben úgy döntenének, hogy elmesélik mindazt, amit Betlehemben láttak, senki sem fog hinni önöknek, sőt, bizony megtörténhet, hogy, azt fogják gondolni — már elnézést — vagy részegek voltak vagy a fantáziájuk áldozatai lettek…megjegyzem, egyesek számára még a hipnózis is erősen megkérdőjelezhető lesz…egyszóval hi-he-tet-len! Önökön áll, hogy hisznek-e önmaguknak hisznek-e annak, mit láttak..vagy abban hisznek, hogy képtelenek megítélni a helyzetet….a helyzet kifog önökön…olyasmit tapasztalnak, ami hatalmasabb, mint az önök képzelete…
Arcsibald Arcsibaldovics csendesen rágódott magában és lassan emésztette meg a történteket. Mi a franc történhetett itt? Berlioznak könnyű a nagy eszével, mert sokat olvasott és azonnal kitalál valami magyarázatot, de ő, Arcsibald Arcsibaldovics csak egy egyszerű ember, aki nem lát a dolgok mögé, pedig isten a tanúja hogy szeretne többet tudni, jó lenne, ha ő is olyan okos, olvasott emberként szólhatna hozzá a dolgokhoz, mint Berlioz vagy ez az idegen, aki akárhogy is, de teljesen elbűvölte a mutatványával.
—Nekem tetszett a mutatvány — mondta hirtelen elhatározással.
—Mutatvány? — húzta fel szemöldökét Woland.
—Vagyis, elnézést — hadarta Arcsibald Arcsibaldovics  — azt akartam mondani, hogy engem meggyőzött.
—Szóval a hitetlen Tamás, aki mindenáron, még élete kockáztatása árán is bizonyítékot akart, most mégis hisz? — kérdezte gúnyosan Woland, s bár már sötét volt ahhoz, hogy a szemébe nézzen, Arcsibald Arcsibaldovics érezte a szúrós tekintetét.
—De….mi lenne, ha….
—Hallgatom —felelte röviden Woland. Hangjában sem elutasítás sem biztatás nem volt érezhető.
Arcsibald Arcsibaldovics elszégyellte magát. Tudta mit akar kérni, de nem tudta miként fogalmazza meg? Mondja azt, hogy okos akar lenni? Ostobaság! Bevallaná, hogy butának tartja magát, aminek volt ugyan némi alapja, de életrevalóság tekintetében semmiképp nem tekintette magát butának. Inkább olvasottság tekintetében merültek fel hiányosságok, de hát ugye azt sem kérheti, hogy legyen olvasott, mert ugyan mi akadályozza meg abban, hogy olvasson? Hogyan fogalmazza meg tehát a kérését?
—Hogyan érthetném meg mindazt, amiről itt ma beszéltünk?  —Nem a legsikeresebb megfogalmazás, gondolta, de legalább nem köntörfalaztam.
—Mi sem egyszerűbb, kedves barátom! — kiáltott fel Woland. —Pontosan értem, mire vágyakozik, laudanda est tamen voluntas (már az akarat is dicsértes), ha kívánja, kora legintelligensebb embere lehet! Most élhet a választással. Talán nem is fogja fel, milyen jelentősége lehet a döntésének. Az emberi élet a nagy lehetőségek birodalma. Megmutatja azokat a lehetőségeket, amelyeket az ember elérhet, s ezáltal kiprovokálja mindazt, amit ennek érdekében megtehet.  Gondolja csak meg, kedves Arcsibald! Közelebb kerülhet, a végső igazsághoz, és nem kell törődnie a Gribojedovval, vezetőségi gyűléssel és hasonló ostobaságokkal…a vezetőségi gyűlés egyébként is elmarad, a Gribojedov  pedig nemsokára porrá ég…
—Tényleg, a vezetőségi gyűlés!— csapott homlokára Berlioz, és felpattant a padról.  —Máris indulnunk kell.
—Micsoda?! — hökkent meg Arcsibald Arcsibaldovics. — Már elnézést, de miért égne le a  Gribojedov?
—Egyszerűen azért, mert le fog égni. Higgye el! Nekem elhiheti —tette mellére a kezét Woland, hátha ezzel nyomatékot ad szavainak, mert megszokta, hogy ezek a moszkvaiak szinte semmit sem hisznek el.
—No persze — morogta Ponirjov.
—Kedves barátom, indulnunk kell, ne feledje, ön a sofőröm! — sürgette Berlioz Arcsibald Arcsibaldovicsot.  —Már biztosan ott van mindenki.
Ám Arcsibald Arcsibaldovics ülve maradt és gondolataiba mélyedt. Miképpen győződhet meg akár egyik akár a másik állítás helyességéről? Ha elutasítja Woland kecsegtető ajánlatát és visszamegy a Gribojedovba Mihail Alexandroviccsal, akkor talán soha az életben nem kínálkozik hasonló lehetősége arra, hogy közelébe kerüljön holmi nagy igazságnak, valamiféle megértésnek és bármiféle megvilágosodásnak.
—Ne haragudjon, Mihail Alexandrovics, de én maradok — felelte konokul.
—Kedves Arcsibald Arcsibaldovics! Csak nem dől be ezeknek az állításoknak? — kérdezte ingerülten Berlioz.
—Teszek még egy próbát — mondta elszántan Arcsibald Arcsibaldovics. Mik a feltételei? — kérdezte s közben mindvégig Woland az egyre erősödő sötétség miatt felismerhetetlen arcába nézett.
—Miféle feltételek? — kérdezte színpadiasan a mágus. —Nincsenek semmiféle feltételek. Pusztán az ön választásán múlik minden.
—Maga is marad? — kérdezte a csalódott Berlioz Ponirjovot.
—Nem tudom, magára hagyhatjuk-e itt ezzel a…—válaszolta a kérdezett.
—Ó, semmi okuk a gyanakvásra! — nyugtatta meg őket Woland. —A kedves barátjuknak a haja szála sem görbül meg..miként Betlehemben sem szúrták le a káldeus papok — tette hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. —Inkább az ön életéért aggódnék —tette hozzá, mintegy mellékesen.
—Ugyan mi történhet ez én életemmel? — kérdezte meghökkenve Mihail Alexandrovics, ám Woland csak tehetetlenül széttárta karját, mint aki semmiről sem tehet.
—Csak menjenek nyugodtan — engedte őket útjukra Arcsibald Arcsibaldovics. —Ugyan mi bajom történhetne? —kérdezte fásultan.
—Hát jó —és Berlioz megindult a felé a kijárat felé, amely a Bronnaja és Jermolajev utca sarkán van. Ponirjov pedig arrafelé vette útját ahonnan jöttek.
Arcsibald Arcsibaldovics kettesben maradt Wolanddal.



Arcsibald Arcsibaldovics hirtelen Nápolyban találta magát és ezen nem is csodálkozott. Tudta, hogy ő valójában Arcsibald Arcsibaldovics, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált a számára, hogy az ő egykori Arcsibald Arcsibaldovics-lelke valahol mélyre merült benne, és a jelenlegi énje a Majorana névre hallgat. Tisztában volt azzal is, hogy ő most lassú léptekkel halad új munkahelyére, és diákjainak először fog előadni. A tenger felől sós levegőt hozó szellő kimondottan jót tett a gondolkodásnak, s mivel az egyetemig még jó két utcahossz várt rá, végigvette tennivalóit. Az atomok spontán ionizációjáról ma nem fogunk beszélni — vette sorra a lehetőségeit — ma inkább a relativisztikus, szimmetrikus hullámegyenletet próbálom velük megértetni — döntötte el.
Az épülethez érve nem lepte meg, hogy a portás Majorana professzor úrnak szólította, s ő a lehető legtermészetesebben válaszolt a köszönésre, hogy másképp, mint olaszul!

— Egyszóval Arcsibald Arcsibaldovics-Majorana vagyok — mosolygott magában, miközben felment a lépcsőn a második emeleti tanári szobába.
Asztalán már ott hevert a friss újság, fejlécében vastag betűkkel a cím: Tegnap Moszkvában tragikus körülmények között elhalálozott Mihail Alekszandrovics Berlioz  szerkesztő. A mai dátum: 1938. márc. 27., tehát mindez tegnap történt… Kézbe vette az újságot és átfutotta a cikket. —Igen, ő megmondta neki, hogy jobban aggódjon a saját életéért, mint ez enyémért — gondolta. Sajnálta Berliozt, de most már látta, hogy korlátolt ember volt, akire méltatlanul nézett fel akkora tisztelettel.
Otthonosan mozogva vette le és akasztotta fel a fogasra a kabátját és tette a karosszékére a táskáját, majd miután meggyőződött róla, melyik tanteremben van órája, elindult.
Meglepetésére csak kilenc diákot talált benn, akik élénken vitatkoztak valamin. Fülét a La smarfia kifejezés ütötte meg, s csodálkozott is, hogy az idejáró egyetemisták lottószámok rejtélyeivel foglalkoznak.  Amikor a diákok meglátták őt, hatan eltávoztak, így a létszám háromra csökkent.
Arcsibald Arcsibadlovics-Majoranát azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Alig várta, hogy a táblán levezesse legújabb, korszakalkotó elméletét, mely szerint a neutrínónak nincs antirészecskéje, mint a Dirac-elmeletben, hanem a neutrínó azonos az antineutrínóval, hasonlóan a foton esetéhez.
Elméje olyan tisztán működött, mint maga a világ. Igen, pontosan, számítása levezetése közben a világgal mérte önmagát, azokkal a képletekkel dobálózott, amelyek Fermit, Bohrt, és Heisenberget is meglepték volna, s csodálkozott is, hogy miért nem mondta el mindezt akkor, Koppenhágában, amikor kvantummechanikai kicserélődési erőkről és a magerők telítettségéről publikált alapvető tanulmányokat. Már nem mellékszereplőnek tekintette magát, igaz, nem is főszereplőnek. Egyszerűen átrendeződtek bizonyos dolgok.
Nem mérte mennyi idő telt el, míg egyik tábláról a másikra haladva mindent teleírt, csak akkor eszmélt, mikor válla felett hátraszólt, hogy: —Van kérdésük?
Néma csend volt a válasz.
Erre megfordult, és kíváncsian nézett a diákok szemébe.
Mivel agya maximális fordulaton forgott, és érzékei is kifinomultabban működtek, azonnal megértette a helyzetet: A diákok egy szót sem értenek az egészből. A padokból mintha maga az egykori Arcsibald Arcsibadlovics nézett volna vissza rá. Ugyanaz az értetlenség kísértette, mint amikor Woland tréfája következtében Jézus születésének tanúja lehetett… mikor is? Úristen, mintha ezer éve lett volna pedig csak tegnap történt!
—Itt van hát a bökkenő! —nyögött egyet. — Most már értem. —Nem kellett hozzá sok idő, hogy megértse mi a helyzet.
Három kérdést tett fel nekik, majd miután egyikre sem kapott választ, szó nélkül kiment az osztályból, a tanáriban magához vette a kabátját és táskáját, és elindult a kikötőbe, hogy felszálljon a szülővárosába, Palermóba induló hajóra.
Továbbra is tökéletesen tisztán látta a dolgokat, azok összefüggéseit és a saját lehetőségeit.
Nem is lepődött meg mikor indulás után a hajókorlát mellett állva Woland lépett hozzá.
Arcsibald Arcsibadlovics meglepően nyugodtan fogadta az idegen újabb jelenését. A tegnapi találkozó alkalmával kétely, félelem, bizonytalanság és igen, bizonyos ellenszenv is munkált benne Woland iránt, ám ma teljesen nyugodtan nézett a szemébe.
Még mindig nem ismerte Woland titkát, fogalma sem volt arról, miképp képes megjelenni és eltűnni, miként olvas a gondolataiban, és miként tudta előre hogy Berlioz meg fog halni, de a mai tudatlansága már eltért a tegnapi műveletlenségétől. Azzal mindenképpen tisztába kellett jönnie és el kellett fogadnia, hogy mindazon ismereteket, amelyekkel az imént az osztályban saját magát és a diákokat elbűvölte csak és csakis Wolandnak köszönheti.  
—Törvényszerű, hogy aki sokkal többet tud a többeknél, annak menekülnie kell? — kérdezte csendesen.
—Pontosan. Sőt maga a tömeg kívánja leginkább az ilyen egyének eltűnését — felelete az mosolyogva, ám ebben a mosolyban már nem volt lenézés, nem volt gúny és Arcsibald Arcsibaldovics szerette volna azt hinni, hogy nem volt benne szánalom sem.
Arcsibald Arcsibadlovics átérezte helyzetét. Semmi újat nem tud mondani Wolandnak, hiszen Woland mindent tud, olvas a gondolataiban, s nyilván meglehetősen unja a kérdéseit is, amelyek semmi meglepőt nem tartalmaznak.  Woland az elérhetetlen tudás megszemélyesítőjeként jelent meg most előtte, s ez bizonyos értelemben feszélyezni kezdte. A mindent átfogó tudás, a mindent magába foglaló képlet elérhetetlenségének érzése kerítette hatalmába. Ezt a csalódást, ezt a hiábavalóságot érzi Einstein óta minden elméleti szakember, s ezt élte át maga Arcsibald Arcsibadlovics is. Valami vigasztalót várt Wolandtól, de az megelőzte. Mint mindig.
—A világegyetem jelenleg buta anyagból és energiából áll, ami buta embereket és rossz gondolatokat jelent. De higgye el, csak idő kérdése, hogy mindez intelligens anyaggá és jó gondolatokká alakuljon át.
—És most mi lesz?
—Mivel mi lesz?
—Nos, elsősorban velem, és mi lesz az „igazi” Majoranával?
—Most már ön az igazi Majorana.  Az ön döntése határozza meg a sorsát.
—Már nem kerülök vissza Moszkvába? — kérdezte, de sejtette a választ.
Woland ránézett, koromfekete szemgolyói félelmetesen verték vissza a felettük elterülő kék égbolt színét: —Professzor úr. Meg kell szoknia, hogy ne tegyen fel olyan kérdéseket, melyekre tudja a választ.  Indiában a brahminok úgy tartják, bizonyos embereknek megadatik, hogy kétszer szülessenek; egyszer fizikai valóságukban másodszor pedig igazi tudatuk születéseként. Ezt ők dwijnek nevezik. Önnek megadatott, hogy a tudata is világra jöjjön, csak önön múlik, mihez kezd mindezzel — azzal megemelte kalapját és elsétált.
Arcsibald Arcsibadlovics pillantásával követte Wolandot, míg el nem tűnt a fedélközbe vezető lépcsőn, majd a hajó korlátját erősen markolva végigpillantott a tenger hullámain…Palermo még nem látszott ...csak a végtelen ég, a végtelen tenger és a végtelen…

A másnapi lapok már az első oldalon hozták a nap új szenzációját Ettore Majorna professzor érthetetlen eltűnéséről…

 















 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2016
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2016:

Jelige: A Titokzatos Szem

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc