Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Pályázatfigyelő: Jelige: fészek

Arany Opus Díj 2015A Csend hangja

   Valaki köszönt a függönyök redői mögül. Valami megemelgette a szőnyeggel
letakart padlódeszkát, megrengette a szobát, de látom az ablakból, hogy a kinti
fákat is. Mi volt az, talán a ház sóhajtott, s a kert ekképp? Ismét rám köszöntek
valahonnét, semmiféle nyelven, ez olyan, amelyen tud néhány ember, ugyanakkor minden állat és növény, s az ismeretlen így szólt: Elnyugodott égboltom napja, csillagtakaró hull titkai sátrára. Majd megkérdezi, érted gyerek? Ha nekem szól, az rendben, de akkor miért hallgat el egyszerre, ha kinézek. Az égbolton piros krétával olyan jelek rajzolódnak, amit ért egy-két ember, s minden állat és növény. A láthatatlan nevet, úgy nevet, hogy az a semmiféle nyelv ravasz egy fajtája. Mi kezdet és vég – énekli annak, aki érti –, s ami köztes, itt minden időtlen, s halkulni kezd a hangja. Hol a mélyből, hol a magasból, de már csak foszlányok jönnek. Igen, most már csak a magasból, ahonnét ilyentájt érkezik alá egy ember. Emberapa.
Azt mondja mindig, jól vagy, igaz? Most mégsem jön, csak a semmiféle nyelv
simogat ismét körbe: a teret, a csodálatosat, ki tette? Rosszat sejtek, és nem akarom hallani, de nem hagyja abba. A teret körülötted ki tette? Hol álmodhatsz magadnak gyémánt hómezőket? Megölném, jaj de megölném, belémártanék akármit, de ahogyan a nyelve semmiféle, úgy alakja is ugyanaz: semmiféle, amit nem látsz, nem foghatsz meg, de minden porcikáddal érzed. Talán már benned van, az meg baj. Álmodhatsz magadnak bársony hűs tengerpartot, hízeleg most ekképpen, ígér mindent, azt mondja: álmodhatod közéje a zöldnek templomát. Hol az ember? Aki azt mondta, apád vagyok.
  Ő emberapám. De van sötétségapám, akkor jön, mikor lecsukott szemmel is
látom, ha közeledik, már messziről tudom jöttét, mire rám lehel, már semmi sem
fáj bennem, se élet, se nem élet.
   Van fényapám, ha rám néz, mindent tudok, ami volt, lesz, csak azt nem, aminek lennie most kellene. Azt már sose, érted, sohase, soha, soha nem fogom
megtudni, mert annyian laknak bennem. Mind szólni akar, követel, sír, könyörög, mind bennem éli rabsorsát. Hagyj hát, fényapám. De van még vízapa és földapa is a többiek között.
   Késlekedik emberapám. A semmiféle nyelv elmondja: álmodhatnám sárgának
hancúrozó sárgáját, pirosnak huncut pirosát, énekszónak madarak égszínkék
füttyét, amint a magasból leszólnak.
  Hagyd magad, szól emberapám, hagyd, én vagyok, amikor simító kezétől megriadok érkezésekor. Jól vagy, igaz? Kérdezi, hogy el ne feledje, amit meg kell erősítenem. Hogyha nem is, egyszer biztos rendbe jönnek a dolgok, úgy fiam, úgy, bár most elmegyek, fontos, mert csőbe húztak, nem tudom, érted-e.  
  Mi az, hogy el? Kérdezem semmiféle nyelven, de ezt most nem érti ember, de
rajta kívül mindenki. Mi az, hogy el, elmenni? Eszembe ötlik, ahol annyian
voltunk, mi, kerekesek az intézetben, hogy reggelenként, ha a napi menet már túl volt a  toaletten, túl voltunk etetésen, itatáson, s a nagyterembe
begördülhettek a lányok, mellém jött ő is, de nem mondta ki sose a nevét. De hát a semmiféle nyelvből mindent megértettem. Csak nézett, és én néztem volna hajnaltól hajnalig. Ő fehér volt, sose látott fehér, s végem lett, hogy tud beszélni, mert azt mondta, hogy most leveti húsruháját. És még fehérebb lett, kivitték, s többet nem jött. Csak elmúlásapám érkezett helyébe, hogy a lány most nála van, ott majd még találkozhatunk. Hogyan, csak ennyi és kész?
  Ekkor vágták combomba a tűt, s mikor felébresztett fényapám, azt mondta,
hogy ha nem tudnád – de tudom –, mondtam, azon kívül, ami most van, mindent
értek. Akkor fogadd el emberapád, elmész vele. Hogyan, röhögtem én, menni?
Jó, hát elkerekezel.
  És emberapám elvitt magával, itt élünk majd, laktuk be magunkat, ahol élt,
vagy inkább nem, még egy asszony. Akire azt mondta emberapám, ő lenne anyád, de tudtam a jövőt, amint a szemébe néztem. S múlt sok fénytelen nap és világosra  gyúlt éjszaka. Telt az idő, az ismeretlen, mondjam, hogy az erő társaságában, amint a semmiféle nyelven barátkozni próbált vélem, s elmondta, hogy emberapámat, az ügyes kezű embert, elveszejtik társai. Most hát megértettem, hogy emberapám ideje letelt életemben. Magához is ölelt, egy kis csomagot adott kezembe, nyálasan megcsókolt, s azt súgta fülembe, menj el te is, hagyd itt ezt a világot, próbálj magadra találni, s kiment életemből, mielőtt még szólhattam volna. Hogyhogy, úgy értsem, elkerekezhetek? Csak úgy kikerekezhetek, ki ebből a világból? Felnyitottam a csomagot, sok papír volt abban, ami pénz meg egy lap, s beleolvastam. Elnyugodott napja égboltomnak, csillagtakaró hull titkai sátrára, s mi kezdet és vég, s mi köztes, döbbenten mondtam ki, hogy itt minden időtlen, s ekkorra végem lett. Hogy van ez, emberapám, hogy van ez az erő, kiáltottam a semmiféle nyelven?! Nem tudom, mennyi időt tölthettem egy más időben és más térben, egyszer csak megtalált, rám szólt hátam mögül a lány, aki levetette húsruháját. Gyere, s kivezetett az utcára, ahol sose voltam még se vele, se nélküle a kerekes csoport nélkül, s még azt mondta a lány, aki levetette húsruháját, hogy vesd le papírruhádat. Megértettem, s kezdtem osztani a papírt, ami a pénzt, s az emberek mosolyogva fogadták, de csak tekintetemet, egy eddig nem ismert parázslással. És akkor nekiindultam, miután papírruhámat rátettem egy ládára, ami a kuka. Az erő tudtomra adta, hogy az én utam akadályain nem segít át semmilyen papír, csak az ember hite, amiről nem tudtam, hogy rendelkezem-e olyannal.
  Húsruhám egyik darabja, ami a szív, kiderült, hogy jégbe fagyott, mert az első szellő érintésére éreztem, hogy olvadni kezd bennem. Szabadság, mondta valaki semmiféle nyelven, ez az, s felszárnyalt volna lelkem, ha nem a kerekezést akartam volna élvezni. Annyira részeg lettem mindentől, ami csak körülvett, hogy az emberek kérdezték, mi történt? Gazdag vagyok, kiáltottam, amikor megszülettem, életet kaptam. És nevetett velem a hangya, amit kikerültem, nevetett velem sok bokor és fa, csak az emberek féltettek, így hát bátorítani kezdtem őket mesterien vett kanyarjaimmal, villámgyors pördüléseimmel, s mert éppen alkonyodott, elkurjantottam magamat, mert titkon emberapám dalára emlékeztetett.  
Megéreztem, hogy ami erőt adott, az az, ami körülöttem érzésből született, s ami betartott, az az, ami kényszerűségből. Ekkor tudtam, hogy ételt és italt el majd akkor fogadok, amikor nem könyörületességből, méltányosságból kapom majd, bár még kellett, hogy beérjen valami ötlet. Akkor tudtam először megsimítani fél combjaimat, és először gondoltam magamra nem megbocsátással, hanem szeretettel. Tudtam, határozottan, hogy nem a lelkem mondja a magáét, s nem is az erő, hanem az, aki lelkemmel, testemmel együtt éli meg bennem az itttartózkodást, s ha végezetül továbbáll, testemnek azt mondja majd, öregem, jó volt veled, s a lelkemnek, hogy viszek magamnak belőled, ha megengeded.
  Így bátran intettem mindenkinek magam körül, mire mellém ért egy furgon, s a benne ülők visszaintettek, a sofőr a fékre lépett, s megkérdezték, merre? Meghívtak egy körre, amit visszautasítani hogyan is tudtam volna, ez az élet, én is így tennék helyükbe, s végigcsatangoltuk a várost.
   Kiérdemeltük – gondoltam –, a természetbe való behatolást, mert már cserjésekbe értünk és patakon verettünk át, amikor megszólalt a sofőr, hogy megérkeztünk, s úgy vágtak ki egy szeméttelep mocskába, mint akinek pont ott van jó helye, persze kerekesem nélkül.
  Ezzel kezdődött el, amit még nem tudtam, életem legtanulságosabb helyén, okulásom olyan szakasza, amit kívánok maradéktalanul mindenkinek, akiben ideológiai túltengés leledzik.
  Elsőre hinni sem akartam szememnek, fülemnek, nem akartam hinni bőrömnek,megmaradt jobb karomnak, a birizgáló bal csonknak, most olyan könnyűnek érzett fél combjaimnak, mert mindezzel éreztem, hogy leült velem szemben, olyan  természetesen, egy állat. Igaz, nem vagyok szakavatott ismerője minden teremtménynek, de ez vagy patkány volt, de mivel hosszú és bozontos farka volt, elment nyestnek is. Bár arról véletlenül tudtam, hogy akiben legkevésbé hisz és bízik, az az ember. Most nem tudtam, ez megtiszteltetés vagy a lebecsülés jele. Mivel hallgatott egy ideig, én is azt tettem, amikor eszembe jutott, hogy semmiféle nyelven elmondjam neki, hogy szevasz, kisöreg, hát megvagyunk, ha te is arra gondolsz. Mire azt mondta, bazme’, mit keresel te erre? Gondoltam, ez a faszi azt hiszi, hogy kiscserkésszel van dolga, megcéloztam orrát, hogy köpetem ne menjen kárba. Ezzel megtörtént bemutatkozásunk, s ő odébbállt békességgel, és én is, s mint nem egyetlen lénye e sártekének, a lelki mérleg két serpenyőjébe feltettem a jót és a rosszat. Arra a meggyőződésre jutottam életemben először, hogy én nem nyomorék vagyok, hanem valaki, akinek olyan, amilyen szerepben határozódott meg élte megélése, amelyért világra kellett jönnöm.
   Ahogyan vannak szőkék és barnák, úgy lehet valaki egykezű is, vagy béna.
Az az előnyük meg értékük, hogy olyan ismereteket adnak az ember tudásához, ami nélkülük elérhető sose lehetett volna, mi által esélyt adnak a többségnek, a másság bármilyen fajtájának megismeréséhez és elfogadásához. Mert az a természet és a lét egyik sajátossága, ami abból a célból adatott, hogy valamire rávezesse és tovább vezesse a többséget. A kisebbségnek meg hagy egyfajta küldetéstudatot, melynek birtokában személyes baját másképpen tanulja ki mindezek ismeretében, illetve ahogyan megvilágosodásáig ezt megélni tudta. Ezzel együtt többet nem foglalkoztam magasabb rendű létkérdésekkel. Tudtam, hogyha szomjas és éhes leszek, elfogy belőlem is valami, illetve bekövetkezik az, mint ahogyan valaki mondta, hogy a fáradtság kétségbeesést szül. Kikászálódni ugyan nem könnyen tudtam, de rutinnal áthelyeztem magamat egy bokor tövébe. Ruházatomból hasítva egy csíkkal letöröltem az elérhető leveleket, hogy reggel majd tiszta harmatot nyalogathassak. A sötétséghez szokott szemem felmérte a terepet, amikor beért az erő: hullámozni kezdett környezetem, hallottam a létezés semmiféle nyelvű beszédét, s ezáltal eltöltött a csöndnek mégis egy olyan fajtája, ami nektár az ínyenceknek. Lelki békességemet úgy éltem meg, mint nem várt ajándékot, úgy aludtam el megrázkódtatás helyett, mint aki beleájul egy gyönyörbe. Hogy ez nem volt normális, azt mutatta az, hogy másnap nem ébredtem föl semmilyen zajra, jelenségre. Lehet, hogy ez az életnélküliség több napig is eltartott, mert amikor feleszméltem, iszonyatosan szomjas és éhes voltam, s akkor rájöttem, hogy talán maradt valami harmat a leveleken, amiket tisztára töröltem, de minden levélre vastagon rátelepedett már a por. Ekkor valahol motorzaj hangzott fel, fellélegeztem, s kiáltani próbáltam. Olyan gyöngén jött ki belőlem a hang, hogy minden erőmet össze kellett szednem az ordításhoz. Végre meghal-lottam magam mögött a kerekek csikorgását, s egyszer csak magam előtt láthattam a már ismert furgonbéli szereplőket. Nem sokat teketóriáztak, kezdetnek kérdés nélkül megpofoztak, majd egyikük megkérdezte, mennyire vagyok szomjas. Jobb karomat hátra kötötték, s felfeszítették, egy törött ággal felpeckelték számat. Előszedték micsodájukat, s röhögve célozgatni kezdtek vastag húgysugárral, s amilyen váratlanul jöttek, olyan váratlanul el is mentek, azzal a megjegyzéssel, hogy találkozunk még. Újabb hangokat hallottam, guberálóknak kinéző alakokat láttam előbukkanni, megálltak előttem, szó nélkül nekiláttak köteleimnek, kivették a pecket a számból. Ennek az a baja, hogy ritka példány, mondták. Terveik vannak veled, ültek le mellém a nagy tanácstalanságban, és az én állati riadtságomban. Hol voltam már attól az emelkedettebb fejtegetésemtől, amikor önérzetre hivatkozva ragadtattam el magamat a jótevésekkel kapcsolatban. Elszállt belőlem minden, hívtam sötétségapám, hogy leheljen rám, hogy ne fájjon az élet és a nem élet sem.
  Helyette újabb alakok jelentek meg, egyikük azt mondta, hogy ezt agyon kéne csapni, mielőtt azok a haláláig szórakoznák magukat rajta. Magukkal vittek és lemostak, meg enni és inni adtak. Hiába is faggattak, nem tudtam megválaszolni megmentőim kérdéseit, mert benne rekedtem ragacs állapotomban, miközben játszadozni kezdett velem az erő a maga semmiféle nyelvén. Mi több, arra ragadtatta magát, hogy az intézet valamikori főorvosának a hangján sipákolt, amiért még mi is finnyáskodtunk annak idején. Fiam, sivított el felettem felső cében, a te mamád, amikor magába döntötte a lőrét, akkor még te fürgén úszkáltál odabenn, az ám, de valamit kihozok belőled. Ugyan mit, kérdeztem a guberálóktól, mi a pék pókját eszitek rajtam, csaptam oda a rajtam hancúrozó legyeknek, amikor mégis odébb álltak, ember és állat egyaránt, mert teljesíteni kellett a fejadagot, aminek én csak akadálya lehettem. Nem tudtam, mi lenne a helyes stratégia, de visszajött a kommuna egyik torzonborz tagja, s elém hajított egy eszközt, ami leghamarább egy gördeszkára hasonlított. Meg odafüttyentett egy kutyát, töröld már ki a csipáidat, ez Szojuz 11, ereszkedett velem diskurzusba, s egy szalonnabőrt nyomott markomba. Amikor számhoz emeltem, Szojuz 11 tudta, mit kell tennie, a bőr felét meghagyva nékem, mellém heveredett. Én is eldőltem a gördeszka-féleség mellé, aminek hossza nekem kedvezett. Derengeni kezdett bennem valami. Jobb karommal magam alá gyűrve az eszközt, ismerkedni kezdtem azzal. Jótevőm közben azzal lepett meg, hogy ő már évek óta lakója a Vénusz kráternek. Hah, mondta a semmiféle nyelv, és én csak dobáltam erre-arra a szalonnabőrt a pofazacskómban. El fognak érted jönni, hallottam a kutya mormogásából, el fognak érted jönni, közölte a tag is. Ha nem tudsz valamit, megint bajod lesz. Mit kellene tudnom? Valamit, amivel pénzt hozol nekik, kivisznek majd valahova, s ha nem hozol eleget a konyhára, megtanítanak tégedet még a feltámadásra is, s megbánod még azt is, hogy nyelv van a pofádban. Hiszen abból csak egy van, futott ki belőlem, volt, vágta vissza csípőből, ha nem értesz a jó szóból. Tanulj hát, s egy kötelet kötött a kutya nyakörvére, s oda dobta nekem.
  Mi lesz ez, észleltem, hogy emelkedik a bokor, emelkedik a kutya is, emelkedik a gördeszka-micsoda  is, a világ emelkedésekből áll, távolodik tőlem otthon és idő és emlékek, elnyugszik égboltom napja, dudorászik a semmiféle nyelv, hajlik a csillagtakaró. Takaró, motyogom magamnak, s eldőlök rohadt gördeszkástul. Itt találjanak rám a hangyák, takarítsatok el hangyák, nyüvek, itt forduljon ki belőlem a bél, a nyálka. A kutya megnyalja kezemet, érdes meleg nyelvvel adja tudtomra, hogy hálátlan vagyok. Átfűzöm kötelét a deszka alkalmatosságon, s ő megmutatja, mit tud, oda- és visszahozza kocsimat, mert hát ugye, ez egy kocsi, ráhengeredek, s az állat megindul velem, kellene egy karó, kormánybotnak. Tanultunk álló nap meg a következőn is, s hogy megbecsültem magamat, beszéltek hozzám, bíztattak mindenféle apák. Megváltoztak az utóbbi időkben, velem jöttek kutyafogatom mellett, s elmondták, mi van odakinn, mi lesz odakinn. Az lesz, hogy már itt vannak, s igazolta is a furgon motorzaja és a kerékcsikorgás hangja, hogy ma vizsganapom lesz. Kezet kellett csókolnom a furgonbéli társaságnak, elégedettek voltak. Születhettél volna némának, de semmi sem tökéletes, jó vagy, de csak morogni lehet, morogni és nyüszíteni, jó a nyögés is, egy koldusnál elmegy, a kutya nem bánt senkit sem, kutyástul mész bevetésre, s elmondták még, hogy figyeljem a többieket, de sose nézzek az adakozó arcába. Ekkor elvittek egy házba, ahol voltunk vagy tucatnyian, akik enni, inni kaptunk, miközben adagolták hozzá a szitkokat is, hogy ezt meg is kell keresni. Másnap hosszú útra vittek, azt se hittem volna, hogy így érkezem egyszer a fővárosba. Egy nagy téren, szemközt egy égnek szálló katedrálissal Szojuz 11 kocogni kezdett gördeszka kocsimmal, rajta magammal. A lépcsőknél kitettem edényemet, s mélyre hajtottam fejemet, miközben hátammal megtámaszkodtam a kutyába.  Elhatároztam, hogy kitalálok magamnak egy imát. Sose tudtam ezelőtt, hogy szabad imát kitalálni. Azt hittem, csak azt szabad mondani, ami már létezik, de azzal mindig bajba kerültem, mert már az első soroknál elmélkedni kezdtem. Így jutottam el most oda, hogy éppen ideje, hogy legyen saját imám. De az meg milyen ima lenne, ahhoz hiányzik az én papom képe, meg a kellékek, a szimbólumok. Plágium, reccsent bennem valami, klisék és panelszövegek. Vagy lehet ima a hallgatás, hallgatni Vele. Úgy, hagyta rám a semmiféle nyelv, és rátette a Lenyugodott égboltom napja kezdetű sorait, s hallottam, hogyan kopognak a vasak az edényemben. Ezzel párhuzamban csak nyeltem és reszkettem, és rázni kezdte valami a testemet, mint a szél a viharban, mikor bármit a földre taszít. Már jégzáporként éltem meg a vasak zuhogását, minden egyes koppanás riadalmat és fájdalmat okozott, egyszer csak láttam, hogy kicsi az edényem. Kiraktam föléje jobb tenyeremet, s mutattam, hogy elég, nekem már elég minden. Hallottam egy füttyszót, Szojuz 11 is rám vakkantott, s otthagytam a földön a vasakat, amiért annyi pofont kaptam, ahány darabot beköpött valaki. Elvittek a keresztapához, aki lerúgott a deszkámról és lenyalatta cipőjét. Tehetséges vagy, de gőgös, aztán hozzám vágott egy kacsacombot, és döbbenetes szellentéssel utamra bocsátott. Vagyis Szojuz 11 bekúszott értem, s keresztapa a mellét csapkodta jókedvében. Aranytojó, kiáltotta oda lakájainak, eladjam, meghagyjam, számolta ki ujján, befektetünk, vágta ki váratlanul. Hamarosan taníttatni kezdett, jött valami pszichológus, meg színész, nyelvtanár és tánctanár, aki nem tudta, sírjon vagy röhögjön, majd kaszkadőr és mesterszakács, de még papot is kaptam, aki megáldott. És könyvekhez jutottam, melyek kifogtak rajtam, mert kis híján betűfüggővé váltam, túléled, s megfosztottak a rejtőzködés effajta lehetőségétől. Egyszer csak átdobtak Bécsbe, ősszel már Prágában voltam, szilveszterkor Párizsban, akkor már személyi testőrrel deszkáztam, és elvették tőlem Szojuz 11-et. Kaptam helyébe egy zsonglőrt, négylábúban, magam is akrobata lettem osztályomban, de parkettára gördültem szólóban is. Megtanultam a suhanást testmozgással, meztelenül, foszforeszkáló festékkel bekenve szurok sötétben száguldoztam, majd rivaldafényben örvénylettem, vetettem a szaltókat deszkával és anélkül, katarzist váltott ki bennem a mozgás öröme. De beültettek egy turbódízel, ébennel és elefántcsonttal kirakott, nemzeti lobogóval felékesített kocsiba, s ha gépi meghajtásba kapcsoltam, már a dübörgése kiverte a nézőkben a biztosítékot. Eleinte ritkábban, majd egyre gyakrabban esti összejövetelekre vittek, majd szalonokba, kuplerájokba, de voltam kolostorban és börtönben, esküvőn és temetésen, egy olimpiai megnyitón, szerepeltem rádióban és televízióban, mindannyiszor hátamba érezve egy nem létező pisztolycső hidegét. Eltartott egy ideig, míg megtanultam pszichológusomtól, hogy én mifajta érték vagyok. Valakinek lehetek aranytojó madár, míg a közönség számára lehetek egy beteljesülés. Lehetek a megtisztulás, hiszen már rég nem a koldus voltam, úgy futattak legtöbbször, mint a jégtáncosokat, csak gördeszka alternatívában.
  Meg olykor szófosó bölcselkedő szerepébe bújtattak, felfutásnak, ha új volt a közönség, a cél illúzió, az út az élet, de az út járhatlan illúziók nélkül, című barbársággal nyitottam.
  Olykor kiállítottak halálosan szenvedőnek a szerelem okán, keresztapa megkövetelte, hogy bevegyem az alábbiakat: miszerint, ha találkozna a két nemi szerv, világgá futna egymástól, de ők egymásba szaladnak egy magasabb akaratból kifolyólag, s mégsem kell hívni a mentőket.
  Így tartottak meg végig udvari bohócként.
  Apáimmal, minddel naponta összevesztem, ám nem hagytak el, marcangoltak és öltek módszeresen. Kitartottnak címeztek, aki hírnévért és pénzért a maga módján prostituálódott.
  Sírt a húsruháját levevő lány, akinek szemébe nevettem volna, ha nem bújik mindig hátam mögé, hogy amióta az ember megjelent a földön, eladó a világ.
  Hirtelen visszavágytam a Vénusz kráterbe, a koszba és mocsokba, a békabrekegős csillagos magányba, erre kirúgták a pszichológusomat. Mit akarsz, röhögött keresztapa. Zenét, vágtam oda, zenélni fogok. Na, látod, ölelt meg boldogan, mit akarsz, egy trombitát, s megszemlélésemre jött egy hangszerkészítő meg egy zenetanár, de elmondtam, hogy az én előadásom néma trombitaszóló lesz. Új pszichológusom beleőrült, míg fél évig készítettem a számomat, amikor is mozgásbeszédemmel mondhattam el a néma hangszer titkát. Annyira meghökkentettem rabtartómat, hogy azt mondta, elvisz bárhova. Hát, ha ez kell az előmenetelemhez, de tudtam, hogy csak kabala vagyok számára. Akkor menjünk, mondta arcán az idegek néma játékával. Bár kemény szelek jártak, ő viharvert volt, mint a százéves ördög. Nem csoda, karrierje még a múlt században indult, amikor megszületett valami bársonyos hozzáállás a dolgokhoz: ami egy forradalom volt. Keresztapa fenemód elemében lehetett, hiszen fontos szerepet játszott benne. Időben ott volt, mint mindig, jó időben és jó helyen, igaz, annak előtte is megbecsült vendégként látták a vedlésre érett rendszer magasabb köreiben. Ahol ő járt, működésének köszönhetően az új eszme megbékült kora valóságával, az állammal, a társadalmi különbségekkel, illetve fordítva.
  Ő, a nagy kerítő, most, az új évezredben kiteljesedett, csak már virtuális és virtuóz pókként, s mint hálót, fonta terveit, és ha valami elvitte hálóját, megittuk annak levét. Nem szívből játszotok, nem szívből, ordította, lehet szív nélkül lopni, ölni, baszni? Felrúgott deszkástul, s jöttek és mentek mellettem pszichológusok és tánctanárok, kaszkadőrök és bölcselkedők. Sztár vagy, te tökelütött, hát viselkedj. Mintha én tehettem volna arról, hogy a konkurencia olykor tehetségesebben trombitázott. Mert az országos választások nagy banánfaként borultak fölénk, a lakájvezérkar úgy finiselt ilyenkor, mint a monacói Forma 1. Ott kellett lenniük igazgatói és tanácsadó szervekben, alapítványok kuratóriumában és felügyelő bizottságokban, minisztériumokban, és ott kellett lenniük a parlamentben is. Keresztapa találkozni fog egy miniszterelnökkel, tudtuk meg, és mást is, hogy kereszt-apa a kampányban jó pár kilóval, euróban ám!, kedveskedett diszkréten az ország erős emberének, ki ezentúl már olyan könnyedén emelte a töke golyóját, hogy röhögve ugrott meg minden magasságot. Úgy gondolta, hogy akár már a nemzet atyja is lehetne, s ez volt az a pillanat, amikor csak a riválist tartva szem előtt, éppen a legközelebbi híve, a nevető harmadik, elküldte őt a történelem süllyesztőjébe. Attól keresztapa még tabu maradt minden szerv szemében, s így még az adóhivatal is messze elkerülte, ahol nem emberi testhosszal vezette az adósok listáját.
  És pártok jöttek, pártok mentek, de keresztapa maradt. Mutatott nekem egyszer egy betonkockát, s azt mondta, aki benne van, azt hitte magáról, hogy szabaduló művésznek született. Ismét kabalai minőségemben, elvitt egy minta farmon megtartott partira. A megnyitón státuszszimbólumként, a vendéglátó magas rangját hirdetve, egy kvintett versenyzett. Az öt lány mindegyike leheletkönnyedén és pucéran megnyergelt egy-egy kerékpárt, miközben játszva produkálták magukat az ülés helyébe feltűzött ruganyos férfi éken, amint vidáman elszeleltek az első körre.
  Minek született az ember, kérdeztem keresztapát, hogy emelkedjünk és süllyedjünk, te eszement. Aztán intett, s fellépésem megnyitójaként elgaloppoztatott egy tüneményes komondorral a partit adó, doktori címet viselő, egyetemi padot sose látott, egy menő ágazatban úszó, farmján ukránokat dolgoztató, egy nemzetközi intézmény magas rangú biztosának majd jó mázsás személye előtt. Műsoromról inkább hallgatnék, a lényeg, hogy nem volt bátorságom semmibe venni az elém vetett aranycsontot, meg valójában rezignációmat rejtve, lépéselőnyöm megtartására törekedtem továbbállásom érdekében.
  A külvilág tényállása szerint éreztük, hogy hadiállapotba kerültünk. Doktor mogul és keresztapa mogul közül valaki hamarosan kitanulja, vagy belegebed a szabaduló művészetbe, de a rivális expressz jobbnak látta kivonulni a közel-keleti országok emberpiacára, engemet azonban az elszántság már a végső felé sodort.
 Váratlanul mégis új erő bukkant fel életemben, pedig kiútként a kiváltásomra hangolódtam.
  Levetem én is húsruhámat.
  Nem kívántam már se a meg nem lelt szabadságot, ami ezerfejű sárkány vagy ezerszárnyú kolibri, ami átváltozó eszme vagy nagy udvarló, nem fehér és nem fekete, nem rossz és nem jó, de egy biztos: minden nap elvérzik, minden nap hiányzik, mégis minden nap kínkeservesen újra világra kell jönnie, s ha megszületik, kezdődhet minden elölről.
  Nem kívántam már se az el nem ért szerelmet, a szerelembe esést, amikor agybéli mezeinken tomboló katarzisok idején a belénk kódolt vágyból a szerelem úgy formálódik ki, hogy a vágy szerelem formájában elnyeri jutalmát, amikor olyan még nem fordult elő, hogy egyidejűleg színes lufik égnek való emelkedését vélte volna látni a résztvevő honnan, hova, hogyan és miért épp az ember című feliratokkal. Ekképpen agonizált bennem meghasonlottan szófosó bölcselkedő énem is.
  Vak, aki nem látja körülöttünk az önmagát generáló egyetemes rendszert, amibe visszacsendesülni kívántam, ami a visszaolvadásnak vélt hitem a rendszert emberiesítő, az Örökkévaló és az énem remélt találkozásában. Melyben, végeredményben már nem az énem lenne az én, és nem az Örökkévaló lenne az Örökkévaló, hanem immár innovált egyetemes létezésem lenne. Amikor a honi koordinátákon túl, ez a csillagakolból származó, kozmikus formáció atomi erejű teremtődése nem érzett érzéseknek és nem ismert fogalmaknak és nem ismert létezésformáknak nyitna távlatot. Mert megélni megadatik, még ha csak dolgaink paródiájaként is, igaz, nem ezt akartam mondani, de ha kinyitom a számat, mintha más beszélne belőle.
  Akárhogyan lesz, immár kész a leltár, mégis, az új erő visszalökött minduntalan, a Csend hangja lenne bennem?,  s verte ki kezemből a méregpoharat. Élni fogsz, ha gebedezel is, mert tudod, a forradalom mélyen kavar, fölveti az aljat, úsztatja a mocskot, de egy ciklusra megtermékenyít, mint valamikor a folyami áradatok a földet. De nem tudod, lehetsz a szenny, lehetsz a pestis, ám lehetsz a megtermékenyítő, lehetsz a feloldozó, vagy lehetsz a semmi. Ha belegebedsz is, az évszakok mennek. Ha belegebedsz is, a forradalmak mennek, felélik a humuszukat. Az idők bevégeztéig, ha belegebedsz is, újra és újfajta áradások jönnek.
  Mintha apáim hangjába fordult volna át az intelmező hangja, majd egy régi kísérőmre ismertem. Ha lesz még, ki kíváncsi valamire – üzente égboltom szívcsillaga –, vendégségben titkaim sátrában hallgassa szépséges hallgatását bennem. És ha hallgatása nem szépséges, saját imával a reményfutamra benevezhet.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2015
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2015:

Jelige: „Kecskerágó”

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2015

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.31 másodperc