Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Augusztus
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 31430
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: "long-white-coffee"

Arany Opus Díj 2013APOKRIF 
 1. 


Hogyan kezdjem? Honnan? Valami rendet kellene, időrendet, gondolatit, egyáltalán valami sorrendet, ha már elmondom neked Drága Barátom, mi a szent szar van velem. De ha rendbe szedem mindezt, akkor pont az vész el, ami miatt ezt az egészet el akarom mondani. Itt ülök megint a kávézóban, ahova szinte minden reggel betérek, nagyon ritkán társaságban, régebben több olyan alkalom volt, hogy barátokkal, nem azt akarom ezzel mondani, hogy elkoptak, mindössze nekik van munkájuk, nekem nincs, hát nekem van időm itt ülni reggelente. Nemrég új pincér jött. Hamar megtanulta, hogy nekem long-white-coffee, ezt kell hozzon, rendelés nélkül. Az előző pincér, akit pedig nagyon kedveltem, átszerződött az I. pubba, mocskos anyagiak, szarul fizetnek itt a C.-ben. De a kávéjuk jó. Múltkor láttalak. Esett. Nem volt esernyőd, sem esőkabátod, szaladtál, próbáltad kikerülni az esőcseppeket. Azt mondják, ha az ember megáll, amikor esik, kevésbé ázik meg, mint az, aki menedéket keresve fut az eső elöl. Az alföldön tudod hogyan csinálják a parasztok? Lezúdul az isten csapása, ők meg kinn a földeken. Lekapják magukról a ruhájukat, összegöngyölítik, majd maguk is összegörnyednek, a göncüket az ölükbe rejtve guggolnak, az eső a hátukat verdesi, és így, szépen megvárják, míg a zuhé eláll. Majd felegyenesednek, megrázzák magukat, és visszaveszik a száraz ruhát, s mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Csak egy pillanatra láttalak, az eső is sűrű szemekben potyogott lefele, az aszfalton meg szinte mindegyik buborékozott is, nálunk falun az ilyen esőre mondják, hogy hosszú lesz, de az a pillanat is elég volt, hogy elképzeljelek, amint megállsz az utca közepén, pőrére vetkőzöl, és a leggyámoltalanabb pózban, amiben ember, állat lehet, kivárod az égszakadás végét. Jót kuncogtam magamban. Mire eszméltem, már nem voltál sehol. Pedig kiáltani akartam utánad. Én sem vetkőztem le, talán azt kellett volna tennem. Csak álltam ott, ruhám már átázott, és néztem hűlt helyedet. Aztán szépen besétáltam a legközelebbi kávézóba. Fura látvány lehettem. Aki még az utcán volt, az mind rohant. Én meg, mintha egy lassított film pár képkockája lennék, csak becsorogtam a cafeteriába. Szeretem az esőt. Megnyugtat. Zavart is a zene akkor, ott bent. Nem is rendeltem semmit, csak visszaköszöntem a pincérnek, de a mit hozhatok uram-ra, már viszlát volt a válaszom. Nem tudom mit gondolt rólam, talán, hogy pöcs vagyok, vagy egy ízlésficamos barom, akinek nem tetszik a puccos kávézójuk, én mindenesetre inkább visszamentem ázni. Otthon is szoktam hallgatni az esőt. Csak rákeresek a „rain relax sound” címszókkal és már dörög is az ég a lakásban. Jó tud lenni az internet. Mátrix a mátrixban. Találgattam, hova is mehettél akkor. Az esőben, emlékszel? A környéken, ahol belevesztél az esőfüggönybe, egy bőrdíszműves van, egy kínai ruhásbolt, háztartási kellékek boltja, néhány butik, meg egy templom. Ha jól belegondolok, a templom lenne a leglogikusabb, az az igazi menedék, de csak az esküvődön láttalak templomban, annak is mennyi már? Tíz éve? S a válásodnak? Négy? Vagy három? Összefolynak a napok, a hetek, az évek. Néha magam sem tudom, mikor jöttem haza. Van vagy negyven éve már. Így érzem gyakran. De aztán előkotrom a kinti papírjaimat, a lakbérszámlákat, az adóbizonylatot, a fizetési szalagokat, bizony, becsületesen elraktam mindent, kell, ami kézzelfoghatóvá, megtörténtté teszi az időt, és akkor rájövök, hogy a keltezés mindegyiken négy évvel ezelőtti. Megrémülök olyankor. Görcsösen turkálok az agyamban, keresem az elmúlt négy év minden mozzanatát, amit fel tudnék mutatni, igen, én voltam ez is, az is, de minduntalan a negyven kibaszott év ugrik be. Körbe-körbe a sivatagban. Hol az ígéret földje? Vagy legalább egy égő csipkebokor. Bementem utánad a templomba. Akkor már nem komótosan battyogva, mit sem törődve az égi áldással, hanem igencsak szaporáztam. Mintha vízen jártam volna. Vagyis, inkább futottam. Az utcát összefüggő víztakaró borította, az eső kezdetekor megszülető kis pocsolyácskák tócsákká terebélyesedtek, és pillanatok alatt felduzzadtak olyannyira, hogy akár Velencének is hihette volna bárki az N. utcát. És G. megállt a templom előtt vala, állt a vízen, de nem süllyedt el benne. Bizony mondom néktek, ímé, bent van az én Drága Barátom, eme templom oltalmában, menjünk be hát őhozzá, s adjunk hálát az Úrnak. Mondanom sem kell talán, hogy nem voltál ott. Nehezen nyílik az oldalajtó. És nyikorog kegyetlenül. Én református vagyok, de a templomajtók nyikorgási viszonylatának tekintetében azt hiszem, kezet foghat a két egyház. Nálunk, a faluban is, télen, nyáron csukva az ajtó az istentisztelet alatt. Télen, mert ugye benn ragad a meleg, nyáron pedig a hűs. Megesett nemegyszer, hogy némely háziasszony rendesen benézte otthon a vasárnapi ebéd főzését, csak még egy öt perc és készen lesz minden, és persze már javában zengett a templom az Urat dicsőítő énektől. De nem lehetett annyira hangosan énekelni, hogy a bejárati ajtó nyikorgása ne nyomja el a szent zsoltárt. A szerencsétlen parasztja meg azt remélte, hogy majd észrevétlen beslisszolhat, s elvegyülhet az egyen-fejkendősök között. Mi meg, kamaszok, fenn a karban, mert az volt a nekünk fenntartott hierarchikus hely, röhögtünk, vinnyogtunk, végre egy esemény, lesz, amiről pletykálni lehet, megint késve jött valaki, van, ami életben tartja a falut a következő istentiszteletig. Komolyan mondom, ahogy megnyikordult az a nehéz tömör faajtó, egyszerre megértettem az egyszeri falusi háziasszonyt, az arcom égett, elöntött a forróság, és a szégyentől lehajtott fejjel besunnyogtam a templomba. Teremtett lélek nem volt odabent. Te sem, Drága Barátom. Rajtam kívül csak a Jézus urunk jelenlétét bizonyítani hivatott mécses pislákolt a templom túlsó végén, bennem meg ugye a remény, hogy csak ott ülsz mégis valamelyik padban. Beljebb menni nem volt értelme, beláttam az egész templomot. Előttem a szentelt vizes tégely állt ki a tartóoszlopból. Ártani nem árthat, gondoltam, és föléje hajoltam, hogy megnézzem, hogyan mosódik el a szentelt vízben a tükörképem, amikor belemártom az ujjamat, hogy legalább egy cseppnyi szentséget a homlokomra ragasszak. De ahogy megpillantottam az arcom víz torzította tükörképét, homlokomról már hullt is a sok esőcsepp nagy szaporán bele egyenesen a szentelt vizes kis tavacska kellős közepébe. Amikor elillan a varázs. Ismered ezt az érzést? Mint egy kisgyerek, aki érzi, rossz fát tett a tűzre, és nem meri az anyjának elmondani, hát én is így nézhettem ki akkor. Na most akkor megszentségtelenítettem a szenteltvizet? Újra meg kell szentelni? Pap sehol. És ha betéved valaki rajtam kívül is? Akkor mi virít majd a homlokán, miután keresztet vetett nedves ujjaival? Vagy az esőcseppek automatikusan megszentelődtek, amikor belevesztek a tégelynyi szent H2O-ba? Kifordultam a templomból, vissza az esőbe. Az én homlokomnak jó az is, ami fentről potyog rá. Az égből hull végül is, nem? Ha úgy vesszük, minden szent, ami égen s földön van. Meleg eső hullt. Hiányzott a mennydörgés. Isten adós maradt a villámlásokkal aznap. Nem jártam végig sorra az üzleteket, vajon hol lehetsz. Lényegében hagytalak elmenni. Aztán hirtelen befészkelte magát egy gondolat a fejembe, mi van, ha nem is te voltál? Ha valaki mást láttam? Akinek a sziluettje hajszálra olyan, mint a tiéd. Megesett már. Egy reggel, bementem a C.-be, s te ott ültél, háttal a bejáratnak. Én megörültem, lassan mögéd lopóztam és hirtelen behajoltam az arcod elé egy hangos jóóóóóreggelt-tel. Majd az arcomra fagyott a mosoly. Az a valaki, akiről azt hittem te vagy, szabályosan dobott egy hátast, annyira megijedt. Persze, én álltam a kávéját, amolyan fájdalomdíjként. Aznap reggel elbizonytalanodtam. Mert ugye, mindnyájan egyediek vagyunk, akkor igenis ne fordulhasson elő hasonlóság. Kikérem magamnak, hogy más sziluettje villanjon meg előttem, úgy, mintha te lennél. Megálltam a templom előtt, már nem álltam a vízen, éreztem talpam alatt az aszfaltot. A semmi ágán ült szívem. Nem, nem voltam magányos, igenis, nem voltam az. Sosem vagyok egyedül. Akkor, ott, az esőcseppek voltak a fivéreim. De amíg ők a semmi ágára csak ráhulltak és szépen lassan lecsorogtak róla, az én szívem megült a nedves ágon. Még himbálózott is az ág a szélben. Egyensúlyozni kellett a szívemnek, hogy le ne pottyanjon onnan. Ezen felderültem. Akkor hirtelen abbamaradt az eső. Mintha elvágták volna. Fölnéztem az égre, nem akartam, hogy vége szakadjon a zuhénak, szeretem az esőt, de már egy csepp nem sok, annyi sem maradt a felhőkben, pedig ha észrevettem volna egy eltévedt esőcseppet, amint lélekszakadva hull lefelé, hogy beérje a többieket, komolyan mondom, alá szaladtam volna, rajtam landoljon. Már a nap is kisütött. Az utcára kimerészkedtek az emberek, mindenki arcán nagy, boldog, fülig érő mosoly, csak én álltam ott, még mindig a templom előtt, az esőt gyászolva. Nem tudom ki hívta ki a mentőket és a rendőrséget. Azt sem tudom, mikor vettem le a ruhámat. Tulajdonképpen nem sok mindenre emlékszem onnantól kezdve. A doktor úr mondta, hogy állítólag még a mentőautóban is guggoltam, ölemben az összetekert nedves ruhámat szorítva.   Finom ez a long-white-coffee. Ha jól időzítek, akkor pont megiszom, mire elered az eső odakinn. Jócskán beborult már. A templom felé megyek majd. Hátha arra jársz.     2. Nem láttalak a templomnál. Pedig esett. Tudom, hogy nem beszéltük meg, nem beszéltünk mióta is már? Nem számolom a napokat egy ideje. Sok értelme nincs. Egyik hétfő olyan, mint a másik. Nagy ünnepeken tudatosítom csak az idő múlását. Jé, már megint Karácsony van? Minden nap elmegyek a templom előtt. Ha esik, ha fúj. Tudod mit találtam ki? Azt játszom, hogy van egy kutyám. Csak játék, sosem volt, nem is lesz háziállatom, magamat is alig tudom eltartani, minek még egy éhes száj haza? De játéknak kiváló. Naponta háromszor megsétáltatom. Reggel hétkor megyünk ki először, egy, néha másfél órát is koptatom a cipőmet, kezemben a képzeletbeli pórázt tartva. Annyira jól nevelt kutyám van, hogy szerintem póráz sem kellene, nem szaladna el tőlem, de rend a lelke mindennek, meg aztán sosem lehet tudni, mi van, ha agresszív kutyával találkozunk? Jó, csak viccelek. Nincs agresszív állat, csak agresszív ember. Az én kutyám mindenkit szeret. Olyan nincs, hogy kihagyjak akár csak egyetlen alkalmat is, délután kettőkor megint kisétálunk, majd este kilenckor is. Reggel azért nem szedem fel a kutyakakit, mert még vajmi kevesen járnak az utcán, délben csak pisilni szokott, este meg már sötét van, nem látják, ha odapiszkít a járdára. Minden sétánk ugyanazon az útvonalon vezet. Ki a lakásból, egyenesen a C. bárhoz, ott megállunk cseppet, én magamba szívom a kávézóból kiszökő kávéillat morzsákat, majd meg sem állunk a templomig. Persze be nem megyünk, kutyával eleve tilos is, de minek is mennénk, tudom, hogy nem vagy bent. Egyszer voltál templomban, ha jól emlékszem. Az esküvőd napján. Én el tudnék álldogálni a templom előtt órákig is akár, bár meg kell valljam, nem könnyű így, cigi nélkül. Jut eszembe, nem dohányzom. Mióta is? Nem tudom, nem számolom a napokat. Ja, igen, tudom. Azóta, hogy nem iszom long-white-coffeet. Amikor le kellett mondanom a long-white-coffeeról, amit pedig minden áldott nap megittam a C. bárban, mondhatni elkeseredtem. Az embernek kellenek a napi rituálék. Valami kell, amihez ragaszkodik, még ha olyan apróság is az, mint a reggeli long-white-coffee. Amikor elvesztettem a munkámat, akkor nehezen bár, de a segélyből kigazdálkodtam az árát. Amikor már a segélyemet sem folyósították, akkor az alkalmi munkákból kapott kis összegekből tettem félre kávés hóbortomra. Az alkalmi munkák is megcsappantak, mit szépítsem, egyáltalán nincs semmi sem, hát long-white-coffee sincs. Mióta is? Nem számolom a napokat. Na, de szavam ne felejtsem, a long-white-coffee ugrott, én pedig elkeseredtem. Csak ültem otthon, belemenekültem a számítógépes játékok rejtelmes, misztikus világába, ki akartam szakadni ebből a mátrixból, mit mondjak, sikerült. Atomháború sújtotta apokaliptikus világban lőttem a mutáns szörnyeket, vadnyugati bérgyilkosként irtottam a mexikói gengsztereket, csillaghajó kapitányaként szeltem át temérdek galaxist. Észre sem vettem, hogy közben megnőtt a szakállam, a körmöm pedig úgy kopogott a billentyűzeten, mint esőcseppek a párkányon, néha tartottam csak szünetet, három az egyben löttyöt elkészíteni. Azt hiszem az utolsó tasak volt már csak otthon, a víz felforrt, én levettem a tűzről, szépen leöntöttem vele a csészébe szórt barnás-fehéres port, az töményen felhabzott, épp készültem volna jó alaposan szétkavarni egy kávéskanállal, amikor meghallottam. Tudod, nekem a nappali és a konyha egybe van építve, én ott álltam a konyhaasztalnál, és tisztán hallottam, ahogy hosszúra nőtt körmeim kopognak a billentyűzeten. Csak álltam, mozdulni sem tudtam, próbáltam kitalálni, hogy most éppen melyik billentyűt nyomhattam le. „W”- forward, vagy az  „R” lehetett az, a reload? Netán  „M”- medic? Ezen gondolkodtam, amikor a kopogás mögöttem is rákezdte. Ez már tényleg furcsának tűnt. Mert az, hogy a napi X órás mátrixból ha az ember egy 3 in 1 löttyöt elkészíteni kiszakad és csak a teste van ott a konyhában, az rendben is volna. Lélekben továbbra is ott ül a gép előtt és bár megnyomta a „Pause” billentyűt, a játék a fejében fut tovább, a program az zakatol ezerrel. Ha pedig hallja a körme kopogását a pc asztal irányából, az is rendben van. De az, hogy a kopogás a konyhaablak irányából is tisztán hallatszik, s teszi ezt úgy, hogy egyértelmű a hallgatónak, vagyis nekem, hogy mindez nem a fejemben történik... Ekkor rémültem meg csak igazán. Egészen fura érzés egy konyhaasztalnál állva, dermedt mozdulatlanságban figyelni megőrülésedet. A kopogás egyre sűrűsödött, ütemesen gyorsult, egészen pattogós ritmust vett fel, majd összefolyt, már nem lehetett szétválasztani a kop-kopokat, egyetlen folytonos kopp hallatszott csak a hátam mögül. Ekkor fordultam meg. A kávéskanalat tartó kezemmel elsodortam a bögrét, az, mintegy dacolva a gravitációval hosszan, jólesően ereszkedett le a padlóra, ott tompát puffant, és ugyanúgy, mint eddig az asztal lapján, kényelmesen megállt, gyomrában a még mindig habzó barna löttyel. Alig pár csepp fröccsent csak ki belőle. Nem tudom, egy ilyen bögre-landolásnak mennyi lehet az esélye, ezen akkor nem is gondolkodtam el, egyszerűen lehajoltam, és mint egy földre ejtett papír zsebkendős csomagot, úgy vettem fel a bögrét a padlóról. Belekortyoltam a három az egybe, ha már megőrültem, legalább koffeinesen tegyem, futott át az agyamon.   Én szeretem a kávét behunyt szemmel inni. Úgy csakis az íze van, minden más megszűnik. Égette ugyan a számat, de legalább volt időm felkészülni s erőt gyűjteni a koppal való találkozásra. Elmondani is szégyellem, milyen látvány fogadott, amikor kinyitottam a szemem. Nem volt a konyhában senki és semmi rajtam kívül, csak az egyre jobban szakadó eső kopogásának a zaja az ablakpárkányomon. Szeretem az esőt. A messzeségben gyülekező felhők látványa mindig megnyugtatott, egészen különleges euforikus érzés vett erőt rajtam, hurrá, hamarosan esni fog. Lám-lám, most pedig annyira sikerült kiszakadnom evilági nyomoromból, hogy már a hívó szavát is önnön kopogásomnak hallottam.  Elszégyelltem magam.  Visszamentem a nappalimba, kikapcsoltam a számítógépet, kivettem a szekrényből az első nadrágot, ami a kezem ügyébe került, valamilyen fekete pólót, az előszobában ott állt a fekete bakancsom, belebújtam, kinyitottam a bejárati ajtót, leszaladtam a földszintre, lélekben ujjongtam, eső, ázni akarok, de a bérház ajtaját már nem mertem kinyitni. Olyan régóta… mióta is? Nem tudom, nem számolom a napokat… nem voltam kint az utcán, nem találkoztam senkivel, hogy egyszerűen lebénultam. Pedig a folyosóra is tisztán behallatszott a megváltó eső hangja, mégis képtelen voltam kilépni a ház elé. Veled, ha velem lettél volna, akkor simán, minden gond nélkül. Bár, ha velem lettél volna, akkor ez a helyzet meg sem történik. Akkor számítógépes játékok sem lettek volna, ősemberszakáll sem, ujjaimon a körmöm is ápolt maradt volna. Csakhogy te nem voltál sehol, egyedül álltam a lépcsőházban. Ekkor jött az ötlet. Ha volna mellettem valaki… Nem te, hanem valaki más. Akkor ki mernék menni. El, egészen a templomig. Nem adtam nevet a kutyának. Vagyis voltaképpen van neki neve. Kutya. Ennyi. A Kutya.  Persze, nem ment olyan könnyen. Nem csak úgy van az, hogy elképzeled, és már mehetsz is ki ázni, mert ott liheg a lábad mellett egy hűséges társ.  Az első kutyám épp csak hat hetes volt, izgága teremtés, rögtön tudtam, hogy ezt elhamarkodtam. Nem bízhatom magam egy újszülöttre. Nekem olyan társ kell, akinek már van élettapasztalata, akit nemcsak én vezetek pórázon, de ő is vezet engem.  A második kutyámat már nyolcévesnek képzeltem. Egy kutyaév az hét emberi évnek felel meg, vagyis ő, a maga nyolc kutyaévével már túl volt a fénykorán, épp abban a lehiggadt állapotban, amikor nem kell azon izgulnia a gazdájának, hogy elkódorog, nem kell attól tartani, hogy szerelembe esik, de valami mégsem tetszett benne. A termete. Túl nagytermetű kutyára sikeredett, keseregtem magamban. Majdnem a derekamig ért, akárhány éves is legyen, mindig harc lesz köztünk, hogy ki az úr a háznál. Meghalasztottam őket, ott a lépcsőházban, elképzeltem nekik egy szépen megásott sírt, otthon, a falunkban, a kertünk végében. Mindig oda temettük a meghalt háziállatokat, kutyát, macskát. Szépen megférnek majd ott, gondoltam, egy percnyi néma csendet tartottam a gyász jeléül, és utána megszületett A Kutya. Tizenhárom éves, kistermetű, öreg bölcs. Nem rohan, nem ugat, viszont szeret az esőben sétálni. Tudtam, hogy megteremtettem a megfelelő társat magamnak. Gyorsan képzeltem rá egy pórázt, és pár percre rá már a templom előtt álltunk bőrig ázva, a Kutya és én.  Te persze nem voltál sehol. Ahogy azóta sem. De ez valahogy már nem zavar. Azt hiszem, most már az lenne fura, ha egyszer csak találkoznánk. Nem is tudom, mit mondanék. Talán még a Kutyámat is elfelejteném Neked bemutatni. Lehet, hogy már nem is volna mit mondanunk egymásnak.  Az is lehet, hogy már beszélni sem tudok. Nem szólaltam meg, mióta is? Nem tudom. Long-white-coffeet sem rendelek már, cigarettát sem vásárolok, ha leugrok az üzletbe, bepakolom a kosárba a tejet meg a kenyeret és az automata pénztárnál fizetek. Csak a Kutyámmal beszélgetek, de csak gondolatban, elég az nekünk, jól megértjük egymást.  Nem is akarok a templom felé sétálni már. Mégis minden nap arrafelé megyünk.  Nem én akarom. A Kutyám húz oda.         



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2013
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2013:

Jelige: Együtt, egymásért

Hír értékelése
Értékelés: 2.95
Szavazat: 42


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2013

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc