Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Augusztus
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 31430
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: melankólia

Arany Opus Díj 2013A szomorú temető

Életem egyik legmeghatározóbb élménye az a kora tavaszi, talán áprilisi emlékem, amikor kisétáltam az egyik dél-szlovákiai, mintegy 230 éves temetőbe. Az idő kellemesen meleg volt, néha hűvöskés, de szelíd fuvallat fújt. A körös körül található évszázados sírkövek és fák nagy részét smaragdzöld borostyán nőtte be. Leültem az egyik padra és szétnéztem. Az azúrkék ég kövér, szikrázóan fehér felhői és a temető sötétzöld fái egyfajta mediterrán hangulatot kölcsönöztek a környező tájnak és magának a helynek. Mindenütt élénken csiripelő madarak, a szivárvány minden színében játszó virágok és a körülöttük döngicsélő szorgalmas méhek, valamint a virágokra szálldogáló lepkék hihetetlen elevenséggel és élettel telítették meg ezt a szomorú helyet. Nyomasztó látvány annak, aki azt képzeli, hogy itt minden véget ér. Mintha nem is létezne elmúlás, olyan jól megfér egymás mellett a halál és az élet. Egymás mellett születés és elmúlás és mégis micsoda harmónia! Isten akarta így. Az egyik síron violák ontották illatukat. Olyan mámorító illatot azóta sem éreztem. Egyszersmind ez volt az a pillanat, amely megszentelte ezt a túlvilági látványt. „Egy csepp a kárhozatból“-jutott eszembe Hamvas híres mondata. Dehogyis-javítottam  ki gondolatomat: Egy csepp az örökkévalóságból. Kárhozatnak itt helye nincs. Mintha Istent itt, ezen a helyen látnám. Éreztem, hogy szent pillanatot élek át, olyat, amin az egyházak és a klérus ragyája sem fog. Egyedül egy halk gregorián dallam tudná visszaadni fülemnek azt az isteni zenét, ami akkor a lelkemben megszólalt. Nincs halál, de van csend és a csend szent melankóliája. Az a pillanat, amikor egy gyenge napsugár szűrődik át a lombokon és megsimogat egy ódon sírkövet, felejthetetlen. Ez a csend szentsége. A csend szentsége olyan gyengéd melankólia, amit emberi beszéd csak beszennyezhet. „Ne szólj semmit, csak hallgasd a csendet!“-gondoltam magamban, bár ezt így szóról szóra meg sem fogalmaztam, csak éreztem mélyen. A közelben egy régi angyalszobor állt. Az angyal arcát figyeltem. Mestermű! Több, mint száz éve állították oda. Azóta bizony sok minden történt... Nem csak történelem, hanem a hétköznapok zaklatott rohanása is. A kőangyal arca isteni mozzanatot fejez ki: a temető csendjét. A szobrász, aki készítette, tudott valamit. Volt ebben a szoborban valami más is: az a transzcendencia, amit érzékeny és megfelelően rá hangolt lélek a temetői látogatás során egészen hamar megérez. Az évszázad alatt a szobor megtöltődött túlvilági energiákkal és legfőképpen a hely szellemével. A hely szelleme rá rakódott az angyalszoborra és az évtizedek alatt adott neki egyfajta patinát: a moha rajta a patina. Ez az angyalszobor máshol, mondjuk Berlinben vagy New Yorkban, de akár párszáz méterre áthelyezve is más lenne. Ebben a formában ő a hely szellemének egyik gyermeke és a hely szellemének egyik őrzője is egyben. A rohanó, kozmopolita, zűrzavaros, elértéktelenedett és ideges világ ellenpólusa. Itt minden emberi tevékenység, szó, gondolat: szentségtörés. Csak a hely szelleme van, csak békesség van. Csak áhítat van. Madárcsiripelés, virágzás, lepkék, túlvilágot idéző viola, azúrkék égbolt van. Ebben a virágillatban és színkavalkádban van valami határozottan túlvilági töltés. A helyi levegővel keveredve olyan simogató, bódító illat ez, aminek eredete nem evilági: gyárilag, más helyen, más időben és más körülmények közt lehetetlen lenne előállítani. A pillanat műve. Olyan hangulat ez, amely a mindenszentek éjjeli fénykavalkád látványánál és a pislákoló mécsesek illatánál is különösebb benyomást kelt. Úgy érzem, mintha az itt nyugvó emberek zaklatott lelke tavasszal megtelne megváltó reménnyel és valamiféle gyengéd örömmel. Sőt, azt is érzem, hogy egyes lelkek ragaszkodnak ehhez a helyhez. Ez a kisugárzás érezhető és jól megkülönböztethető az ide eltemetett fiatalok zaklatott fájdalmától, akik érthetően nem tudják felfogni, hogy alig éltek és mindennek vége szakadt: a családi kapcsolatoknak, a szerelmeknek, a terveknek és álmoknak. Ezek a lelkek olyan súlyos fájdalmat cipelnek, amely már évek óta rányomja bélyegét és hangulatát a helyre. A túlvilági béke és szépség és a zaklatott lelkek fájdalmának egyfajta keverékét éreztem itt mindig is. A helyet határozottan áthatja az elhunytak és gyászolók mélységes fájdalma és nyugtalansága. Érzem ezt a negatív energiát is, amely mégis, idővel elcsitul és megbékél. Több temetőben jártam már, de egynek sem volt ilyen komoly és határozottan érezhető spirituális kisugárzása.

Így vált életem egyik legmeghatározóbb helyévé a révkomáromi katolikus temető. Ez volt az a hely, ahová felzaklatva tértem be és egyetlen pillanat alatt bölcs nyugalom és belátás vett körül. Itt szabadultam meg minden lelki mocsoktól, amiket primitív élethelyzetekben szedtem össze, mint egy nyavalyát. Számomra, itt minden emberi igyekezet naivnak és állatiasnak tűnt. Ha színekkel ki lehet fejezni a pszichés jelenségeket, akkor a mindennapi életben rámrakódott butaságot és rosszindulatot fekete és az iszap barna színének keverékével fejezném ki, a vad szenvedélyeket pedig sötétvörössel, akkor ez a temető a szent világoslila színt viselné és olyan bódító illatot árasztana, mint a violák áprilisban.

Istenem, köszönöm Neked, hogy a hallgató, gótikus sírkövek hangján, amelyek tényleg csak egyetlen szót szólnak minden ezredik évben – végül is megszólítottál engem! 

 




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2013
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2013:

Jelige: Együtt, egymásért

Hír értékelése
Értékelés: 2.5
Szavazat: 8


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2013

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc