Valami már nem úgy ébred, valami más lett... Több, mint azelőtt, mégis kevesebb, mint akkor. Gyűri a maradványokat, hogy új szülessen. Teljesebb, csiszoltabb. Öntörvényű, szálkás világ ezüst mása ez. Bolondok savanyú mosollyal... fejet hajtok. Bár az árnyék megbújt a sarokban, hogy látszólag jelét mutassa minden volt rezdülésnek, most már nem gázol emlékekbe. Még csak izlelgetem a gondolatot, miszerint arra is képes, hogy gömbben lásson, hogy harc közben ne lőjjön, mégis a végén nyertese legyen a küzdelemnek. Tetszik a felkészületlensége, ez a mérhetetlen mohóság...
Együtt, mint mondják, egy csónakban evezünk. Mindenhol „teremtés-hangulat.” Egy célt szolgál, de amint az önzés felriad kényszerpihenőjéből, akadályba ütközünk. Ó, igen!
Láblógatva, tenyérrel felfelé hasztalan a bolyongás, és nekem mondod, hogy a labdát tegyem az ölembe?... Ez igy hihetetlenül kusza, zavaros.
Napokat ültem végig egy fotelben, hogy megismerjem a titkodat, naphosszat bújtam s kutattam belsődben, hogy részed legyek. Őrület, hogy az ember, ha kell, akár egész életében képes arra várni, hogy sorra kerüljön. Lökdösődni, megelőzni, leszidni a másikat nem lehet.
Nem úgy, mint az üzlet előtt leárazás után, vagy a pénztárnál. Ebben a sorba rend van. Nem kiabál senki, hiszen sokszor csak miután sorra kerültünk vesszük észre, hogy egyszer mi is beálltunk oda.
Most itt vagyok... hozzáteszek én is egy keveset, majd kiállok a sorból.
