Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Húsvét

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007



Ez a kiglancolt, másfél literes, metálkék Lada de Lux a munkahelyem, nem akármilyen személyiség az öreglány, nekem elhiheted, én magam babráltam meg kicsit, elől-hátul légterelők, egy fürge sportkormány, lakkozott műszerfal, klíma, effélék, autómosóba másfél kiló aranyért sem vinném, soha, szarvasbőrrel suvikszolom minden vasárnap délelőtt, egy karcolás nem sok, annyit sem találsz rajta, egyszer volt csak szervizben, mikor az a zsíros hajú kis geci belebaszta a kulcscsomóját a szélvédőbe, no azt látnod kellett volna, még a faszom is szilánkokkal volt tele, meg is raktam az arcát rendesen, ne félj, szóval megy ez, mint az ördög, szinte tapad az aszfalthoz, egy gyalogkakukk, mondhatni, de én inkább úgy szeretem, ha csak siklunk, mint a punciban, szép lassan, végig a harmatos utcákon, és nem ingerlem fölöslegesen azt a majd százhúsz veszett lovat, ami a seggem alá van pakolva. Most a garázsban vagyok, mindig itt kezdem a napot, elüldögélek kicsit, közben nyelem ezt a hűvös benzinszagot, megbolondulok érte, annyira szeretem; elképzelem, hogy ha majd eljön az idő, mert egyszer tutira hogy eljön, itt fogom befejezni, szépen magamra zárom az ajtót, benyomok egy kemény hiphop számot, elindítom a motort, és megvárom, amíg a szénmonoxid elvégzi a piszkos munkát, ha érted, mire gondolok, mindent pontosan elterveztem, tök jó lesz az egész, és feketében leszek, tetőtől talpig feketében, mert ez passzol az egyéniségemhez, meg különben is, imádom a feketét. Amúgy nem panaszkodom, mindig ilyen munkát szerettem volna, valami príma kis őrző-védőt, vagy kocsikázni egész nap, jönni-menni, ilyesmi, mert az embert a munka teszi emberré, a melóvá válsz te magad is, ha érted, mire gondolok, mert egyszer csak megszületünk, és van, aki meghal, van, akinek minden összejön, az egyik ügyvéd lesz, a másik orvos, de te gályázhatsz mindennap, strapálhatod magad, amíg bele nem döglesz, mert ki van baszva mindnyájunkkal, többé vagy kevésbé. Szóval innen startolok minden reggel, becsusszanok a volán mögé, megcsörrentem a slusszot, és nyomás, a farkam, mint a cövek, úgy ágaskodik ilyenkor, mintha ő is látni szeretné az utat, előbb a városszéli benzinkúthoz hajtok, itt már ismernek engemet nagyon, szemezek a csajokkal, csak úgy, bírom magam, közben szürcsölgetem a kávét, egy rakás cukorral, hogy szinte megáll benne a kanál, úgy szeretem, sütizgetek is kicsit, persze, egy spicc, egy habroló, valami krémes vagy mézesmázos a kávé mellé mindig lecsusszan, mert édesszájú vagyok, mondják, hogy meg is látszik rajtam, és akkor mi van, ha meglátszik, had mondják, felőlem akár meg is cseszhetik. Kifarolok hirtelen, mocsokul ki is pörgetem, had ropogjon a foguk alatt a por, mert az igazság az, hogy nagyon unom már a pofájukat, többet be sem teszem ide a lábamat, ezt gondolom mindig ilyenkor, és pipa vagyok marhára, de mikor lenyugszom kicsit, azért tudom, hogy úgyis beteszem, mégis, hová mennék, szükségem van erre a kis felvezető körre, mielőtt a Húsvét nővéreket pontban negyed kilenckor felszedném a presszó előtt, mert így vagyunk megbeszélve, hogy pontban negyed kilenckor, és én mindig pontos vagyok, mint az óra vagy a halál. Hátul ülnek, a Húsvét nővérek, mindig hátul, mert félnek az autóban, az a sok karambol, mondják, másról sem hallani, csak az a sok szörnyű baleset, de tudom, hogy bennem megbíznak, és ami igaz, az igaz, bennem meg is bízhatnak, légzsákokat szereltem be nekik, még a fenekük alá is raktam egyet, és mindkettőjüknek külön-külön egy méretre szabott speciális biztonsági övet, úgyhogy velem aztán tényleg még a hajuk szála sem görbülhet. Persze eléggé viccesek így, ahogy a hátsó ülésen kicsit egymáshoz dőlnek és összedugják a kobakjukat, talán hogy mindkettőjük beleférjen a visszapillantó tükörbe, és hogy a fejükkel rám tudjanak mosolyogni, mert azt nagyon szeretem, egy mosollyal engemet a lábamról is le lehet venni, ha érted, mire gondolok; azt mondják, egypetéjűek, hogy mindössze tíz perc van köztük, hogy a Hajnalka az öregebb, a Johanna a fiatalabb, de a Hajnalka még éjfél előtt meglett, a Johanna viszont már csak éjfél után, így hivatalosan egy teljes nap választja el őket, szóval úgy hasonlítanak egymásra, mint két tükörtojás a másikra, nem is tudnám megkülönböztetni őket, ha csak a fejüket ismerném, na de mikor kiszállnak a kocsiból, apám, azt látnod kéne, hogy mi marad abból a fene nagy hasonlóságból, hát megmondom én neked, mi marad, semmi nem marad, egy Moha és Páfrány, egy Stan és Pan, olyanok együtt, tisztára megáll az eszem, a Hajnalka, mint egy ház, garázzsal, fatartóval, akkora, a Johanna meg száraz kóró, egy fészek, ahonnan már rég elköltöztek a madarak, s ahogy állnak ott a kocsi mellett, hát, basszus, alig bírom megállni röhögés nélkül, de mégis megállom, mindig, mert tisztelem őket, mert kölcsönösen tiszteljük egymást, én, meg a Húsvét nővérek, meg amúgy sem érdemes ujjat húzni velük, mert láttam én már ezt-azt, bezsongani őket, például, és nem kívánom senkinek, mikor az apró, klimax rágta szemeikben megvillan a konokság. Ma csak a postánál állunk meg, errefelé vadászgatunk, mert hó végi pénzosztás van, ha érted, mire gondolok, fizetések, nyugdíjak, munkanélküli segély, ilyesmi, jön a sok tróger, meg a vakantankák a koszos kölykeikkel, akkora a bűz, hogy szinte vágni lehet, szedik fel a nagy pénzeket, aztán el is basznák seperc alatt, ha mi nem lennénk, én meg a Húsvét nővérek, na meg még páran, kemény, tökös gyerekek egytől egyig, mert ezek nem bírnak magukkal, megkapják a lóvét, aztán veszik a sok cuccot, meg a pálinkát, meg rudastól a szalámit, ordítanak hajnalig, a rohadt kölkök meg ott hemperegnek a mocsokban, hogy legszívesebben beléjük eresztenék egy sorozatot, de sajnos nem lehet. Kettő az egyhez adjuk a zsetont, mert így a legegyszerűbb, és mert mindenki ezt a varit használja, hát nem fogjuk mi sem keverni a szart fölöslegesen, szépen felosztottuk a parcellákat is egymás között, hogy ne legyen háború, aztán turkáljon ki-ki a maga szemétdombján, ha érted, mire gondolok, miénk a posta, két nagyobb zálogház a vasúti utcában, az egyik bank előtti placc, és persze a rejtett bázisok, vendéglők, játéktermek, élelmiszer boltok, el sem tudnád képzelni, mennyien dolgoznak alánk, mert jól járnak ők is, mi is, szóval, mindenki jól jár, és ez az, ami számít. Mindig a Johanna tárgyal, és a Hajnalka inkasszál, így megy ez már, amióta az eszemet tudom, pontosabban, amióta a Húsvét nővérekkel nyomulok, valahogy ragaszkodnak a tradíciókhoz, és ezt is marhára csípem bennük, hogy nem csak úgy harácsolnak világ faszára, hanem szépen, kulturálisan, és teljes összhangban dolgoznak, mintha előre begyakorolták volna az egészet, amúgy okos, művelt, főiskolát végzett asszony mind a kettő, a Hajnalka állítólag még verseket is írt régen, bár én nem olvastam őket, mert soha nem olvasok semmit, pedig már megpróbáltam, de ahogy elkezdem, rögtön álmos leszek, vagy egyszerűen csak elkalandoznak a gondolataim, és aztán az egészből nem emlékszem semmire. Tudom, most azt gondolod, hogy afféle ócska kis mezei sutyerák vagyok, aki folyton csak azt lesi, hogyan baszhat ki másokkal, meg minden, de hidd el, hogy nincs igazad, már csak azért sem, mert van itt egy-két apróság, amiről neked fogalmad sincs, de ugyanúgy hozzátartozik az életemhez meg az egyéniségemhez, mert nem minden az, amit látsz, de vannak fontos belő dolgok is, amit csak úgy egykönnyen nem ad ki magából az ember, és én is csak ritkán beszélek róluk; még kilenc éves sem voltam, például, amikor elkezdtem mélyebben tanulmányozni önmagam, és jobban odafigyelni a belső dolgokra, ha érted, mire gondolok, és rájöttem, hogy mentálisan is, és érzelmileg is egész más hullámhosszon vagyok, mint a többiek, akik csak focizgatnak meg verekednek egész nap, és éreztem, hogy valamiféle küldetésem van ebben a világban. Templomba kezdtem járni, egy öreg vak nénit kísérgettem, aki egyedül nem lett volna képes lemenni még a boltba se, és sokat imádkoztam, és hallgattam a sok prédikációkat, a szavakat, meg a szép énekeket, és legfőképpen a csendet, ami a vastag, hűvös falakból áradt, és éreztem, hogy feltöltődöm, hogy egyre gazdagabb és erősebb leszek. Látomásaim is voltak, úgy tizennégy éves koromtól rendszeresen, láttam, amikor az ezüst áldozati kehelyből, mint a fáradt olaj, kicsordul a vér, és azt is láttam, ahogy a szobám sarkában keletkezett füstben egyszer csak megjelenik a Szűz Máriácska, húsz centivel a szőnyeg felett lebegett, hófehér ruhát viselt, és rózsafüzér volt a kezében, csak néztem őt, egy szó nem sok, annyit sem tudtam kinyögni, de nem is kellett, mert minden szavak nélkül zajlott le, nem volt szükség emberi beszédre, egymásra mosolyogtunk, és azonnal megértettünk mindent. Aztán egy másik alkalommal, mikor mise után kimentem a mezőre, hogy még egy kicsit imádkozzak, tiszta, szép idő volt, egyszer csak megnyílt az ég, mintha szétzipzárazták volna, sose felejtem el, egy csúf, fekete madár nézett ki rajta, talán varjú lehetett, mert károgott és a szárnyait csattogtatta, amikor elrepült felettem, és én megértettem, hogy ez az én rossz lelkiismeretem, a bennem lakozó gonosz, és akkor megfogadtam, hogy jó leszek, és segíteni fogok az embereken, minden erőmmel és tehetségemmel, mert a Bibliában is az áll, hogy szeresd felebarátodat, és a Jézus is mennyire szerethette az embereket, ha hagyta, hogy csak úgy keresztre feszítsék, pedig előtte lecsillapította a tengert, akkora ereje volt, meg kifogta az összes halat, és a halottakat is feltámasztotta, szóval elég lett volna neki egy pöccintés az ujja hegyével, hogy azt a koszos római csürhét eltakarítsa a földről, de nem tette, mert meg akart halni a keresztfán, hogy harmadnapra feltámadhasson. Nézem az embereket, figyelgetem őket már egy ideje én is, és látom, mennyire szerencsétlenek, látom, ahogy nyüszítenek a fájdalomtól meg a kétségbeeséstől, ahogy a sárban hemperegnek fogcsikorgatva, és megértem őket, mert én is ilyen voltam valamikor, pont ilyen, mint ezek a nyomorult kis lelki szegények, de engem megmentettek a Húsvét nővérek, amikor nyakig ültem a szarban, nem mondtak semmit, nem is kérdeztek semmit, mert nem volt szükség emberi beszédre, csak rámutattak a metálkék Ladára, és azt mondták, nyomás, és én rögtön tudtam, hogy ez egy jel, amit fentről kaptam, és amit nem lehet visszautasítani, egy jel, ami arról szól, hogy vége a cigányéletnek, meg a bizonytalanságnak, hogy én is tartozni fogok valahová, s talán még anyám útlevelét is visszakaphatom majd, amit azért a pár koszos lepedőért adtam zálogba nekik, egyszóval jó útra térhetek, hogy ezzel másoknak is példát statuáljak. Most a garázsban vagyok, mert mindig itt kezdem a napot, elüldögélek kicsit, közben nyelem ezt a hűvös benzinszagot, és kemény vagyok, mert tudom, hogy keménynek kell lennem, tudom, hogy ha egy picit is engednék, azonnal visszaélnének velem, és úgy eltaposnának, hogy észre sem venném, és nem jó, ha a vesztes csapatban játszol, mert hiába vagy ott a vályúnál, mindig az erősebb kutya baszik, ha érted, mire gondolok, persze hogy érted, hiszen mi is egy cipőben evezünk, de a sorsunkat magunk szabjuk, erről meg vagyok győződve, mert mindenkinek a saját kockája a kezében van, és senki ne pofázzon bele semmibe csak úgy, mint ahogy nekem se fog senki belepofázni, például, ha majd lassan adagolom csak a gázt, hogy az a sok lúzer tovább nézhessen, amikor a Ladában elhúzok előttük a nedves aszfalton a tükrömbe mosolygó Húsvét nővérekkel.



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

Daphnis búsongása

Hír értékelése
Értékelés: 4.16
Szavazat: 6


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc