Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Az öreg tanász és a henger

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007


     Aki járt már valaha az irodalmi sugárutaknak csak közelében is, az most bizonyára azt hiszi, ez a kis firkanat ama szösszenetre alludál, amelyet kikövetkeztetni vél a címből. Hogy ez mennyire nem fog beigazolódni, arról már most biztosítom a naiv olvasót. A két szöveg közti hiátusra nincs is különösebb okom, mint az, hogy (Nobel-díj ide vagy oda) a szándékosan sejtetett mű nem tartozik az általam felállított kánonba, a saját, különbejáratú irodalmi mejnsztrímembe.
     Akkor miért választotta ezt a címet? Éppen azért, hogy legyen mit kérdezniük. Különben is, olyan cseszett sok ember van már a Földön, sokkal több, mint amennyi szó egy nyelvben van, nem is értem, miért kell úgy fennakadni azon, ha két cím hasonlít egymásra. Ezennel kijelentem, ez a cím agyam egy teljesen izolált részéből pottyant ki, éppen abból a sarkából, amely semmi kapcsolatban nem áll valaha olvasott vagy hallomásból ismert művekkel. Tessék csak elfogadni: ez a cím oridzsi, autentikus, én találtam ki! Vitatkozni lehet, én a magam részéről a témát lezártam. Amúgy sem ártana már továbblépni, lassan betelik a papír, és még mindig csak a címnél tartunk.
     Az egész történet a réten kezdődött, ahova naponta járok megsétáltatni a labrador retrieveremet. Tudják, ez a kutyafajta az igazi amerikai mintacsalád elengedhetetlen kelléke (óhh, ezer bocsánat, a család teljes értékű tagja!). Mindegy, hogy farkasordító hideg van-e vagy éppen olyan hőség, hogy alighogy a rét füvét érinti a lábam, a legelésző tehenek után maradt ötszáz légy ujjongva veti rá magát optimistán szabadon hagyott karjaimra; menni kell. Már csak a kutya rendszeres emésztése okánál fogva is. Lényeg a lényeg, a humánusabb hőmérsékletű napokon a folyóparti bokrokban elszórva talászemberek leledzenek. Nem elhanyagolandó részletkérdés, hogy a bokrokban lapulnak, hiszen így a vidáman dalolászó, keveset tapasztalt kutyasétáltató csak akkor veszi őket észre, amikor már rég hallótávolságon belül vannak, és percek óta csendesen vigyorogva élvezik az ingyenkoncertet. Egy ilyen sétám alkalmával fogalmazódott meg bennem, hogy valahogyan meg kellene bosszulnom a sunyi talászok sunyis sunyiságát.
     A kutyámra nem számíthattam, ő még a betörőt is farkcsóválva engedné be a lakásba. (Tév)hitéből – hogy az ember ab ovo jó – eddig még sehogy se tudtam felrázni, így gonosz tervemet egyes-egyedül kellett véghezvinnem.
     Maga a terv igen körmönfont volt, táblázatokat, grafikonokat rajzoltam, számoltam, mértem, analizáltam és definiáltam – egyszóval figyelembe vettem minden eshetőséget, amely tervem célzott menetét megzavarhatta… Na, jó, nem. Igazából csak be akartam lökni az egyik tanászt a folyóba. Azt, hogy „egyik”, nem úgy értem, hogy bármelyiket – egy konkrét talászról van szó. Az öreg tanászról. Különösen irritáló és szívós jelenség az öreg, kint van még olyan mostoha időben is, amikor (rajtam meg a kutyámon kívül) senki a rétnek a közelébe sem megy.
     Ez egyébként a történetnek már a kicsúcsosodás felé közelgő szakasza, szóhasználatommal is igyekszem érzékeltetni: ha jól megfigyelték, az előző bekezdésben a következő szavakat rejtettem el: életveszélyes, dzsúdótechnika, jobbhorog, elgáncsolta, piff-puff, csitt-csatt, spriccelő vér, nyílt törés, ó. Hja, ha nem találják, csak magukra vethetnek, már  általánosban is nyomatják, hogy olvassunk a sorok között, nem ártana megszívlelni a tanácsot…
     Nem tudom, pontosan melyik szólás illene ide, talán a Száz szónak is egy a vége vagy a Hangos víz partot mos vagy az Olcsó húsnak híg a leve, mindenesetre oly mértékben forrt bennem a bosszú, hogy egy éjszaka alatt el is forrt az egész, és reggelre már nem is emlékeztem vérszomjas tervemre.

     Csakhogy ezzel a történet váratlan fordulatot vesz! Másnap délután hirtelen megszólalt a csengő, és az ajtóban az öreg tanász állt. Nem is ez volt furcsa, hanem az, hogy a szája helyén egy szál erőspaprika díszelgett és még jól is állt neki. Gondolatban emlékeztettem magam arra a bölcsességre, hogy különbözőek vagyunk mi, emberek, és mintha észre se vettem volna a turpisságot, illedelmesen a szemébe néztem, míg beszélt. Ami már csak azért sem volt túl nehéz, mert a szemei helyén két csinos ananászkarika csücsült.
     Az öreg talász (tananász) azt mondta, tud a tervemről, látta a rajzokat és a táblázatokat és hogy intézzük el az ügyet férfiak módjára. Erre rábólintottam, még úgysem vert meg senki sörözésben. Fogtam a kabátom és már készen is álltam arra, hogy férfiasan seggrészegre igyam magam.
     Ekkor hirtelen felébredtem. Mindig ez történik, ha délután kávézom, azonnal elalszom és hülyeségeket álmodok tőle. A padlón feküdtem, a konyhaszekrény előtt (az álmosság ugyanis olyan hirtelen tört rám, hogy még a kanapéig se tudtam magam elvonszolni), és a fejem mellett egy gyűrött papírgalacsin hevert. Szórakozottan kibontottam, a felső sor közepére tipikus női írással kaparták oda a címet:

                                           Az öreg tanász és a henger

     Nőt már évek óta nem tartottam a házban, ezért annyira meglepődtem, hogy a cím sületlenségén el sem gondolkodva azonnal falni kezdtem a sorokat. Megpróbálom emlékezetből visszaidézni.
     Khm, khm, valahogy így kezdődhetett: Aki járt már valaha az irodalmi sugárutaknak csak közelében is, az most bizonyára azt hiszi, ez a kis firkanat ama szösszenetre alludál, amelyet kikövetkeztetni vél a címből. (Ez a mondat annyira rossz, hogy ha a papírfecnit nem a saját lakásomon találom, már itt feladtam volna az olvasást. Mi a franc például az az „alludál”?Talán jobb is, ha nem tudom, elég perverz kicsengése van.) Hogy ez mennyire nem fog beigazolódni, arról már most biztosítom a naiv olvasót. A két szöveg közti hiátusra nincs is különösebb okom, mint az, hogy (Nobel-díj ide vagy oda) a szándékosan sejtetett mű nem tartozik az általam felállított kánonba, a saját, különbejáratú irodalmi mejnsztrímembe. (Utánanéztem: a hiátus „hanghézag; két – különösen egyforma –  magánhangzó találkozásakor előálló hangűr“. Mielőtt egy szót alkalmazunk, tudni illene a jelentését...)
     Akkor miért választotta ezt a címet? Éppen azért, hogy legyen mit kérdezniük. Különben is, olyan cseszett sok ember van már a Földön, sokkal több, mint amennyi szó egy nyelvben van, nem is értem, miért kell úgy fennakadni azon, ha két cím hasonlít egymásra. Ezennel kijelentem, ez a cím agyam egy teljesen izolált részéből pottyant ki, éppen abból a sarkából, amely semmi kapcsolatban nem áll valaha olvasott vagy hallomásból ismert művekkel. (Ja, el is hisszük.) Tessék csak elfogadni: ez a cím oridzsi, autentikus, én találtam ki! Vitatkozni lehet, én a magam részéről a témát lezártam. Amúgy sem ártana már továbblépni, lassan betelik a papír, és még mindig csak a címnél tartunk. (Hát igen, épp mondani akartam, már eddig is marha unalmas volt.)
     Az egész történet a réten kezdődött, ahova naponta járok megsétáltatni a labrador retrieveremet. Tudják, ez a kutyafajta az igazi amerikai mintacsalád elengedhetetlen kelléke (óhh, ezer bocsánat, a család teljes értékű tagja!). Mindegy, hogy farkasordító hideg van-e vagy éppen olyan hőség, hogy alighogy a rét füvét érinti a lábam, a legelésző tehenek után maradt ötszáz légy ujjongva veti rá magát optimistán szabadon hagyott karjaimra; menni kell. Már csak a kutya rendszeres emésztése okánál fogva is. Lényeg a lényeg, a humánusabb hőmérsékletű napokon a folyóparti bokrokban elszórva talászemberek leledzenek. Nem elhanyagolandó részletkérdés, hogy a bokrokban lapulnak, hiszen így a vidáman dalolászó, keveset tapasztalt kutyasétáltató csak akkor veszi őket észre, amikor már rég hallótávolságon belül vannak, és percek óta csendesen vigyorogva élvezik az ingyenkoncertet. Egy ilyen sétám alkalmával fogalmazódott meg bennem, hogy valahogy meg kellene bosszulnom a sunyi talászok sunyis sunyiságát. (Gratuláljunk az írónőnek az elmés szóözönhöz, a szinonimaáradathoz, a szavak intenzitásának hömpölygő fokozásához.)
     A kutyámra nem számíthattam, ő még a betörőt is farkcsóválva engedné be a lakásba. (Tév)hitéből – hogy az ember ab ovo jó – eddig még sehogy se tudtam felrázni, így gonosz tervemet egyes-egyedül kellett véghezvinnem.
     Maga a terv igen körmönfont volt, táblázatokat, grafikonokat rajzoltam, számoltam, mértem, analizáltam és definiáltam – egyszóval figyelembe vettem minden eshetőséget, amely tervem célzott menetét megzavarhatta… Na, jó, nem. Igazából csak be akartam lökni az egyik tanászt a folyóba. Azt, hogy „egyik”, nem úgy értem, hogy bármelyiket – egy konkrét talászról van szó. Az öreg tanászról. Különösen irritáló és szívós jelenség az öreg, kint van még olyan mostoha időben is, amikor (rajtam meg a kutyámon kívül) senki a rétnek a közelébe sem megy.
     Ez egyébként a történetnek már a kicsúcsosodás felé közelgő szakasza, szóhasználatommal is igyekszem érzékeltetni: ha jól megfigyelték, az előző bekezdésben a következő szavakat rejtettem el: életveszélyes, dzsúdótechnika, jobbhorog, elgáncsolta, piff-puff, csitt-csatt, spriccelő vér, nyílt törés, ó. Hja, ha nem találják, csak magukra vethetnek, már  általánosban is nyomatják, hogy olvassunk a sorok között, nem ártana megszívlelni a tanácsot…(Számomra ez az egyik legértelmetlenebb rész az egész „műben” – azt hiszi talán a szerző, hogy ha erőszaktól bűzlő szavakat sorol fel, azzal jobban eladhatja az irományát? )
     Nem tudom, pontosan melyik szólás illene ide, talán a Száz szónak is egy a vége vagy a Hangos víz partot mos (talán langyos víz, nem?) vagy az Olcsó húsnak híg a leve, mindenesetre oly mértékben forrt bennem a bosszú, hogy egy éjszaka alatt el is forrt az egész, és reggelre már nem is emlékeztem vérszomjas tervemre.
     Csakhogy ezzel a történet váratlan fordulatot vesz! Másnap délután hirtelen megszólalt a csengő, és az ajtóban az öreg tanász állt. Nem is ez volt furcsa, hanem az, hogy a szája helyén egy szál erőspaprika díszelgett és még jól is állt neki. Gondolatban emlékeztettem magam arra a bölcsességre, hogy különbözőek vagyunk mi, emberek, és mintha észre se vettem volna a turpisságot, illedelmesen a szemébe néztem, míg beszélt. Ami már csak azért sem volt túl nehéz, mert a szemei helyén két csinos ananászkarika csücsült. (Ez a nő biztosan tudathasadásos, egyszer olyan szavakat használ, hogy „alludál” meg „hiátus”, aztán sztorizik mint egy újságíró, akinek valamivel be kell töltenie azt a nyamvadt fél oldalt, végül óvodás-szlengre vált – csücsül, turpisság…Ember a talpán, aki ezen eligazodik.)
     Az öreg talász (tananász) azt mondta, tud a tervemről, látta a rajzokat és a táblázatokat és hogy intézzük el az ügyet férfiak módjára. Erre rábólintottam, még úgysem vert meg senki sörözésben. Fogtam a kabátom és már készen is álltam arra, hogy férfiasan seggrészegre igyam magam.
     Ekkor hirtelen felébredtem. Mindig ez történik, ha délután kávézom, azonnal elalszom és hülyeségeket álmodok tőle. A padlón feküdtem, a konyhaszekrény előtt (az álmosság ugyanis olyan hirtelen tört rám, hogy még a kanapéig se tudtam magam elvonszolni), és a fejem mellett egy gyűrött papírgalacsin hevert. Szórakozottan kibontottam, a felső sor közepére tipikus női írással kaparták oda a címet:

                                             Az öreg tanász és a henger

     Ennyire emlékszem, úgy nagyjából. Már az kész röhej, hogy egy nő úgy ír, mintha férfi lenne! Mit tud egy nő a sörözésről! A „tanász” szóról nem is beszélve! Nem tudom, észrevették-e,  egyszer talászt ír, máskor tanászt, ráadásul teljesen logikátlanul. Ki is javítottam a  kéziratában mindenhol talászra. Szerintem ezt akarta írni, mert a címben csak megcserélte a halász és a tenger kezdőbetűt…na, ennyit a női leleményességről…).
     Mélyreszántóbb kritikára nem vállalkozom, a szöveget azóta továbbküldtem egy grafológusnak és egy pszichiáternek. Bajlódjanak vele a szakemberek.
     Most megyek, iszom egy kávét.


     U. i.: A henger kimaradt a sztoriból. Sokat törtem rajta az agyam, de tényleg nem tudtam hová beszúrni. Kárpótlásul álljon itt a henger egy definícója, amelyet a wikipédia internetes enciklopédiában találtam:
     "Henger azon pontok halmaza a térben, melyek egy egyenestől egy állandónál nem nagyobb távolságra esnek, és bármely, az egyenessel párhuzamos síkkal való metszete üres, vagy egyenes szakasz, vagy téglalap." Kutya legyek, ha értem.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

Daphnis búsongása

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc