Lapozgatja a régi albumot, telis-tele sorrendbe rakott, fekete-fehér képekkel.
Az első hatéves korában készült, bátyja elsőáldozásakor. Áll a három testvér egymás mellett, szamárlépcsősen, mosoly nélkül merednek a gépre. A legidősebb, öltönybe öltöztetett fiú büszkén tartja kezében a hosszú, júniusi melegtől elferdült, díszes viaszgyergyát, a halovány kislány haja szigorú copfokba fonva, öccsük szintén öltönyben, mint egy koravén kistörpe. Szórakozottan tovább lapozik, ahány kép, annyi emlék ...
A következő képen már kilencéves bakfis, legjobb s egyúttal egyetlen barátnőjével. Állnak az almafa földighajló ágai előtt, egymást átkarolva. Istenem, mintha tegnap történt volna ... Vasárnap délután volt, közvetlenül az aratás után, a levegő még tele az új gabona illatával. Hazalátogatott a fővárosból a nagynénje, ő készítette a képeket az almáskertben, amelynek csodájára járt az egész környék. Három sor almafa, végig az egész harminc áras kerten. Tavasszal voltak a legszebbek, tele csupa fehér és rózsaszínű szirmokkal, döngicsélő, szorgoskodó méhecskékkel. Ő mégis alig várta, hogy ősz legyen, almaszüret. Egymás után kezébe vehette az illatos, még utoljára napfényben megmártózó, itt-ott ökörnyállal borított, sárga, apró pöttyös delíciuszokat, a csillogóan pirosló, édesen lédús jonatánokat, a hamvasbordó starkingokat, majd kedvenceit, a zöldhéjú, hatalmas, savanykás pogácsaalmákat, és óvatosan elhelyezte őket a szénával bélelt füleskosarakban. Itt örökítette meg őket a gép, őt, a vékonyka fehérbőrűt, és erősebb csontozatú, barnára sült barátnőjét. Mindketten mosolyognak, barátnője szégyenlősen, ő pedig boldogan, a kilencéves gyerek jövőbe vetett bizalmával.
Nem véletlen, hogy ők ketten barátkoztak, mindketten a Kis utcában laktak, ahol összesen nyolc apró házikó állt, sorban egymás mellett, fehérre meszelt falakkal, előttük pedig a határ, ameddig a szem ellát, végtelen játszóterük, kora tavasztól késő őszig. Csak ketten voltak lányok az egész utcában, ezért nem is volt kérdéses a barátságuk. Együtt babáztak, varrták a kis ruhácskákat, rengeteget beszélgettek, és mindig nevetgéltek.
A barátság akkor szakadt meg, amikor ő, a pár évvel idősebb, a városba ment tanulni. Érettségi után hamarosan férjhez ment, egymásután szült két gyereket, és a régi kis utcába már csak látogatóba járt. Ilyen alkalomból látta őt újra, hosszú idő után. Egymást átölelve sétáltak újdonsült férjével – egy helybeli fiúval – a határ felé. Meg-megálltak, hosszasan csókolóztak, becézgették egymást, barátnője arcán ugyanazzal a jól ismert, szégyenlős mosollyal. Ő pedig a függöny mögül leste boldogságukat, kicsit irigyen, kicsit sóvárogva, akkor már tudta, hogy rosszul választott.
Azóta eltelt 35 év. Most újra egy utcában laknak, reggel egyszerre indulnak munkába, estére pedig egyszerre érkeznek haza. Azután ő kiül az udvarra olvasni, vagy egyszerűen csak hallgatja a madarakat, figyeli a felhők vonulását, itt-ott megsimogatja a lábához dörgölődző cicákat, vagy a hancúrozó kutyusokat, és várja a barátnőjét. Pontosan fél nyolckor halad el a háza előtt, gondolataiba merülten, nem néz se jobbra, se balra. Két óra múlva tér vissza, közel fél éve, nap mint nap. Ő tíz éve elvált, barátnője férje pedig egy éjjel csendesen elment, álmában, egyik kezével feleségét ölelve ...
Kezébe veszi újra a képet, nézi a két kislányt, a mosolyukat, az almafa ágai közt áttörő napsugaraktól ragyogó arcukat. Fél tíz van, a visszatérő feketeruhás alak lassan beleolvad az est homályába. Megvígasztalná, ha találna rá szavakat, próbálná rábeszélni, engedje el, hagyja már őt elmenni, de tudja, nem lehet. Ez a két óra tartja benne a lelket egész nap, csak így képes reggelente felkelni az álmatlan éjszakák után, és végigdolgozni a napot, ezért a két óráért cserébe. Szeretné magához ölelni, és mesélni neki az elviselhető magányról, az almáskertről, gyerekkori álmaikról, a két kislányról, akik akkor, ott még ismerték a boldogság titkát...