Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: A csavargó

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007


     Kapcsolatunk korántsem nevezhető szokványosnak. Gyűlölöm a megbízhatatlanságot, márpedig a csavargók a világ legmegbízhatatlanabb teremtményei.
     Imi úgy csavargott be az életünkbe, mint Chaplin csavargója. Minden hibája és emberi gyarlósága ellenére, amiből bőven akadt, olykor mosolyt, máskor részvétet, meg olyan érzéseket csalogatott elő, amelyek bizonyára ott lapultak valahol a lelkünk mélyén, csak éppen ezideig nem volt aki a felszínre hozza őket. Az együttérzéstől a sajnálatig, a vádaskodástól a dühig, egész a reménytelen tehetetlenségig mindenfélét éreztünk vele kapcsolatban. Segíteni akartunk rajta, javítani az életkörülményein. Nem ment. Igyekezetünk kudarcra volt ítélve, s ha ő nem is, vagy csak alig, mi bizonyára változtunk. Ha másban nem is, de viszonyulásunkban azokhoz a szegény ördögökhöz, akik itt jönnek-mennek körülöttünk, és olyan döbbenetes körülmények között tengetik életüket, mint Imi.


     1.

     Imi csavargó. Se nem jobb, se nem rosszabb a többinél. És ha van is valami különbség köztük, akkor csak annyi, hogy Imit ismerem egy kicsit – legalábbis úgy hiszem – azt a többit meg nem. Sokan vannak. Egyre többen.
     Imi kortalan. Mint ahogy az a többi is. Tőle tudom, hogy elmúlt negyven, de ez semmit se jelent. Vagy ha mégis, talán csak annyit, hogy eszembe juttatja a korom. Egyidősek vagyunk. Télen, amikor hónapokig fagyoskodik és éhezik, egy megtört öregember. Koravén aggastyán. Nyáron aztán kisimulnak a vonásai. A jó idővel együtt, amit úgy istenigazából csak a hajléktalanok tudnak becsülni, rátapad egyfajta infantilis ficsúrság, ami ismét csak kortalanná teszi, de a másik irányba. Védekezés ez a világgal szemben, vagy a természet kegyes ajándéka, hogy könnyebben viselje a sorsát? Azt a félig-meddig maga választotta sorsot, amibe ugyan beleszületett, de amelyen bizonyára lehetne változtani. Csak akarni kéne! Neki. Ez így kívülről egész tisztán látszik, persze egyáltalán nem biztos, hogy tudna máshogy is élni.
     Imi barna. Nemcsak a haja színe, a bőre is. De csak annyira, mint én nyár végén.
     Ő viszont egész évben egyformán kreol. Spanyolnak, vagy akár olasznak is nézhetné az ember, mert a bőrszínén kívül egyáltalán nem viseli magán etnikuma jellegzetes külső jegyeit. Anyja magyar volt, az apja pesti, csak éppen fekete, mint az éjszaka.
     Egész jóképű lenne, ha ...
     Imi hajléktalan. Mégis szomszédok voltunk egy jó ideig. Na nem azért, mintha mi is!
     A város határában szétszórt apró települések között még a szomszédság is más értelmet kap. Bennünket is elválasztott egy kilométer kitaposott gyalogút. Péternél - a barátjánál - egy ólban húzta meg magát egészen addig, míg tél közepén az uzsorás családostul, négy gyerekestül, ki nem penderítette Petit a házából. Iminek is mennie kellett. A falu másik végében talált egy se ablaka, se ajtaja, se teteje elhagyatott vityillót, amit épp csak a szentlélek tartott össze.
     Itt vészelte át rongyokba bugyolálva az enyhe telet. Sok mindent láttam már életemben, és kényes se vagyok, de annak a patkánytanyának a puszta látványa is elborzasztott.
     Nem tudom, Istennek mi szándéka van még Imivel, mert az biztos, hogy van, különben elpusztult volna a télen. Fűteni nem tudott, abban a szellős viskóban nem is lett volna sok értelme. A talált matracokra összekukázott egy hálózsákot, meg annyi meleg öltözetet, amit csak magára tudott húzni. Víz és áram nélkül, mások könyörületéből jutott egy-egy bögre meleg kávéhoz. Nem az a kéregetős fajta, s talán éppen ezért esett meg rajta olykor valakinek a szíve. Télen alkalmi munka se nagyon akadt a számára, a fahasogatáson kívül a kutrengyosz – ahogy Imi nevezi – tartotta életben. A városi lakótelepek konténereiben a szemét között mindig talált valamit, amit pénzzé tudott tenni, s amiből valamicske ételt, meg az olcsó gyümölcsborát megvette. Ez a túléléshez és a kábulathoz elég is volt neki.


     2.

     Idén korán kitavaszodott. Munkalehetőség is egyre több kínálkozott a házak körül. Amolyan fekete munka. Hívták kerti munkára, takarítani, meg építkezésekre segédmunkásnak. Nálunk is akadt tennivaló, amit már a magunk erejéből nem győztünk. Ilyenkor hívtuk Imit.
     Arra, hogy önálló munkára képtelen, hamar rájöttünk, de ha ott tettünk-vettünk mellette, irányítgattuk, elvégezte a dolgát rendesen. Az első próbálkozásunk ugyan gyászos kudarcba fulladt, s ezután egy jó ideig látni se akartam őt a portánk tájékán. Reggel kiosztottuk a dolgát – az ásást – ami ugye nem igényel különösebb tudást, és rögvest megegyeztünk a munkabérében. Örült ő is, én meg pláne, hogy végre találtunk valakit, aki majd a segítségünkre lesz, ha a szükség úgy hozza. Délután a felásott kert helyett földbe állított ásót, rajta üzenetet találtuk a következő szöveggel:

                              „Elkelet menem.”

     Dühös voltam, minden sajnálatom elpárolgott egy pillanat alatt, és igenis úgy éreztem, hogy csakis maga tehet a nyomorúságáról. Sőt nem is érdemel mást! Nem tudom, mi bosszantott jobban, az, hogy végül magam áshattam fel a befüvesítésre szánt darabot, vagy hogy visszaéltek a jóhiszeműségemmel.
     Imi napokig nem mutatkozott, jól tudta ő is, hogy a számonkérés nem marad el. Hímezett-hámozott, hogy az előző napokon megkezdett munkát kellett befejeznie a szomszédban, mert jött a gazda. Mire kiserkent a füvünk, a mérgem is elpárolgott, meg bevallom, a sok tennivalóval is alig bírtunk. Üsse part, Imi kapott egy újabb esélyt.
     Már okosabbak voltunk, nem hagytuk őt egyedül, így a rábízott munkát minden alkalommal kedvünk szerint el is végezte. Mindazt, amit róla tudok, a közösen végzett munkák alkalmával mesélte el nekem. Először csak beszélgettünk, aztán egyre tudatosabban beszéltettem őt, mert bizony nagyot téved az, aki azt gondolja, hogy egy hajléktalan csavargótól nem tanulhat életbölcsességeket az ember. Néha a nyomorúságot is látnunk kell, hogy a saját életünkben felfedezzük azt a sok jót, amit a világ legtermészetesebb dolgának vélünk.


     3.

     Furcsa gyermekkora lehetett, nem szívesen beszélt róla. Az apjával egyetlenegyszer találkozott, hétévesen, azt is csak véletlen. Ugyanakkor, ugyanott voltak kórházban, és az ápolók fedezték fel a névazonosságot. Sose nevelte az apja, se jóra, se rosszra. Anyjával vándorolta végig a gyerekkorát, aki a furánál furább élettársait váltogatva hol itt, hol ott lakott. Így kerültek a Csallóközbe, az istenháta mögötti település állami gazdaságába. Szép asszony volt, de neki se jutott túl sok a jóból. Inni kezdett, literszám vedelt mindent, ami csak lecsurgott a torkán, a sósborszesztől és az ablaktisztító folyadéktól se riadt vissza, ha másra éppen nem futotta. Fiatalon elitta az eszét, meg a máját. Nem lehetett már rajta segíteni, amikor intézetbe került.
     Imi korán megismerte a gyermekotthonok és nevelőintézetek világát. Hogy az életével nincs minden rendben, azt nyilván ő is sejtette, mert gyerekecske volt még, amikor úgy érezte, hogy nem akar tovább élni. Lenyelt egy doboz rajzszöget. Szitává lyuggatta a beleit. Hónapokig kórházban feküdt, ahol még ráadásul jól is érezte magát, mert végre valakinek fontos volt, valaki foglalkozott vele. Szívós fajta, megmaradt. Ácsnak tanult, de már az első évfolyamban rossz társaságba került. Szükségből lopott, s a felnőttkorát máris a börtönben kezdte. Nyolcszor volt elítélve, összesen tíz évet ült kocsmai verekedésért és apró lopásokért. Végigjárta az ország börtöneit, s ami a legmegdöbbentőbb, ezekről az évekről úgy mesél, mintha jutalomból luxusszállóban töltötte volna őket. Mindene megvolt ott, mondja ő, amire csak szüksége lehet az embernek. Öt éve szabadult. Azóta kint van, de nem biztos, hogy sokáig. Petivel, hogy az törleszteni tudja a tartozását a hitelezőnek, megfújtak a városban két lefolyótetőt. A nyersanyag-felvásárlóig se jutottak el. Imi magára vállalta a lopást, hogy Petit mentse, akinek a családjáról, a gyerekeiről is gondoskodni kell. Kellene, de nem igazán teszi!
     Ritkán van olyan pillanat, amikor Peti meg az asszony józan. Hogy valami jót is írjak már Petiről, rendkívül jószívű. A feleségén – aki vaságyastól se több negyven kilónál – barátian megosztozik Imivel.
– Szodoma, komora! – ahogy Imi mondja.


     4.

     Imi imádja a lecsót. Csípősen, tojással, meg az se baj, ha kolbász is kerül belé.
     Ha nálunk dolgozik, már megse kérdezem, hogy mit főzzek. Imi végtelenül hálás érte, s azon túl, hogy százszor megdicséri, mindig kapok cserébe valamit. A legutóbb egy vadonatúj gereblyét.
     – A városi parkban találtam. – mondta ő, de van olyan sejtésem, hogy szépített a dolgon egy picit. Kaptam én már tőle söprűt is hasonló kísérő szöveggel.
     – Ajándék lónak ne nézd a fogát! – tanították a szüleim. És ő annyira meglepett a különös ajándékaival, meg azzal, hogy nekem örömet akar szerezni, hogy nem tudtam visszautasítani.
     Imi nem tud a pénzzel bánni. Minél több van, annál kevésbé. Nem kocsmázik, oda már be se teszi a lábát, fél a verekedésektől. Az ócska bolti gyümölcsboroktól is úgy le tudott részegedni, mint a kismalac. Mire kiért a város szélére, a kapunk elé, alig állt a lábán.
     A pénzét elszórta útközben, kicsalták tőle a barátai, vagy Petiék nyomorán esett meg a szíve. Volt – nincs.
     Dohányzik, de nem vásárol cigarettát, se dohányt. A városban összecsipegeti az eldobott cigarettavégeket. A csutkákból kiszórja a maradék dohányt a cigarettapapírra, s újat sodor belőle. Szertartásosan, minden mozdulatot ezerszer begyakorolva. És még büszke is rá, hogy nem szív akármit! Csakis márkás csikkeket gyűjtöget.
     A ruházkodással meg a mosással sincs sok gondja. A kukák mellett mindig talál tiszta, vasalt ruhát, gondosan, táskába csomagolva. Alig viselt lábbeli is akad ott bőven. Nem is láttam piszkosan és büdösen még soha. Ha beköszön nyár, minden nap megfürdik a Dunában. Néha aztán olyan furcsaságokat művel, ami a magamfajta halandónak sose jutna az eszébe. A minap előkapott a tarisznyájából egy lila, csipkés selyemblúzt.
     – A zsebkendőm. Jó puha – mondta, miközben hatalmasat trombitált a szebb napokat látott elegáns ruhadarabba.


     5.

     Évek óta nincsenek iratai, nincs postacíme, bejelentett lakhelye. Ha akarna se találna így rendes munkát. De még csak munkanélküli se lehet személyazonossági igazolvány nélkül. Betegbiztosítást se fizetett soha. Imi hivatalosan nem is létezik. A bírósági végzést a lefolyótakaró-ügyben is csak ezért nem kapta meg ezidáig.
     Ha nincs munka, korán reggel nyakába veszi a várost. Pontosan tudja, mikor és hol érdemes turkálni. Soha nem hittem volna, hogy ennyire pazarlóan él felénk a nép. Imi már nem lepődik meg semmin, én viszont nagyokat hüledeztem rajta, amikor esténként megpakolva elballagott a kerítésünk előtt, s ha kint talált éppen bennünket, nagy örömmel újságolta és mutogatta, miféle kincsekre bukkant aznap. Több tucat órát, mobiltelefont, tévét, rádiót, sütőt – amelyek közül sok hibátlanul működött – talált kidobva. El se tudjuk képzelni, hogy mennyi másodlagos nyersanyagot válogatnak szét naponta a kukázók! Állítom, hogy egyikünk se tesz annyit a környezetvédelem meg az osztályozott hulladékgyűjtés érdekében, mint ők. Imi fejből fújja a felvásárlók aktuális árfolyamát. A papírért nem adnak sokat, de a vas és a nemesfémek szépen hoznak a konyhára. Még most se tudok a döbbenettől magamhoz térni, Imi tavasszal egy zacskó euróval és centtel a kezében indult a felvásárlóba. Egy kidobott hátizsák zsebében találta, és számára csak éppen annyi volt az értéke, amit ott kaphatott érte.
     – Ilyen nincs! Imi, te vagy az ország leggazdagabb embere. Hónapokkal a bevezetése előtt már rosszvasba viszed az eurót! – cukkoltuk szegény fejét és gurultunk a nevetéstől.
Az euró ezúttal nem ott végezte, ahova szánta.
     Reklámszatyrokban cipelte naphosszat a talált fémeket. A nagyobb darabokat, amit már nem bírt magával vinni, itt-ott gondosan elrejtette a konkurencia elől az útmenti bokrokban. Győzködtük, hogy vegyen egy kis taligát, egykettőre megtérül az ára, de sose jött össze  egy káréra való. Sőt, már biciklije sincsen. Kölcsönözte Petinek, aki jóbarát módjára - saját zsebére - el is adta azon nyomban.

     6.

     Nyár végén a vityillónál megjelentek a néhai tulajdonos örökösei. Eladták a telket, új helyet keresgélt, ahol meghúzhatja magát, s ahol majd áttengődheti a telet.
     Napokig nem láttuk őt, nem járt felénk. Aztán egyszer csak összetalálkoztunk a városban. Örömmel újságolta, hogy talált a távolabbi falu határában egy jó kis lakható fabódét, amelynek van teteje, meg ablaka, csak éppen ajtaja nincsen. Most éppen költözködik, cipeli a zsákjait, ezért nincs ránk ideje.
     Az utolsó cókmókjait átvittük autóval. Meg egy ajtót is, amit a házunk előtti konténer mellett kukáztunk össze neki.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

Daphnis búsongása

Hír értékelése
Értékelés: 3.66
Szavazat: 3


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc