Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: mars

Arany Opus Díj 2011
Elátkozottak játszótere
 


 A huszadik század egyik nyarán, koradélután, a tizenkét éves Péter úgy érezte, sokkal jobb lett volna az anyukája hasában maradni azon az újszülött sírástól hangos, szombati napon. Ha akkor nem követeli oly nagy vehemenciával a világba kukucskálást, most nem kellene itt szenvednie csapzott hajjal, csalódott tekintettel a gúnyosan mosolygó Milán előtt, várva az újabb ökölcsapást. Már az előző kettőtől is majdnem elsírta magát. Pedig annyira lefoglalták a gondolatai, kavargó érzelmei, hogy alig érezte az ütéseket. Estére biztosan bedagad a szeme-szája, ugyanis az előtte álló, nála csaknem két évvel idősebb fiú, nem volt egy eszelősen csapkodó verekedő. Pontosan megtervezett egyeneseket küldött felé, kivárva azokat a pillanatokat, amikor ő az első lépcsőház előtti padon vihorászó gyereksereg felé néz. Nem tudott nem rájuk lesni. Agya gyors fényképeket készített az arcokról, hátha részvétre lel valamelyiken…  

A verekedés kezdetén még Péter és Milán szurkolókra tagolódott a társaság, neki talán még többen is szorítottak, mert birkózásban százszor bizonyította, hogy nincs nála erősebb és ügyesebb a korosztálya körüli fiúk közt. Milánt is mindig földre terítette, amikor játékból jól megszorongatták egymást, ám amint nyilvánvalóvá vált, melyikük kerekedik felül, eggyé forrt a gyereksereg. Barátai, hívei rajongását elpárologtatta a szégyenkezés. Először csak a fejüket csóválták a bekapott egyenest követően, a másodiknál lesajnálóan vigyorogtak, a harmadikat meg kacagva várták a többiekkel együtt. Gyávának hitték.
Pedig ő cseppet sem félt. Csupán csalódott volt. Akkorát csalódott a világban, hogy elszorult a torka és a szíve megszakadni készült. A lelke önmagába roskadt, mint az élete végén járó csillag, belepusztult az agresszivitásba, és annak dicsőítésébe, a hideg, számító hatalomvágy előtti hajbókolásba. Nem hitte volna, hogy a gyermekeké ennyire hasonlít a felnőttek színházához…
 A vigyorgók padjánál kezdődött a szócsata, a gyerekes civakodás, mely pillanatok alatt fordult halálosan komolyra. Milán váratlanul jött dühe teljesen felkészületlenül érte Pétert. Sose látta még ilyennek a fiút. Nehezen fogta fel az egyszerű igazságot: az addig barátjának tartott gyerek nem volt mérges, csupán hidegvérűen kiszámított, kegyetlen szerepet játszott. Jól ismerte Péter jellemét, érzékenységét, hiszen ezerszer kártyáztak órákig a lépcsőház kellemesen hűvös lépcsőin, számtalanszor álltak ki egymásért a másik utca gyerekcsapata ellen. Tudta, Péter ki nem állhatja az erőszakot. Kikészíti még a látványa is. Megtervezte a hatalomátvételt, mely sose volt hatalom, inkább a Péter ügyességének, olvasottságának kijáró gyermeki tisztelet. Nagyszerűen focizott, hokizott, birkózott, tollaslabdázott, asztaliteniszezett, és ismerte a történelmet, a csillagászatot, a könyveket, hatalmas fantáziáról tett tanúbizonyságot, ha az éppen műsoron lévő filmeket kellett eljátszani a házak között. Bármilyen csapatjátékban igyekeztek őt választani társul. Karcsú, magas, mosolygós szemű, barna fiú volt. Tetszett a lányoknak, akik folyamatosan szerelmes leveleket küldözgettek neki. Ennyi volt az ő hatalma, melyet Milán megirigyelt, és most igyekezett megállíthatatlanul romba dönteni.
A gyerekseregtől zsúfolt lépcsőházi padtól hátrálta végig a két párhuzamosan álló ház közötti teret. Kezdetben nem nagyon figyelt Milánra, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy képes lenne őt ököllel arcul csapni. Akkor kezdett el az iszonyattól remegni, amikor azokban az acélkék szemekben felfedezte az érzéketlen, szívtelenül hideg összpontosítást, mely csak az ő figyelmetlenségére vár… 
A szemeteskukák téglaházikóinál ütött először. Ha komolyabban odafigyel, és nem a megbántottságával, hitetlenkedésével van elfoglalva, Péter könnyedén félrekaphatta volna a fejét.  Ám minthogy eme mozdulatot balgán elmulasztotta, nem ámíthatta tovább magát. Végleg el kellett fogadnia, az előtte álló fiú célja a fájdalomokozás, a megalázás és a vér, hogy minél látványosabb legyen a győzelme.
Kézfejével szomorúan törölte le a szájába csorgó sós vörösséget. Körbepillantott. A kukák házikói a közös játékokra emlékeztették, az életveszélyes fogócskákra, melyeket egyikről a másikra ugrálva játszottak, felnézett a megcsillanó ablakokra, a függönyök himbálódzásaira, melyek mögött minden bizonnyal fogadásokat kötnek rájuk kárörvendő vénemberek, akik a focizások zajáért és az egy-két ablakcsörömpölésért most bosszúból nem szólnak rájuk, és látta a gyerekcsordát, az eggyé kovácsolódottakat, a Milán fanokat.
Ott csillogott a szeme a bégető izgalomtól Erikának, aki évekkel később, amikor Péter híres rock zenésszé vált a környéken, a csajává hízelegte be magát nagy szerelmesen, és ott ült minden egyes bulin, féltékeny anyatigrisként óva a fiút sok kedves, melegszívű, Péternek tetsző és hozzá inkább illő lánytól. Aztán miután a fiú elszalasztotta valamennyi lehetséges igaz szerelmét, a lány az első közös szilveszteri bulin, ahol ott volt minden barát, a szeme láttára hancúrozott egy nagyot az együttes dobosával a szomszéd helyiség sezlonyán, ahová a félig nyitott ajtón át tánc közben jól be lehetett látni. A lány, akivel Péter lassúzott, együtt pityergett vele. A fiú, bár nem illettek össze, szerelmes volt Erikába, ebből következően, alig mert hozzáérni a fiatalka és számára oly szent testhez, amely ott vonaglott a megszerzett kanon, nagyra tátott szája majd elnyelte a fejét, és eszét vesztve élvezte, hogy gyömöszölik a mellét, a fenekét. 
Nem bocsátott meg a lánynak, pedig valójában nem is haragudott rá. Belátta, az ivarérett hölgyek nem szerelemtől remegő kezű, béna szeretőre vágynak. A dobos eljött hozzá megalázkodni, egyszeri, italos botlás volt, motyogta bőgicsélve. Ő sem állt többé szóba a lánnyal, mert a zenekarnak, a sónak folytatódnia kellett. 
Erika később férjhez ment, de a párja hamarosan meghalt rákban. Azóta egyedül neveli a gyermekét.
A félrenézés csupán egy röpke pillanatig tartott. Péter tudta, valamit tennie kell. Egy dologgal teljesen tisztában volt: Képtelen az embertársa arcába vágni ököllel. Évek múltán, amikor a barátaival utcai harcot tanult, mindez már nem okozott gondot neki. Az edzés első felében egymás combját, gyomrát, felkarját ütötték, rúgták százszor, ezerszer, és a vert félnek mozdulatlanul kellett viselnie a verést, hogy a későbbiekben bírja a gyűrődést. A jó az volt, ha még tanácsokat is adott az ütés-rúgás csiszolása érdekében. A továbbiakban meg harcoltak. Csépelték egymást, ahol érték. Igaz, kesztyűben, de az arcot sem kímélték. 
A Milántól kapott verés után, a rendőri pofonokat nem beszámítva, Pétert már csak egyszer győzték le. Akkor is még gyerekkorában. És akkor is egy idősebb fiú rugdosta szét kemény bakancsával a Pál utcai fiúkon nevelkedett lelkét.
A szemeteskukák mellett, Péter igyekezett játszótéri kakaskodássá változtatni a küzdelmet. Önmagáért és mindenkiért. Hogy az elkövetkező időkben még szólhasson valakihez. Hogy engedje a szíve…
Hirtelen Milánnak szaladt, átkarolta, és megpróbálta birkózásra kényszeríteni. Még ma is elmosolyodik azon a bárgyú jóhiszeműségen. És ma is ágyékában érzi a fájdalmat, melyet Milán kegyetlenül lendülő térde okozott. Miközben összegörnyedve elhátrált a fiútól, és azt hitte, menten meghal, jól látta, még a lányok is nevetnek az ő sanyarú sorsán…
Nevetett Betka is, Milán jól fejlett, formás nővére, aki csaknem tizenöt éves volt már akkor.  Két évvel később ő avatta be Pétert a női test rejtelmeibe, a felajzott mellbimbókat övező lágyság tenyérbe simuló élményébe, a meztelen derék, a domborodó fenék feltétel nélküli kisajátíthatóságába. Vele tapasztalta meg először mindazt, amit a filmekben látott, hogy milyen az, amikor élvezettel szorongatják a lába közti keménységet, és miként fröcsköl szét a vágy idő előtt. Betkát az első férje naponta verte, és amikor végre megszabadult tőle, hozzáment egy maffiózóhoz, aki minden szemétséget az ő nevében, az ő irataival követett el, s akinek fegyverével gyanús körülmények közt, fiatalon fejbe lőtte magát. Később a férj is hasonlóan járt, ám őt a vele egy ivásúak végezték ki.
Péter tisztában volt azzal, hogy a sok elolvasott regény és megnézett film megpróbálta elhallgatni előle az igazságot. Az Egri csillagok hősei valójában fejeket vágtak le, testeket nyisszantottak ketté, a Tenkes kapitánya se szúrt volna igazi kurucként a labanc hóna alá. De gyerekként nem akart ezekről tudni. Csupán a világ nemesebbik felét engedte magához. Hitte, tizenkét évesen még joga van tiszta szívű, hősi példaképeket állítani maga elé… 
A focipálya közepén kapta a második jól kivitelezett ütést, ami annyira elkeserítette, hogy úgy érezte, jobb lenne eliszkolni. Milánt úgyse tudja meggyőzni, minden egyes szó könyörgésnek hatna, gyáva megadásnak. 
De nem bírt megfutamodni. Csak nézett egyenesen a fiú szemébe, hátha elszégyelli magát a tekintetéből sugárzó szomorúságtól. Csakhogy amaz a párás csillogást félelemnek érzékelte. Gúnyosan ostoba vigyora nem hagyott kétséget e felől.
A pad felé pillantott újfent. Most Sanyi viháncolt leginkább. Hangosan kommentálta Péter viselkedését, és nagyokat, kárörvendőket röhögött közben. Köztudottan ő volt a legpipogyább, legmulyább gyerek a telepen. 
Évtizedekkel később, amikor a mértéktelen ivászat miatt kidobta a felesége, és elherdálta mindenét, a szüleitől örökölt lakást is bútorostul, agyvérzést kapott és lebénult a jobb oldala. Senki sem törődött vele, megfagyni készült a szabad ég alatt. Péter és a felesége járta ki neki a járadékot, és helyeztette el soron kívül, fiatalon, számtalan ember előtt megalázkodva, az öregek szociális otthonába. Más nem volt a környéken. Péter könyörögte ki neki a korházi kezelést a szociális otthonig, miután a mentőssel lecipelte a volt felesége lakása előtti lépcsőkről a mindenét összehugyozott magatehetetlen embert. Azért onnan, mert tíz év különélés után is oda volt bejelentkezve. Tehát joga volt ott lenni.  De nem a volt asszony és a fiúja szerint. Nekik volt igazuk. 
Hogy sütött nap! A focipálya kapui rövid, éles árnyékokat vetettek a sárgászölden ragyogó fűre. Péter majdnem elmosolyodott a látványtól. Eszébe jutott a délelőtt, amikor a nehéz gerendákat cipelte a kacarászó gyereksereg a város melletti erdőből. Mit kínlódtak velük, mire kivágták őket, és megtisztították az ágaktól… Nem is beszélve a gödörásásról, a szögelésről. Mennyi gólt szórt azóta azokba a vinklikbe! És most minden értelmetlenné vált. Meggyalázottá, bemocskolttá.
Haza kellene menni! Felszaladni a lépcsőn, bezárkózni a lakásba, és nem találkozni hetekig, hónapokig, évekig senkivel. Vagy soha többé… Itt már nincs mit tenni, nincs mit helyre hozni. 
Hogy mi adott alkalmat Milánnak a támadásra? A nagy semmi, amit gondosan megtervezve tett valamivé, mert ismerte Pétert, és jól tudta, a humor kedvéért simán beleszalad a felállított csapdába. Azt gondolván, hogy a végén majd nagyot nevetnek az egészen. 
A bérházban, ahol laktak, két „banda” vert tanyát. Bandának csupán azért nevezték magukat, mert az olyan felnőttesen, filmesen hangzott. 
Péter alapított elsőként társaságot egy pincehelyiség apropóján, melyet a szülei bocsátottak a rendelkezésére, hogy kiélhesse benne a mániáit, melyek megvalósításához a lakásban nem volt elég hely. Imádott rádiókat építeni, csillagászati távcsöveket készíteni mindenféle csövekből, nagyítólencsékből, és kidobott szemüvegekből. A csillagos égboltot úgy ismerte, akár a tenyerét. Jó néhányszor megvárta, amíg a többi gyereknek takarodót fújnak a felmenői a tévétől kéken villogó ablakokból, majd hanyatt feküdt a ház oldalát szegélyező kellemesen hűvös fűben, és kábultan bámulta a csodás égi világot. A csillagképeket, a bolygókat. Pontosan tudta, miben különböznek a Naprendszerhez tartozó égitestek a galaxis más objektumaitól. Ismerte a Mars helyzetét, számtalanszor látta a Szaturnusz gyűrűjét és a Jupiter holdjait az önmaga által összetákolt távcsövön keresztül. Megkereste az Androméda galaxist, és a kettős csillagokat a Göncöl szekérben. Idegen lényekről elmélkedett, elképzelte, milyen lesz az emberiség első találkozása más bolygók lakóival. Ilyenkor eltávozott a Földről. Fényévek millióin rohant át percek alatt. 
A Hold volt a kedvence. A telihold kráterei, tengerei. Névről ismerte csaknem valamennyit. Ezért szólították a szülei viccelődve „hódasnak”.
A pince volt az ő igazi birodalma. A titkok tudója, melyekbe csak nagyon keveseknek engedett betekintést. Rajta kívül csupán két fiú láthatta a csillagászati térképeket a falakon, az űrhajósok, a tudósok fotóit, az írókat, a királyokat, a hadvezéreket, melyek a példaképei voltak, az ütött-kopott, aprócska íróasztalt, ahol a gondolatait vetette papírra. A többiek kinevették volna az ő „hódasságát”, hősök iránti vonzalmát. Ők hárman alapították meg a Halsaláta bandát. A nevük, el kell ismerni, kissé humorosan hangzott, ám arra gondoltak, ha már az elérhetetlen világegyetemet fürkészik, akkor a nevük is legyen csaknem elérhetetlen. Mert abban az időben, bár mindnyájan imádták a halsalátát, anyagiak hiányában, ritkán juthattak hozzá a fehér ínyencséghez. Ha pénzük volt, nem édességre költötték, inkább gondolkodás nélkül eltrappoltak a közeli kocsmába, és mérettek húsz deka salátát, amit az ujjukkal faltak be a csomagolópapírból. Következésképpen nyugodtan nevezhették volna magukat Hasmenéses bandának is. Merthogy a koszos kis kocsma szinte mindig túl koros salátát árult… 
Milán, a sok beszélgetés dacára, azok közé a fiúk közé tartozott, akik eszementségnek tartották a csillagok bámulását. Nem is léphetett be soha a banda főhadiszállására. Ezért aztán néhány ajtónyival odébb ő is szerzett egy pincét, melybe a nővérével, Betkával, és egy másik lánnyal, összeverbuválta a saját triumvirátusát. E társulás valódi célja a másik lány testi felfedezése volt… Minthogy többségében édesszájú csajok alkották a bandát, Csokoládé bandának nevezték magukat, pedig igazándiból nem is a csokoládét szerették, hanem azt a tubusos, kakaós, kinyomós tejkoncentrátumot, amit a helyi tejgyár forgalmazott.
Egy délután Péter arra lett figyelmes, hogy az ő szent pincéjének farácsos ajtaján lógó lakatot összekente valaki halsalátával. Kezdeti mérge hamar elpárolgott, igyekezett kópéságnak felfogni az ügyet. Megszámolta, mennyi aprópénz csörög a zsebében, aztán elcaplatott a közeli kisboltba kinyomós tejkoncentrátumért. Nem hagyott semmit a tubusban, mert mindig is gyűlölt mindent, ami a tej ízével összefügg. Ezután megtisztította a saját lakatját, és mint aki jól végezte dolgát, felment tanulni.
Másnap, suli után, ott hablatyolt az egész gyereksereg az első lépcsőház padja körül. A fiúk piros klottgatyái messzire virítottak a testpirító napfényben. Péteré persze nem, ő sose vett volna fel ilyesmit tornaórán kívül. Világoszöld, zsebes rövidnadrágot, és rövid ujjú, kockás inget viselt. Jó volt élni, nevetgélni, filmeket, focikat megbeszélni, kacsintgatni a lányokra. Ekkor jelent meg Milán, és mint valami gonosz varázsszivattyú, elszívta a derűt a térből.  Ingerülten tagadta, hogy ő kente be a lakatot, ettől a helyzet humora nyomban párologni kezdett, és el is tűnt. Az „ártatlan” bosszúért kiáltott, a bosszú vért kívánt. Harcot, küzdelmet, megalázást, gyűlölködést. Mert a falka önmagát kinevezett vezérével nem lehet ilyet tenni. Átrendezte a világot, olyan hellyé aljasította, ahol a kacagás helyett alázatlépcső, ijedt tekintet, behúzott farok a cél. Péter, zavarában megpróbált nevetgélni, még elnézést is kért. Ha igaztalanul mocskolta össze a fiú lakatját, majd letakarítja. Pedig jól tudta, Milán hazudik. De nem akart verekedni, nem akart emberi arcot ütni, testet rugdosni.  
A gyereksereg kezdetben nem csinált nagy ügyet a civakodásból. Péter okos és erős, gondolták, pillanatokon belül elrendezi dolgot. Ha nem meggyőzéssel, akkor testi ügyességgel. Éppen ezért volt bombameglepetés a viselkedése. Csalódtak benne, nem értették. Nem vették észre a különbséget az addigi összetűzések, és a mostani közt. Nem látták, hogy Milán vérre szomjazik, hogy ez most nem játék. Hogy itt az egyiknek ott kell maradnia összeverve a földön, talán eszméletlenül. Hogy most ütni-rúgni kellene, amíg a másik mozog. Nem értették, hogy Péter nem akar fájdalmat okozni, és azt sem bírná elviselni, ha őt bántanák. Mert ezek még a gyerekkor, a béke, a karácsonyfa, a mikuláscsomag évei.
Nevetségesnek találták, hogy csak úgy tűri a verést. Szégyellték, hogy ismerik, hogy barátkoztak vele.
Szégyellte őt Béla is, a Halsaláta banda tagja. Ő nem virgonckodott hangosan, egyszerűen csak lesajnálóan nézett. Péter lelkét az ő arca viselte meg leginkább. Ha ő nem érti, mi zajlik benne, akkor ki? Másfél évvel idősebb volt Péternél, még segíthetett is volna neki. Ha máshogy nem, legalább szétválaszthatta volna őket…
Béla ideges, meggondolatlan gyerek volt. Az esze sose érte utol a cselekedeteit. Néhány év múlva miatta kellett hazajönniük sátorozós hegyi túrájukról már az elején, mert az első favágáskor a saját lábába vágta a fejszét. Ketten cipelték kézben hazáig a világ másik végéről. Később egy nyugati sztrádán autóbalesetet szenvedett, hónapokig harcoltak érte az ottani orvosok, mert leszakadt a fél koponyája. Csak azért maradt életben, mert a fejlett műszerek elkergették mellőle a vicsorogva várakozó kaszást, aki azonban nem adta fel, sunyin várt évekig, hogy kezébe kaparinthassa a vele dacolót. Ideje akkor érkezett el, amikor Béla teljesen prózaian belerohant autójával egy álló kamionba, nyomorékká téve ezzel az özvegyét is.
  Péter nem bírta tovább. Mindenáron ki akart kerülni a megalázó helyzetből. Már nem érdekelte, minek tartják, nem érdekelte, hogy megszégyenül… 
Lassan hátrálni kezdett a középső lépcsőház felé, melyben a lakásuk volt, a szobája, a könyvei, a világa. Mereven nézte Milán szemét, úgy tűnt, nagyon összpontosít, pedig csupán homályosan látta a fiút, szívét erősen markolta a bánat, azt hitte, menten elájul. Tudta, ha az ajtóhoz ér, lenyomja a kilincset, felszalad a lépcsőn, remegve előkotorja a kulcsot, és elterül az ágyán. Többé fel sem kel onnan.
Már a bejárat előtti padnál állt. Talán egy méterre lehetett az ajtótól, amikor Milán újra ütött. Zúgott a füle az ököl érintésétől, a fejére mért energiabombától, de még nem futott el, csak bámult maga elé, érezte, hogy kicsordul a könnye.
Milán jó hangosat kiáltott, hogy mindenki hallja: Ez bőg!
Milánt évekkel később megkéselte az apósa, mert nem bírta elviselni, amit dorbézolásai közben a lányával művel. Ő túlélte, az apóst börtönbe csukták. Az öreg azonban elérte, amit akart: a fiatalok elváltak, és a lánya végre megszabadult az agresszivitástól.
Péter valóban sírt. Hangtalanul. 
Hirtelen gyűlölet szállta meg.
–Legyetek átkozottak! – sziszegte elfúló hangon. Aztán minden sietség nélkül megfordult, lenyomta a kilincset, és felballagott a lépcsőn.
Milán nem jött utána. Jó színész volt, a közönségnek játszott…




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2011
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2011:

Jelige: liszt

Hír értékelése
Értékelés: 3.66
Szavazat: 3


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2011

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.18 másodperc