Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Július
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33051
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige : Őszirózsa

Arany Opus Díj 2010
Csak egy ház


Egy erősebb fuvallat csapta meg Éva arcát, amikor átlépett az utcára nyíló ajtón. Nem volt különösképpen csípős, mégis összehúzta magát, hogy minél kisebb felületen érje a szél. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy átjárja az érzés, amely hirtelen, de jóleső érzéssel tört rá. Felsóhajtott.
Otthon van, hazajött újra.
Ösztönös mozdulattal zárta be háta mögött az ajtót, miután felnyitotta a szemét. Nem nyikorgott, hangját szinte hallani sem lehetett. Kezét kabátja zsebébe szúrta és tett néhány lassú lépést előre, miközben egyfolytában csak a házat figyelte. Különös volt és szinte hihetetlen, hogy megint itt állt. Hiszen hány év is telt el az utolsó látogatása óta? Tizenöt, vagy húsz talán? Igen, ez utóbbihoz közelebb.
Éva gyerekkora jelentős részében élt itt a szüleivel és húgával együtt. Lényegében beleszülett ebbe a házba, hiszen anyjára olyan váratlanul tört rá a szülés, hogy nem volt ideje és ereje sem másra, csak valahogy felhívni magára a szomszédasszony figyelmét. Ő segítette a világra és amikor apja délután hazaért a munkából, egy pólyába csomagolt meglepetés várta őt személyében. Elmosolyodott, mikor elképzelte az első estét így, hármasban. Ah, de régen volt az már! Még az ő tudatos világa előtt. Annyi minden változott meg azóta. És annyi minden maradt a régi, hogy felfoghatatlanul fogalmazódott meg benne a kérdés – hát, hogy is van ez az idő múlásával? Minden változik és mégis marad. Megfoghatatlan, nem is érinthetjük meg soha, de képzeletben visszarepülhetünk életünk bármelyik kis pillanatába és akármennyit elidőzhetünk ott. Olyankor nem múlik az idő, bármennyire is igyekszik egyre csak előre az óra mutatója. Nem. A múlt nem tűnik el olyan könnyen.  
Eszébe jutott a távozása ebből a házból. Még nem töltötte be a tizenegyet, amikor a szülei anyagi okok miatt az eladására kényszerültek. Hosszú kilométerekre költöztek innét az anyai nagymamához. Egyszerűen egy nap felpakoltak néhány bútort egy teherautóra és hátrahagyták addigi otthonukat. Nem volna igaz, ha azt állítaná, hogy teljesen váratlanul érte az egész, hiszen a szülei már beszéltek előtte róla. Sőt, valamennyire még izgalmasnak is találta a költözködést. De mégis váratlan kellett, hogy legyen, mert pontosan emlékezett rá, mennyire megrémült aznap este a nagymamánál, mikor hirtelen felfogta, hogy többé nem mennek vissza. Talán ha tudta volna, hogy egyszer megint övé lesz majd a ház, nem sírt volna olyan sokat akkor régen...
Természetesen nem számított rá, hogy minden a régi formájában fog állni. Éppen ezért lepődött meg annyira a felismerésen, hogy alig változott valami. Még az a vörösre festett fal az utca felőli ablak körül is úgy díszelgett ott, mint annak idején. Kopottabb formájában ugyan, de az ember úgy gondolná, hogy ennyi idő alatt nagyobb változtatások történnek egy házon. Különösen, ha a tulajdonos új.  
A ház ajtaja nyitva volt, ahogy azt megígérték. Miután belépett rajta, jól eső borzongással járta be a szinte teljesen üres helyiségeket. Csak néhány bútor maradt még ott, melyek elárvultan vártak további sorsukra. Amikor ők elköltöztek innét, szintén nem vittek el mindent. A konyhában ott maradt az agyonhasznált és már megkopott bútor azzal a két székkel együtt, melyeknek lábait apja vagy százszor tákolta össze, hogy úgy-ahogy megálljanak, de amelyek távozásukkor mégis fölöslegessé váltak. A gyerekszobában szerteszét heverő papirokat hagytak hátra a földön. Nem sokkal később, még mielőtt megjöttek volna az új lakók, a hasznavehetetlenné vált füzeteket rajzaikkal és kisebb feljegyzéseikkel anyja egy zsákba rakta és kidobta. Néhány darab a gyöngykészletéből is ekkor tűnhetett el. De nem tudta volna megmondani, hogy a gyöngyöket vagy a hátrahagyott bútort sajnálta-e jobban, amelyet később darabjaira szedve hajítottak ki, vagy tüzelőnek használtak el. Olyan gyorsan távoztak, hogy nem is volt ideje teljesen átgondolni, mit vigyen, s mit hagyjon. A szüleinek pedig nem az ő apróságai voltak akkor a legfontosabbak. Hiszen sietniük kellett. Az új lakók már a következő hét végén beköltöztek, s a teherautót csak arra az egyetlen napra tudták felbérelni. Nem késlekedhettek hát. Szedték a legfontosabb dolgokat és mentek. De ő nem volt erre felkészülve. Neki még nagy volt a felelősség, hogy saját maga döntse el, mi fontosabb a számára. Melyik  aprósága.
Az új lakók kedves embereknek tűntek. Volt egy lányuk, Tímea, aki nem sokkal előtte töltötte be a nyolcadik évét. Egyszer eljöttek a nagymamához, hogy megbeszéljenek még egy-s mást. S míg a felnőttek beszélgettek, Tímeát Éva foglalta le. Igaz, a húga is ott sündörgött valahol a közelben, de korából adódóan ő még nem igazán törődött a vendéglátói jómodorral. Tímea helyes kislány volt, két befont copffal a vállán, fodros, virágmintás ruhában. Évának nagyon tetszett az a ruha. Egy ideig álmodozott is róla, hogy egyszer majd neki is lesz ilyen... Tímeával kicsit nehéz volt, mert nem volt igazán bőbeszédű és Éva hiába próbálkozott bármi mulatságossal, csak kedvesen mosolygott. Miután felismerte, hogy Tímea sokkal félénkebb az idegenekkel szemben, mint ő, ez némi bátorsággal töltötte el. Boldogan mesélt neki különféle dolgokról és körbevezette a kertben meg a háziállatok között is. S mikor aztán a szüleivel beszállt az autóba és elindultak tőlük, jóleső érzéssel integetett utána.
Kapcsolatuk az elkövetkező néhány évben valamilyen szinten megmaradt. Mivel Éva anyjának unokatestvére, Irma néni a hátra hagyott faluban lakott, a nyári szünetből két hetet  mindig nála töltött. És természetesen nem hagyhatta ki a lehetőséget, ha már ott volt, hogy ne biciklizzen el a régi házuk felé reményekkel telve, hátha kint lesz az udvaron Tímea vagy a szülei közül valamelyik és behívják őt magukhoz. Ahhoz bátorsága sosem volt, hogy egyszerűen csak becsengessen hozzájuk. Pedig biztosan beengedték volna. Neki ez a kis csalafintaság azonban akkor jobban megfelelt. Amikor beinvitálták és megengedték, hogy körülnézzen, mindig kedvesek voltak, megkínálták őt süteménnyel, cukorkával. Olyankor Tímea feladata volt Éva szórakoztatása és volt úgy, hogy órákig el is beszélgettek. Mégsem kerültek soha igazán közel egymáshoz. Volt Tímeában valami tartózkodás és  visszafogottság, ami Évára is mindig ráragadt vele szemben. Talán így kellett ennek lennie. Irma néni meghalt, amikor Éva tizenöt éves lett. Ősszel, miután a nyarat még nála töltötte. A faluba ezután már csak nagyon ritkán ment el. Kapcsolata Tímeával teljesen megszakadt. Nem is beszéltek egymással egészen egy héttel ezelőttig. Éva ugyanis akkor látta meg az újságban a hirdetést, mely szerint eladó lett a ház. Rögtön fel is hívta Tímeát és megbeszéltek egy időpontot a találkozásra. Kicsit izgult, s talán ezért is jött valamivel hamarább. Hogy lelkileg felkészüljön kicsit. Szerencsére az évek folyamán olyan anyagi helyzetbe került, hogy a ház megvásárlása nem jelentett neki problémát. Ennek valójában ekkor örült a legjobban. Szülei az időközben elhunyt nagymama házában éltek még mindig és már nem állt szándékukban az újbóli költözködés. A húga pedig egy távoli faluban éldegélt a férjével.
Kiment a házból, s az udvaron keresztül a kert felé indult. A lehullott, száraz falevelek hangosan roppantak össze a léptei alatt, a szél szinte láthatóan fújdogált. Nem fázott, inkább csak érezte az ősz hidegét és majdhogynem melegséggel töltötte el a táj látványa és hangulata, amely szinte észrevétlenül röpítette vissza egy időre az itt töltött gyerekkorába.
Apjával sokat játszott az udvaron. A bújócskát szerette a legjobban, de az egyszerű, céltalan futkározás a kert fái között is mindig örömmel töltötte el. Mikor felfedezte ezt a játékot, összegyúrta a fák alatti zöldségeket, így tavasztól őszig nem futkározhatott kedvére. De miután leérett a termés, újból szabadon szaladgálhatott a kertben. A bújócskában pedig az volt legjobb, hogy mindig tudott új helyet felfedezni. A házfal mögé kifejezetten előnyös volt bújni, vagy felmászni a nagy, lombos fára, amely a kerítés mellett állt...
− Éva? – hallotta meg háta mögül a hangot, amely azonnal kizökkentette az emlékeiből. Megfordult. Tímea állt vele szemben.
− Szia! Régóta vársz itt?
− Szia! Nem, csak az előbb jöttem. Gondoltam, szétnézek egy kicsit, míg... De te nem változtál semmit!
− Úgy gondolod?
Persze a húsz év az húsz év. Tímea akkor egy fiatal lányka volt, most egy fiatal nő. Rövid haja volt enyhe hullámokkal, ami kifejezetten jól állt neki. Csinos nővé érett, de nem veszítette el gyermeki vonásait.
− Elgondolkodva álltál az előbb. Mi járt a fejedben?
− A bújócskák, az a fa...
Tímea is arra nézett, amerre Éva, aki csak ekkor vette észre, hogy az a fa már nincs is ott.
− Kivágtuk – mondta Tímea. – Több is mint tíz éve már, azthiszem. Beteg lett, muszáj volt.
Éva rábólintott, aztán elindultak a ház felé. Előbb némán szedték lassú lépteiket, majd megint Tímea szólalt meg.
− Olvastam a cikkeidet.
− Tényleg? – Éva ezen elcsodálkozott, bár nem volt rajta semmi meglepő, hiszen az újságok bárki kezébe eljuthatnak. – És mi a véleményed róluk?
− Szerintem nagyon jól írsz. A „Királyi családot“ egyszerűen imádom. Félre is tettem. Sikeres lettél.
− A szerencsének köszönhetek sokmindent.
A ház bejáratához értek.
− Menjünk be, ne álljunk itt kint a hidegben – mondta Tímea, majd előreengedve Évát  folytatta. – Az itt hagyott bútorokkal adom el, de ha nem kellenek, elszállíttatom őket.
− Nem, nem kell. Egyelőre minden megfelel így, ahogy van.                                                                                               
Abba a szobába mentek, amelyben Éva született. Kicsit újra beleborzongott ennek a gondolatára. Az ablak mellett álló árva fotelben foglalt helyet és elnézte Tímeát. Az jutott az eszébe, hogy mennyire idegenek ők egymásnak és mégis úgy tesznek, mintha nem azok lennének. Elvégre mi volt az, amit tudtak a másikról? Mi volt az, ami összehozta őket?
Ez a ház és most már másodszor.
Évát érdekelte, miért adja el, de mielőtt még rákérdezett volna, Tímea megelőzte őt egy másik kérdéssel.
− Milyen érzés újból itt lenni, s hogy megint a tiétek lesz?
− Az igazat megvallva, egy kicsit még el sem tudom hinni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Amikor elköltöztünk innét, sokáig vágytam rá, hogy visszajöjjek. Néha előfordult, hogy reggel, amikor felébredtem, az volt az érzésem, itt fekszem a régi ágyamban. A másik szoba volt az enyém. A nagymamánál is jó volt, de a szívemnek mindig is ez a ház volt a kedvesebb. Ez az udvar, ez a kert... Ebben a szobában születtem.
− Igen, tudom. A szüleiddel mi van?
− Köszönöm, jól megvannak. Már nyugdíjasok. Idén nyáron voltak két hetet a tengerparton.
− A húgod?
− Másfél éve ment férjhez. Elég ritkán találkozunk, mert messze laknak, de szinte minden nap csevegünk egy kicsit telefonon. Hát ti? Veletek mi van? Semmit nem hallottam rólatok már nagyon régóta.
− A szüleim sajnos, már nem élnek. Anyám még hat évvel ezelőtt halt meg rákban, az apám meg a múlt hónapban ment el.
− Sajnálom. Mi történt vele?
− Öngyilkos lett.
Évát annyira megdöbbentette ez a hír, hogy nem is nagyon tudott mit mondani. De Tímea sem akart beszélni róla többet, mert egészen más irányba terelte a szót.
− Egyelőre albérletben lakom itt, a szomszéd faluban, de a városba szeretnék felköltözni. Remélem, hamarosan találok egy megfelelő lakást. A munkahelyem is ott van.
− Hol dolgozol?
− A könyvesboltban. Már lassan hét éve vagyok ott. El sem hiszem. Úgy elszaladnak az évek!
Igen, elszaladnak gyorsan. Soha egy másodperc, egy pillanat megállás nincsen...Éva úgy érezte, szomorúság keríti hatalmába. Már nem volt annyira lelkes. A szobában a levegő is
olyan nehézzé vált, hogy szinte nyomta maga alá. Felismerte Tímeában azt a tartózkodást és visszafogottságot, ami régen mindig őt magát is visszafogottá tette. S ezen a hangulatán már nem változtatott semmi.
Megbeszéltek mindent, aláírták a szükséges papirokat, aztán felszedelőzködtek. A ház lényegében már Éváé volt, mégsem érzett igazán semmi különöset ez miatt. Az utcára nyíló ajtóban állva elbúcsúztak egymástól, de Éva még egy szóra feltartotta Tímeát.
− Tényleg el akartad adni a házat? Őszintén? – kérdezte tőle.
Tímea vissazfordult és azzal a régi, kedves mosolyával ennyit mondott:
− Nekem nem adott olyan szép emlékeket, mint neked. – Kis szünet után majd még hozzátette  – és elvégre, ez csak egy ház.
Aztán elment és Éva pedig csak nézett utána, míg látni lehetett őt távolodni az úton. De ott maradt még kis ideig azután is. Hagyta, hogy kócolja haját a szél, s fújja rá az ősz hűvös leheletét. Szemben, az út másik feléről a felszántott termőföld nézett vissza rá fáradtan a nyár sűrű teendőitől, s a felelőségtől, amit a természet rá szabott. Hányszor nézte végig az aratást, míg itt élt! Hányszor bámulta csak a puszta őszi földet, felsóhajtva magában, hogy ez a leg- és legszebb táj, ami csak létezhet a világon! De egy más valakinek, aki szintén itt élt gyerekkorában, ugyanez a látvány miért nem jelentett hasonlóan meghatározó élményt? És miért nem fontos az udvar, a kert, a szobák, a ház... miért jelent valakinek ugyanaz egészen mást? Mikor Éva visszafordult a ház felé és elnézte azt, már nem látott ott régi képeket, nem látta ott magát vidáman futkározó gyerekként. Legalábbis nem úgy, mint nem sokkal előtte még. A múlt elmúlt. S azzal, hogy újra övé volt itt minden, nem hozott vissza semmit. Nem is hozhatott. Hiszen az idő tűnt tova, nem a hely. Tímeának talán igaza lehetett. Mert tényleg, ez itt csak egy ház. Nem az emlékek.

          
              
















 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2010
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2010:

Jelige: János

Hír értékelése
Értékelés: 3.8
Szavazat: 30


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2010

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.20 másodperc