Tóth Annamária versei (mentor: Hizsnyai Zoltán)
Dátum: 2010. július 09. péntek, 13:29
Rovat: Fiatal írók rovata 2009/2010


Hajnali kántálás

Hajnali kántálás
Hajnal rajzolta
ősi jeleit
s bőrbe égette
bíbor szemeit
a pirkadat.

Aludni tér a vágy is.

Monoton képein
álmos még a reggel
de zuhan az élet
a falon a kéjen
velőn át.

Szemek kutatnak máris.

Fordul a kocka
az idő halottan
roskad a párnán
össze
s a hátán...
hajnal rajzolta
ősi jeleit.
Megannyi hasztalan fohász

kegyelmet kér a fáradt lélek
reszketve ölel még az élet
s fáradok

testetlen bánat megannyi képe
mint apró gyertyák gyengécske fénye
áradok

bús szeleknek halk vezére
néma sikoly párnába, égre
s átkozok

halk dallamok édes íze
a világnak ezernyi színe
álmodok







Eső után

Semmibe révedő száraz szemünknek
esőért sír az angyalsereg,
enyhítsen majdan az bűnt, fájdalmat
támaszunk lám újra az Egy legyen.

Takarja be fáradt vállunkat
lágy párájának köntöse,
s halk szava kérdezzen újfent:
"...kezed imára fonod-e
...vagy megalkuvásra?".

A világra olykor mennydörgés zúdul
- szárnyakra lel az emberek álma -
s akkor majd csendben hull szívünkre a hit,
mint eső után a földre a pára.

Fel a nagy bálba
megszületik egyszer
bűneimnek hála,
gyermek arccal áldott
kételynek leánya,
s mert helyét a szendeszűz
sehol sem találja
elindul egyedül
el a nagy világba.

útra kerekedik,
fel a nagy bálba
úgy tekeredik
vonaglik a drága,
mint a kígyó ott, akkor,
arra a fára,
kéjjel mázolt arccal
mar az almába

parketton csúszik
csillogó topánja,
mezítláb lépked
bársony-üvegszálra,
levegőt dermeszt meg
üvegszilánk-szárnya,
amikor a nép felé
csendesen kitárja.

a szív-ajtókat akkor
csukjátok be gyorsan,
mert szemének fényétől
fájdalomba rokkan
és ott rothad el
gyermek lelkek álma,
a lába előtt hever
szentek glóriája

egy mégis akad majd,
ki azt hiszi hogy párja
az utolsó órában
a szív-ajtót kitárja,
gyökeret ver benne
gyöngylelkének fája,
mert vaskapuk mögött
otthonát találja.





„Egyedül csak vért választó
vese.
Idegen tüdő
idegen lehelete.
Tarkómra.
A cél is ott.
Nekem nem megy.
Bennem megfagyott
az akarsz.

Lőj már.
Félsz?
Én is.“


csendélet

tövisek közül szedegettem
törött üveg lencséket
hogy valami módon összeálljon
a hideg hajnali csendélet

s lám:

neonfényben lila fák közt
ében szarvas legelész
zöld a szíve, sárgában játszik
a rátelepedett penész.


Jegyzőkönyv

A peronon szürke posztókabátban szokott állni az öreg néni.
Nagy barna szemű ősz hajú öreg néni.
Az egyik kezében esernyő, a másikban barna bőrkötésű könyv volt.
Vonatra várt, mint minden nap.
A vonat csak húsz perc múlva áll be, aztán még mozdonyt cserélnek, de a néni mindíg hamarébb jött.
Ez neki szokása volt. Szerette nézni az embereket a peronon, ahogy kiflit esznek vagy búcsúzkodnak.
A búcsúzkodást szerette talán a legjobban.
"-Fiatal párokon venni nagyon észre, úgy szakadnak el egymástól, mintha soha többé nem találkoznának.
Nagy csókok csattannak ilyenkor és nagy ölelések, ezek a szívet ölelik nem a testet, azért olyan kedvesek az embernek." – szokta mondani nekem, amikor beszélgettünk. Olyan szépeket mondott mindíg, de tudja, én egyszerű ember vagyok, nem mindíg értettem. Ezt viszont mindíg elmondta, jól megjegyeztem.
Volt neki az a könyve, no azt mindíg magával hozta, mert amíg a vonatra várt, írt bele valamit.
Meg is kérdeztem, mi az már amit olyan gondosan ír. Azt mondta, arról ír,amit az emberek gondolnak vagy tesznek, amíg várakoznak.
Azt szerette a legjobban, amikor a türelmetlen gyerekek a peronon kibontották a ruhákat meg a játékokat, amit az anyjuktól kaptak, mert jött egy falubeli és meg kellett ám mutatni neki. Ilyenkor mindíg nagyokat kacagott. Azt mondogatta hogy ilyenkor érdemes figyelni a kicsik szemeit,ragyognak mint a csillagok,na meg az anyukáké is.
Én néha hoztam neki kávét is ki ide a padra. Azt nagyon szerette, tejjel itta mindíg,cukor nélkül. Mosolyogva mondta mindíg hogy cukorral már túl édes lenne.
Panaszkodott, hogy rá is gyújtana, de már nem lehet, öreg volt már,nem bírta a szíve.
Ma is oda mentem hozzá, meglepődtem,mert még hamarébb jött,mint másokor szokott. Nem utazott, mondta hogy vár valakit.
A padon ült, mint mindíg. Azok a nagy öreg szemei meg mosolyogtak. Mondta hogy régóta várja már ezt a napot.
Csinosabb is volt, mint lenni szokott. Nagy szines kendő volt a nyakában,a haját is feltűzte.
Bementem, hogy hozok neki kávét, csak a Sanyi feltartott egy kicsit.
Aztán amikor kimentem, tudja,én ha tudtam volna, én hamarébb megyek ki Isten a tanúm rá,
szegénykém, ott ült a padon, a fejét a falnak döntötte.
Mosolygott. Szóltam hozzá, de nem válaszolt, azt hittem elaludt.
Megfogtam a kezét, akkor vettem észre hogy már nem él.
Tudja, én ha tudtam volna, én többet beszélgettem volna vele, olyan aranyos néni volt.
Hogy kire várt? Azt nem tudom. De a vonatról akkor nem szállt le senki.
Be kell mennem, jön a vonat, ennyit tudok, ha még valamiben esetleg segíthetek, tessék jönni.
Hozzátartozók? Nem tudom, én mindíg egyedül láttam.
Olyan szép nagy barna szemei voltak, meg az az ősz haja...
Látja ott a peron szélét? Ahol az a hirdetőtábla van? No ott, ott szokott állni,Istenem,abban a szürke posztókabátban.





idő

Nem emlékszem az álmomra.
Nem tudom hogyan kerültem ide.
Csak annyi villan szemembe halványan, a tenyerembe hulló törött tükörszilánkokon, hogy nem akartam ezt.
Nem emlékszem milyen voltam, arra sem, hogy mit reméltem.
Milyen volt a kezem.
Mikor jelent meg az első ránc.
Milyen volt a hangom.
Hogyan leheltem ki a dühöm.
Milyen volt ragaszkodásom.
Hogyan nyitottam életre szemem.
Nem emlékszem az évekre.
Nem emlékszem a délutánokra.
Nem emlékszem milyen volt velem.
Nem emlékszem rám.

zavar

Ébredés
időben térben szétesés
üres tekintet
remegés
meddő testekben
vérszegény
húsevő valóság
etetés
ködfüggöny
elmegy
észlelés
nem megy
nem tudok

jeges halszív

amikor kifordult az ajtón az utolsó élő árnyék is, akkor megfordult és a konyhába ment.
kinyitotta a fagyasztót és kihúzta a pálinkásüveget.
az a deres hússzag rámászott a kezeire fel egészen a nyakáig,mintha őt vágnák.
unottan kicsavarta az üveget és a szájára tapasztotta annak száját és szívta, szívta amíg csak bírta.
a jeges üveg letépett egy bőrdarabot a szájáról, a pálinka marta a sebet, ő meg letörölte a vért.
az ujjait beletörölte a konyharuhába,amit aznap vett ki, mert megzabálta a penész.
ott volt a kenyértartóban.
ugyanazon a helyen, abban a szentélyben, ahol más a jelképet tartja. a gyerekéét, a családét, az életét.
visszament a szobába, leült az ágyra és várta hogy jöjjön.
először csak remegett. majd a falra hányt mindent az ágyról.
arra gondolt, milyen szép is az a barna....a befőttesüvegben a víz az asztalon, amibe a csikkeket dobálja.
nincs cigije.
el kell menni cigiért.
az altatója is elfogyott.
bor legyen vagy pálinka?
arra gondolt mit keres itt.
arra gondolt miért nem megy el máshova.
arra gondolt van e hová mennie.
arra gondolt ha sikít, akkor meghallja e a szomszéd aki akkor jár ki cigizni amikor ő.
meg a másik, aki összeszedte tegnap az ágakat és nem köszönt vissza.
meg ő maga....ő maga meghallja e....
azt amit a tükörbe sikított
valószínűleg nem.
felnézett a befőttesüvegre és elment cigiért.

kerti játék
Kicsit rekedtebb a hangom. Rekedtebb,mint általában, de ez ilyen. Novemberben sokszor megázunk.
Ott az a jó hely a balkonon. Ott a csajnak a hamutartója mellett. Na az jó lenne estére, de a konyhában sokáig ott vannak, sokszor kijönnek, nem békés. A tető zugai...esélytelen. Azok a tetves galambok mindent összeszartak már ott, úgy tűnik őket ez nem zavarja. Fura egy népség. és még mi vagyunk lenézve, hogy dögöket eszünk. Na de mindegy. Kijött a csaj, rágyújt, sokat cigizik, én ilyenkor fel szoktam ülni egy balkonnal feljebb és szívom a füstöt. Meleg. Onnan néztem végig múltkor, jött egy sólyóm, elkapott egy galambot, rendesen szétszedte, meghagyta a szárnyait aztán elrepült. Ki tudja honnan jönnek ezek, minden szar ideköltözik már. Megettem a maradékot.
Jönnek. Turbékolnak, bambán néznek rád és el akarják foglalni a diófát. Megint cirkusz lesz. Krákogok párat, jönnek a többiek, mi támadunk először. Kicsit még fáj a lábam, megcsípte múltkor az egyik. Ott is van. Be van dagadva a szeme. én se voltam rest, kikaptam amint hozzáfértem. Startolás, nagyívben, oldalról, fel, zuhanó repülés, telibe közéjük. Nem adjuk a fát.









szívfreki

tüpp...
homályosan csontszínű
tüpp...
dohos,állott ízű
tüpp...
lekötözött test
tüpp...
szanatóriumi szobám falán
tüpp...
sarokban pók helyett a halál
tüpp...
kúszik a paplan, kúszik a paplan
tüpp...
sárga ujjú nővér
tüpp...
érzem rajta a cigit
tüpp....
varjak a patológia előtt
tüpp...
bejön a hideg az ablakon
tüpp...
rajta a hideg a csontomon
tüpp....
megcsókol valaki
tüpp...tüpp...tüpp....
tiszta a fejem
píp.......................
............................

itt van újra a nagy csapat

Rózsaszín hajpántja van zöld kis csillagokkal.
A sarokban ül a szék támláján, lábujjával a tekerős telefont piszkálja, rágyújt és a bagójának zöld füstje leolvasztja a csillagokat a plafonról.
Ott alszok előtte az ágyon, de felkelt az egyik csillag, mert homlokonbaszott.
Mondom neki hogy hagyja békén a gitárt, mert háklis vagyok rá ha hozzányúlnak.
Kiröhög.
Megint nincs irgalom az égen.
Verekednek a fenyők a ház előtt a villanydrótokkal, szikrázik, nyikorog a tető.
Azon agyalok, ha kidőlne az egyik, melyik szemben levő szomszéd hálószobájában kötne ki.
Fehér libatollak abban a kevés hajamban.
Szétszakadt egy párna mert hozzávágtam.
Tépkedte a lapokat a könyveimből mert tüzet akart rakni, hogy felélessze a haragom.
Zavart fejet vág, oszlásnak indul a füle.
Most én röhögöm ki.
Visít, minta disznó ha vágják.
Érzi hogy lassan megszűnik.
Megnyugtató érzés látni a halálát annak, ami évek óta mérgez.
Azt hittem ilyen egyszerű megszabadulni tőle, de nem.
Már múlik a nyugtató hatása....kiélesednek a körvonalai.
Teljes harci díszben újra ott ül a szék tetején.
Édes kis hajpántos közönyöm.

pirkadat

Megpróbáltam visszatartani, de nem ment.
Az egyik kezemet erősen a számra tapasztottam és összeszorítottam a fogaimat.
Nem fogja hallani senki.
Abbamaradt a reszketés.
Repedés hangja.
Valami reped.
Sötét van, nem látom, egyre élesebb.
Nyüszítés.
Nyugalom.
Könnyű a testem.
Minden csupa vér.
A körmeim alól jön valami genny féle.
A szemeimből kitörlöm. Csíp.
A combjaimról levakarom a hártyát.
Fel kéne ülni.
Belerúgtam valamibe és az legurult az ágyról.
Egészen az ablak elé.
Még mozog.
Lemászok hozzá.
Lefekszem mellé, a fejem pontosan egyvonalban van vele.
A szemébe nézek.
Mosolyog.
Kapkod a mellem után.
Szopogatja az ujjaimat.
Mindegy neki.
Csak belőlem legyen.
Kihúzom az ujjaimat a szájából.
A gennyet a bőrébe törlöm, egészen a válláig.
Végig a szemébe nézek.
Óvatosan körbefonom a nyakát, majd egy hiretelen mozdulattal kitekerem.
Rángatódzik egy kicsit amíg fullad.
Már nem mozdul.
Elfehéredett ujjaim engednek a szorításból, lassan felemelem és az ágyra fektetem.
Nekitámasztom a hátam a falnak és rágyújtok.
Felhúzom a paplant, hogy az ágy alól kimászhasson az apja.
Hallom a hörgését.
Vegyül a füstömmel, lassan kirajzolódik az alakja, a szemei, a szája már szóra nyílna...
-Kikapartam.-mondom halkan és a szőnyegre dobom a csikket.


ébredj
ez tán a vége lenne
hogy mozdulatlanságom
beköpik a legyek?
ez a száj nem beszélni akar
ez a száj némán sikít.
takarodjatok büdös kurvák
ebben a hulla-testben még valami él


Hizsnyai Zoltán Tóth Annamária verseiről


Kedves Annamária!

Többé-kevésbé kötött formákban írott verseid lüktetése – már amikor a tempót nem véted el – Ady ritmusait idézi, és bár a hangulatukban is van valami adys, szecessziós és helyenként kicsit avíttas íz, az egyéni hangot is kihallani belőlük. A prózaversek rendkívül empatikusak, és feltételezhető korosztályod alkotóinak szövegeitől merészségükkel is megkülönböznek. Ami – tekintetbe véve a divatként terjedő érdektelen szöszmötölést, a szövegbe-belelapulást, ízetlen simaságot és modoros belterjességet – akkor is üdvözlendő, ha a merész belemenés néha az írói önfegyelem megkerülésével történik.
Mindent összevetve tetszenek a szövegeid, mert lélekkel, őszinte indulattal, színlelhetetlen belső érintettséggel írsz. Képes vagy felkelteni a figyelmet és bevonni saját, jól megkülönböztethető világodba, amely mentes nem csupán a testetlen-lelketlen szentimentalizmus halványrózsaszín eperhabhalmaitól, hanem – noha írásaidban a sötétebb tónusok dominálnak – a romantika heroikus szenvedésmítoszától is. Az emberi-intellektuális szenvedély tehát hiteles, az arányérzék adott, vagyis az alkotói alapállás helyes. Mindez korántsem jelenti azonban, hogy a témák kifejtése, elágaztatása, a metaforák és az utalások rendszere nem gazdagítható, mélyíthető, és különösképpen nem jelenti azt, hogy írásaid technikai értelemben hibátlanok lennének. Nem, nem. Ezt korántsem mondanám! Bőven van mit csiszolni rajtuk! Azt viszont állítom: az elküldött anyag arra enged következtetni, hogy érdemes!

Hizsnyai Zoltán








A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=979