SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Jelige: Szivárvány

Óh, az ember, ki még az életet is elvenné a másiktól,

Ha az élete több lehetne tőle,

Óh, a szemünk, mely csak annyit lát,

Amennyit csak ő akar látni.

Az ember mely oly önző és ostoba,

Mert ami az érték, azt eldobja,

S ami romlott, rohadt, az kell neki,

Ami fontos, csak az anyagi.

S ha az utcán egy koldust lát,

Belé rúg, s tovaáll.

Óh, Istenem, mondd miért,

Miért vagyunk mi ily önző s ostoba nemzedék?

Mit régen az őseink tiszteltek és szerettek,

Mi sárba tiportuk, s eltemettük.

Régen a szeretetről, s összetartozásról szólt az élet,

Most gyűlölet, és önzőség vezérel bennünket.

Óh, ember hova tűnt az a csillag az égen?

Óh, ember hova tűnt a reményed?

Ha magadra nézel a tükörben,

Nem látsz mást, csak egy megfakult, s összetört képet.

Hát ébredj, s lásd meg lelkedben a kiszáradt kertet!

Gondozd, ápold, amíg látod azt az egy szem virágot is a kertedben.

Lásd meg mi szép, s újra éled.

Ne add fel a reményt,

Küzdj, míg van rá lehetőség!

S ha a másik szemébe nézel,

Vedd észre, benned is ott él mélyen.

Segíts, hogy a világ, melyben élsz,

Szebb legyen neked, neki s nekünk.