jelige: Ursa minor - Vágy
Dátum: 2009. október 06. kedd, 15:38
Rovat: Arany Opus Díj 2009


Milyen is...milyen is voltál, szeretőim legtökéletesebbike? Szinte érintetlennek tűntél, makulátlan fehérségeddel, olyan tisztának, ami mocsokért kiáltott.


Vérszennyért és érintések fertőjéért, mely láthatatlanul is befeketített volna, s melyek elfedték volna illatod...azt az elveszejtő, ellenállhatatlan illatot, mely hozzád űzött, akárhogy is próbáltalak elkerülni, érezve, hogy mást hordasz magadban, valami félelmetesen gyönyörűt, ami csontomig hatolt, ha csak felém kúszott. Ott volt hajadban, ha beletúrt a szél, kecses ujjait végigfuttatva szálai közt- s hányszor irigyeltem, mert büntetlen tehette. Ott volt bőrödön, s ha ágyadban háltam, olyan szomjat támasztott bennem, mint soha semmi. Nem bírtam volna nézni, hogy másé légy...rá kellett jönnöm, hogy nem tudtalak másnak adni, mert magamnak akartalak egészen, s már nem számított, milyen áron.
    Már alkonyattól ott ültem, asztalod szélére támaszkodva néztelek, s nem hiszem, hogy nem érezted tekintetem mohóságát, mert minden pillantás érintés volt, amely ruhád alá férkőzve simított végig rajtad. De akkor még távol tudtál tartani, éber józanság védett tőlem, de türelmetlenségemben is csak mosolyogtam- az én időm hamarosan eljön, amikor már bódul elme és kihúny a logika utolsó szikrája is, védtelen leszel énelőttem, s a kósza, elkalandozó gondolatok egyetlen egésszé forrnak majd össze.. Órák teltek, s nem vettem le rólad a szemem. Párszor körbenéztél, mintha keresnél, de nem mutatkoztam, s lassan megnyugodtál, mintha szoktad volna a légkört, a fülledtséget, amit magammal hoztam, kezdtél ellazulni. Szabadabban érhettem hozzád, de megbabonázottan csak látni nem volt már elég, felálltam hát abból a sötét sarokból, ahova letelepedtem, s székedhez lépve ujjaimat könnyedén végighúztam homlokodon, mielőtt könnyű csókot leheltem volna rá, amitől lázasnak érezted magad, s szédültél egy kicsit- ennyi elég volt, hogy rávegyelek, mozdulj. Felálltál, s hogy lepihenj, vetkőzni kezdtél, sietséggel vetve le ruháidat, s minél több került hanyag módon a földre, annál hevesebben vágytam érinteni a felfedett lélegzetállító szépséget. Ám hagytam, hogy befejezd, s csak akkor fogtam kezedre, amikor hálóingért nyúltál volna. Megjelenésem megrémített és nem értetted meg rögtön, ki is vagyok. Nem kellett sokat magyaráznom, farkasszemet néztél velem, s én közelséged, illatod varázsa alá kerültem, menthetetlenül. Láttam, amint tükreid nézni kezdenek, ruhátlan valómat kutatva, barangolva végig, ahogy színeimbe, alakomba feledkeztél, s eddig fogva tartott csuklódat elengedtem, de csak annyira,  hogy irányíthassam. Kezedet azon az úton vezettem végig, amit előbb néztél, éppoly valóssá téve, ahogyan az én tekintetem érintett téged. Talán egy perc kellett...talán csak egy pillanat, hogy felébredj, hogy felébredjen benned az, amivel magadhoz rántottál. Egyetlen csókkal megadtad az utolsó lökést, melynek lendülete elsodort minket, mert zamata, forrósága, gyorsasága többé nem adott lehetőséget megtorpanásra, gondolkodásra...Csak ösztönök maradtak és én.     
    Megkaptad...megkaptad testem, tiédért cserébe, hű tükörképeivé váltunk egymásnak, mozdulatokban, gondolatokban, tettekben, bár csak egy kis időre. Meztelenségünk egymás prédájává tett minket- s bár te azt hitted, ennél csupaszabb nem lehet egyikünk sem, kivetkőztettelek önmagadból, lassan, kínzó óvatossággal ügyelve minden lépésre. Nem tagadom. Meg akartalak őrjíteni, olyan magasra hajszolni, röptetni, ahova csak sólymok és álmodozók szállhattak, ahova senkit előtted. Imádtalak, nyersen és szelídítetlenül, ahogy a világra jöttem, teljes valómat fedve fel előtted.  Érintéseim lefegyvereztek, elvették akaratod,  nyomukban izzott bőröd, szinte látni lehetett minden apró nyomot, amit rajtad hagytak féktelen ujjaim, amik nem ismerték sem szégyen, sem illem, sem erkölcs korlátait, tudták dolgukat, a módját és helyét minden egyes cirógatásnak, markolásnak, karmolásnak. „Enyém, nekem!” üvöltött belőlük, feltétel nélküli és teljes birtoklás vágya, s ha értetted is, már nem volt erőd tiltakozni. Kóstoltalak, leplezetlen élvezettel, fogaim alatt papírként szakadt ártatlanságod. Édes voltál, s lüktetve csábító, ahogy minden egyes négyzetcentidet bejárták ajkaim, minden csepp ízed s illatod felcsókolva anyagod felszínéről, s a mennyei, pokoli hőt belőle, alóla. Nyakad csábító puhaságát fájdalommal szennyeztem, s füledbe suttogtam forrón, szótalan érintéssel járva be kacskaringóit, nyelvheggyel és ajakkal, peremét és cimpáját harapva önkívületig. Áradt belőled az illat, illatod, nemcsak lángoltál, párologtál is kezeim közt, s tincseid közt vesztem el, selymességük végtelen szálai közt bolyongva, arcomat temetve bele. Közelről ittam sóhajaid, de  nem elégedtem meg azzal, hogy kapkodva szedted a levegőt, hallani akartalak, amikor torkod már nem engedelmeskedik neked, gyönyörtől kínzottan, fertőzötten, rekedt nyögéseidet, miket hiába is tompítanál. Zeneként csengtek fülemnek, amíg telhetetlenségem el nem nyelte kiáltásod is. Kiszolgáltatottá váltál, megsemmisülten feküdtél, magatehetetlenül, szépséged teljében. Szemeim marcangolni kezdtek, hogy utat nyissanak kezeimnek, még a pírt, kéj szégyenletes vörösét is leettem arcodról, s kezdtem elveszíteni fejem, egyre durvábbá válva, s véred első kicsorduló cseppjének íze megpecsételte sorsod- kegyetlen, lassú halált, de érzékeid elárultak- nem éreztél fájdalmat, miközben szétszaggattalak, mohón, habzsolva, vadként tépve és nyelve, fürödve ízben és életben, amit kioltottam, hosszan, de nem eléggé.
    Végül jött a csend és a csontok. Sokáig bíbelődtem velük, velődig hatolva, tested minden maradék morzsáját, cseppjét akarva. De éhem nem csillapodott, sőt, egyre kevesebb józanságot hagyott nekem abból a csipetnyiből, ami megmaradt még. Elnyeltem minden szilánkot, porrá őrölve, s kerestem tovább, mint... mint egy kutya, egy hitvány eb, helyedet szagoltam, nyaltam a földet puszta léted nyomán. De nem éreztem illatod, csak magamon, ahogy ujjaimmal martam a talajba, s hirtelen megbűvölten meredtem rájuk. Ott voltál rajtuk, rajtam, bennem, bőrömbe ivódtál, véremben oldódtál fel, s ízed enyém is lett, hajamban megbújtak foszlányaid. Nem bírtam éhségemmel, nyelvem téged kutatott kétségbeesetten kezemen, de nem volt elég, harapnom kellett, tépnem, szaggatnom, szürcsölni mohón tulajdon vérem, nem érezvén fájdalmat, csak halovány reményét a megnyugvásnak...
Felfaltam magam.













A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=818