Jelige: Orlando - Az csinált Arcadiának comoediája
Dátum: 2009. október 06. kedd, 11:36
Rovat: Arany Opus Díj 2009
Az csinált Arcadiának comoediája, miben az Thyrsisnek szerelme Angelicával, s az Sylvanussal és Dienessel való barátsága vagyon megírva, s az pásztori társival egyetemben tertént példás dolgok, mik az Úr 1589-dik esztendejének Kisasszon havában estek vala meg, mi mostan gyönyörűségül s okulásul az olvasó elébe adatik.
Bécsben, Triefengrabban, piros lámpás házban
Jártam egy haverommal.
Fasza csávó Bálint, kalandoztunk megint,
Festett-feslett csajokkal.
Találtunk is kettőt, két bögyös örömnőt
Az állunk majd lepottyant.
Eredeti keble, formás, kerek segge
Festettszőke a haja.
De a szőke jól áll, egyforma minden szál
Nincs kinőve, kikopva.
Nemcsak a szőkének, jól állt szintén nekem
Bálintnak hasonlóan.
A másik csajszi is, formás is, szexis is
Szintén úgy felizgatott
Csöndes kis cigánylány, a víg örömtanyán.
Ahova behívatott.
Sokat ettünk-ittunk, pezsgőtől berúgtunk
A gyomrunk már jóllakott.
A nagy jacuzziba csúsztunk mi ruhátlan
Ahogy havon a fa szán
Szintén úgy becsúszott csókos-rúzsos szájon
A már említett szerszám
De túl sok ez itt már, nem rizsázok tovább
Befogom hát a pofám.
De azt tudom biztos, hiába van az, hogy
A test csak élvezkedik
Depresszióninkat a dugás nem oltja
Hiába hogy jólesik.
Mi szem-szájnak ingere, hiába vesszük meg
Lelkünk csak üresedik.
Ülve cabrióban, cool zenét hallgatva
Írtam meg ezt a verset
Pozsony felé úton kiruccanásunkból
Hazafelé menetben,
Bálinttal fogadtam három tequilában.
(nyáron 2007-ben)“
(A Fűzfapoéta)
I. ACTUS
Egy nagy cifra házban, Bécsnek várasában
Az minap ott jártomban
Lelék két szép leánt az Triefengrab utcán
Vitéz jó barátommal.
Erős, büszke vitéz, jó versszörző levén
Igen csak elámula.
Igyenes dereka, eperjforma ajaka
Haja arany színe,
Mosolyos víg kedve, tüzellő két szeme
Szép gömbelő feneke
Holdfén-fejér bőre, holován termete
Susánna az ő neve.
Az másik lyány penig fekete egészin
Csöndes az ő beszédje.
Sötét, sűrő haja, puha, finom karja,
Apró cigán termete
Neve Anna-Mária, nagy az kévánalma,
Susánna barátnéja.
Nagyon megörvendtünk, egymásra tekéntünk,
Gerjedelmünk fölgyullad.
Anna-Mária vélem kacérkodik egyre
Bálinttal meg Susánna.
Szóllani sem kellett, minden tudtunk mindent
Bémentünk az nagy házba.
Ottan szép és jóval, laktunk vígságokkal
Bacchus akaratjából,
Tarka pohárokat ürítettünk sokat,
Iddogáltunk az borból.
Kellemetes jókkal, játszó szép táncokkal
Feledve az Cupidot.
Kedves ölellésben, erős szerelemben
Telve mézes csókokkal
Tréfálkodásokkal, ékes udvarlással
Megnyertük az lyányokat.
Többet nem szólhaték, soknak nem tetszenék
Az dolgokot kimondva.
Elég csak annyi is, kevés volt ez mégis
Szerelmünk elfelednünk
Máma Venus helyett, Bacchus szörzett kedvet,
És hertelen szerelmünk
Rosszhírű csepkékkel, ördegi szépekkel
Megoltani az kedvünk.
Megszörzélek ez versem, Bálintéval versengj
Baráti fogadásból
Pozsonyban Bécs helyett, újabb menekvésben
Az szerelmi kénoktól
Az másfélezerben és nyolcvankilencben
Nyárutó kezdetjekor.
Az borivó ifjak útra kélvén, Bécsnek várasából kimenének, cifra múlatságból, fájós fővel az nagy Duna partján megállanak. Jó hamar lovakat békin legeltetnek, s versenyre kélvén verscsinálásban vetekednek. Minek tárgyai valának az kurvákkal való tegnapi vígalmak. Azmint megírják, kobzon is próbáják, egyre csak pöngetik.
Orlando monológja:
Lá, hogy megakada éltem keréke, ujobban is ott valék, hol jártom annakelőtte is immár, mikoron Venus után Bacchos uralkoda énrajtam, lator kurvaságokkal. Mik az emberi főt csak megszomorgatják, heában hogy szörzenek néha jobb kedveket. Vígan lakni, mulatozni, danolni, táncolni, kupákat ürítni én immár elfeledtem, nem hoza többé nékem örömöt az földi vígság, mert az mind csak vagyon hígság, tarkául festett Ez Világi hívság. Ismég sem tanulhatá meg ezt még mindég az én nyomorult fejem... Széllel járván, kínnal vertengetvén, szerelemtől keseregetvén, keresgetvén Ez Világban néminemű dolgot, ki enyhítné az kemén szorítást. Ezen dolgokra penig csak kínjaink készerítettek, Bálintot az ő Juliája, éngem meg Angelicám. Éget az Szerelem még mindég, hogy csak el nem éget, hamuá nem tesz, véget nem vet énnekem végre valahára immár. De minek több szó, mind fölös csak!
Szomjúhozván az ifjak az égi szerelem után, csak bánkódnak, s az búban megelégesznek az földi, Ez Világi szerelmekkel. Szemérmetösség, minden erkölcsesség aludni tére. S az jó víg ifjak émedten maradának.
Ha Bálintra tekénte, tikörbe tekénte. Mikor elvegyűle az leánokkal az szerelmi örömekeben, Venus játékiban, azkor látá annak ábrázatját, enmagát esmérve föl benne.
Aggasztalón pöng az koboz, hangja nem serkent jobb kedvre. Hogy minden eltűnik végre azt eszében veheti, mind ki hallgatja, s láthatja, mint vagyon az örömnek búban fordulása. Az lantnak zöngése penig az kín enyheszése, gyönyörűség békés reménsége, való az poeták s Apollón kezébe. Hasomló az hárfa ki jó szolgálotatt tett az Dávid királnak. Az vidám hegedő való mulatásba, lakodalmas házba, vígan járt táncba. Az síp fuallása, való az korcsmákba, borban való dalolására, kedve szerént az Dionysosnak. Katonák az dobot az csatára verik, Márshoz indulások az szerént kezdik. Ahhoz hasomló az háborsúság hangja, nagy vívás s csatának véreztető zaja. Ó templomokba való az orgona, avval dicsérve mondják az Úr nagy hatalmát. Trombita fúása való palotába, földi királoknak vonulására, az Jupiter pátrónálásába. Ebből is kitetszik, minden zeneszerszámnak helye s istene, s mint vagyon szolgálatja. Mindezen szólhatnék, ha bezzeg tudnék, de ily sok zöngést én nem kévánhaték. Szólok azért immár pór furuglával, mert ez kis zeneszerszám bírja mind hatalmát. Legidősb köztök ő bizonnyal, régolta az vala kezében pásztornak, kit az ó arany időben az Pán csinált előszer, találmányát adva mind az sok pásztornak. Mert ez kis hangszerszám, noha együgyő volna, általa zöng a legszebb musika. Búsulás nótáját az eljátszhatja, de lehet ellenére az nagy kínvallásnak. Részög vígulásban is ügyesb az ő öccsénél, mert furugla szava szebb az sípi zenétől. Való az szinte is az ájtatosságra, azoknak hasznára. S mint az rég pásztorok poeták valának, az versszörző kezében való ez zeneszerszám.
Orlando comoediájának summája:
Egyszer rígen penig ez Angelica Candiában igen hév s hív s felette példás szerelemmel szerette Orlandot, ki szinte úgy tekéletes szerelemmel vala eránta. Hogy Angelicának szerelmét megjelenté, s szép udvari módra az ő kegyét kérlelni kezdé szolgálotját ajánlva, az Angelica időnek múltjával megengede, s az szerelmekben ezért jó móddal el is vegyülének. Vala penig egy másik legén is, ki ez szerelmeket igen nagy szűfájással nézé, s boldogságukat ugyan eliréllé. Kerek esztendeig tarta immáron az szerelem, telve Ez Világi vígalmokkal, mert az szeretők hol az mezőket járva virágot szedének, hol báli múlatásba menének, igen jó lakással valának tahát. De ez ifjú, mint sás közül áldozatját váró, s arra leső kégyó, egyszer, midőn az Angelica egymagában sétálla az erdőben, álnok csellel elragadá. Ekkor Angelica egy napon az Erdőben sétálgatván magában dalolgatott, ez meglesé őtet, elkapá, az lovára tevé, és magával vivé az lakába, hogy ottan őriztesse s rabul tartsa. Ezenközben penig vásárra adá, hogy az Angelica hozzá szegőde, s szerelmében részesé tevé őt. Szerelmének s csalárd és igen hitető volta s annak háládatlansága okán az Orlando igen elbúsula, s csak kis híján az maga éltét vevé. De hogy az búbánattul s szerelem hatalmasságátul megszabaduljon, hazáját elhatta, s elbujdosék, hogy az hites mátkáját penig enmagában holtnak alítá. Olaszországba méne, s ottan sok dologgal késérté az feledést, úgy mint comoedia játszókhoz társula, Apollónnak lett verscsináló hive, udvari tisztet próbálla, de leténkább az Truffaldino nevő barátjával bujdosék egyik helről az másikra térve, nyugodalmot nem lölve. Mi terténék ekkorában az Angelicával? Mint az szelígy juh ha farkassá váltózna az rabságban, úgy vala, mi nem soká tarta, mert az őt fogva tartó ifjú firfiassága áltola levágattatott, s az rabságból Angelica kiszökék. Pórul járván az legén néki immáron békét hagyott, az Angelica penig szinte elbujdosott vala, mint az ő szerelme, nemcsak mert eszében vette az ő jó hirnevén rossz nyelvűk által esett csorbát, s az szeretőjének rosszul hitt gondoltatját, mi szerént ő hozzá hítelen vala. Ez okbul penig útnak erede, elbujdosék, hogy az szeretőjét megtalálja. Tíz esztendeig tarta az kibujdosás immár, de az Orlandot meg nem lölheté. Ez Világgal bíró Szerencse penig jóra változtatta kegyetlenségét, azmikor tíz esztendőnek teltjével az bujdosásban egymástól különb mindkettő azt vette észbe az nagy reméntelensége mián, egyik hogy társát immár meg nem lelheté, az másik Ez Világgal bételve, attul elfordolva s csömörledve régi szerelem kénjától nyomorgatva, s csendességet akarva, hogy megtérnek az régi jó Magyarországban, Orlando az ő rígi birtokára, Angelica az újába, minthogy ezt valami rokonától öröklé, mire penig mindkettő megtért honába. Az Szerencse penig állhatatosan osztá kegyét, mert úgy esett, hogy az birtok öröklése után egyik az másikkal esék szomszédságban. Ez dolgot penig előszer az Angelica vette eszében, ki mint az Diana, az vadászotnak, s magános szüzességnek istenasszonya, az erdőket járván vadászdogált. Ezen közben Orlando nyugalomban csak az könyveiben, kertjinek ékesítésében törőde, mi az szerelemtől való szabadulás újobb reménség nélküli próbatétele vala. Így esett, hogy Orlandohoz az Szerencse jóságábul vetődhetett, s ezen igen megörvendett, de óvatos maradott. Az Orlandot igen gyakor figyelé ennek utána az kertjében, bokrok megé rejtőzve. Így sok beszélgetését hallá társival, vagy magát, hahogy magában szóla. Nem méne az szeretőjével szemben mégsem, mint azt először gondolta, mert látá hogy ez Orlando immár nem az régi vala. Nagy szomorúsága támadott, mikor, eszében vette, hogy az régi szeretője immáron nincsen, elveszett, s ez okból többé nem kévánja az Orlando szinit látni, ki ez tíz esztendő teltével nemcsak megroncsosodott, szakállas lött, de nyoma sem maradott az régi kedves vígságának, erős mivoltának, mert az kénoktul az melancholában gödhesült s pimpolya vala. Midőn penig egyszer az Orlando az birtokárul kiméne, sétállva követve az birtokán keresztül folyó csergő patakot, hát egy szép kicsény palotácskára talála, s hogy az szomszédságot illendőn köszöntse, arra vőn útját. Mikor az palota kertében az patakban meglátá az Angelicát, hogy magában horgászna, igen elámékodék, s csudát alított vala látni, letinkább az szépsége mián, ki csak öregbedett az esztendők folytával. Semmi módon el nem hiheté, hogy az, kit lát az Angelica volna, hanem csak énkább egy hozzá igen hasomlatos leánnak alítá. Minek utána felémedett az nagy csudáskodástul, s jobban megnézegeti az halászó leánt, bizonságot szörzett, hogy az ingyen sem lehet más, csak az ő rígi Angelicája. Ekkor penig mégis nem méne hozzá, mert megemlékezett az hozzá való hítelenségéről s megcsalásáról, tahát dihödten, de szerelmesen méne el. A Szerencse penig egy követet külde magától az Orlando egy társa képiben, ki sorra elmesézte, mint terténtek ez dolgok annak idein, melyben nyilván állott, hogy az Angelica kicsényt sem vala csalárd, azmint azt rígen alították közszókkal az Orlandoval egyetemben. Ekkor reménséggel telve az Orlando hasomló képpen cselekedék, mint előtte. Méne az folyó mellett az Angelicához, de oda nem érhete, mert az folyó egy csendes széliben meglelte őt, hogy mint ninpha az patakban mezítelen födőzött, minek láttára az Orlando igen felgerjede, s vágyokozva néze utána. Nem sokáig tarta az gyönyerőség, mert az Angelica eszében vette az idegen figyelő szemeket, s igen megharaguvék. Az víz túl martján kirohana, és elűnék az Erdőben. Heában eredt az tündérasszon után az Orlando, mert annak nyomát sem lölheté meg. Ennek utána még valahányszor járt vala az Angelica birtokán, s szólott is véle, de kevésszer, mert az első szemben szólásukkor az Angelica elbocsátá magától Orlandot, valahogy könyöröghetett is néki, az meg nem enyhüle semmiképp, mert az állhatatlan Szerencse immár elfordítota az ő orcáját Orlandonak dolgáról. Orlando penig immár két esztendeje ég az szerelemben, s minthogy az szemben szóllás nem hoza semmi gyimelcset, hát leveleit küldözé egyre az Angelicához, ki erre semmit sem felele ezkétig. Az Szerelem az ő kegyivel meg nem ajándékozá az Orlandot, csak nyomorgatja, s égten égeti, az Angelica penig híves marada. Vagyon az Orlandonak egy regi barátja, Bálint, kinek lelke szinte szerelmi kénoktól nehezült, s hogy mindketten szabadulhassanak az tűrhetetlen szűfájástól, külenb-külenb dolgokat találnak ki vala, mik közül az utóbbi az Bécsi dolog vala. De héában csak, mert látják immár, hogy az Cupido által támasztott kórságot csak az szerelmi ölelés, Venusnak játéka enyhesztheti azzal, ki eránt az előbbi nyíltul gerjed fel az ember, mert az első szerelem az, ki az embernek szivét mindegyre, fottig égeti s főzi.
Bémenének ennek utána Posonnak várasába öszveszedni valami tárgyikat, rendezni dolgokat, s még rövidnap elindulának jó hamar lovakon Orlando kastélyába, havasok aljába, Ez Világ határira. Egy igen komoly ábrázatú ifjú legént hoza Bálint magával, kinek neve János vala, azkinek szép okosságát s versszörző tudományát alig győzé dicsőíteni.
Hárman menének tahát, s hátom napig tarta az útjok. Éjre kélvén valami korcsában térének meg, hogy étkezzenek, s elnyugodhassanak, hol peniglen csak úgy útjok mentén valami mezőben, mert nyár lévén, hogy az idő kedveze, az is kellemetes vala. Énkább keveset, mint sokot szólottak, az ifjú János talám szeméremből, emezek meg sem nem búbánat, sem nagy öröm miatt. Mert nem tudának mit mondani az poeták, az szóknak bolondjai, némák valának, hogy az szavak elfogyának.
Megyen tahát az János, s Bálint Orlandoval.
Orlandóval Ez Világ fiával, ez kirakott gyerekkel, hozzá az honába, az vidékeken által, mint sokszor ennek előtte is, vágtában, hamarjában és nyugodtsággal, jó kedvekkel és búsan, havasok aljába, Ez Világ határira, egy kicsény csöndre egy szempillanat nyúgalomra, elbujdosva, menten az ferge futosástól, most az rígi élet után és az újobb élet előtt, ez kettő mezsgyéjén, nem itt immár, de még nem ott.
Orlandóval, mint atyjafiával, mint reméntelen szerelmesek, megholdult holdultatók, bévett ostromlók, kik előtt az kertkapu bézárult, mi rejtette az kertet, közepiben az palotával, annak is közepiben az kegyessel. De másrészről elmés versszörzők, csak abból mi haszon vagyon, mi végre az!
Orlandóval, cifra palotájába, virágos kertecskéjébe, Csinált Arcadiába.
Orlandóval, aki szinte Thyrsis vala és Credulus lett.
Ennek utána, nem sok idő múltán az útjok céját látják, megérkezének az Orlando birtokára. Megállanak előtte, az patak mellett, mi az ő kertéből foldogált, s az Angelicáéból, mert az sziklás hegyekben vala eredése, onnét nézék az birtkot, s megette Ez Világnak határát mutató kopasz hegyeket, miken az Bálint általmenni készült. Bálint penig ekképpen szóla hozzájok.
Bálint monológja:
Nem, te nem valál az Credulus. Mert az csak én valék. Te penig nem lehetsz, néked még semmi sincsen veszve. Csak bírnod kell igen álhatatosan az harcot. Ezért hát vagy még csak Thyrsis, az is maradsz. Ezennel én, Credulus tégedet Thyrsissé keresztellek a Szerelem, Reménség és az Kévánás nevében, amen.
Erre penig Bálint vizet csepegtett az folyóból tenyerére, és megtörli vala vele az Orlando fejét. Ennek utána az Jánoshoz lépe, s monda:
Téged penig jó versszörző társunk, ki az legifjabb valál minden Pallást követő legén között, ki béjön vélünk Ez Világon csinált szép Arcadia kertjibe, ki éltünknek tanúul valál, keresztellek penig az Licida pásztor névre. Ádja az Mercurios ékes szóit, az Pallás elmeélit, Apollón penig az szépen szóló lantjának musikáját.
Orlando:
Legyetek idvezölve hajlékomban! Arcadia helyébe Arcadiát adok nékeded, Credule. Az kertkapu helyett, azmi bezároltatott előttünk, im, most kitárok egyet. Az csudálatos palotát a kert közepiben, azmibe nem jutánk bé sohasem, de azmibe belépni vágytunk, kitárom. Idvezellek, pásztor-társim, az Csinált Arcadiában.
Szempillanat alatt bémentek Orlando birtokára. Az cselédek mind sorjában állottak az palota kapuja előtt, s urukat s az vendégeit idvözlötték. Az három barát felméne az grádicson, melynet apró szobrocskák ékitetének, végigmenének az hosszú folyasón, csudálkozva nézegetve az szarvasoknak agancsait, az finommívű szőttesek képit, az sok külenb-külenb féle föstmények ábrázattját. De nem menének széllel az kastélyban, mert Orlando kivezeté őket az tág kertbe. Egy igen szép sétálló folyasóra jutának, mi finom mívű kő-ékítményekkel vala teljes, gyönyörű boltja alatt enhesztő árnyékban sokféle virág tenyészett, s fala az regék mindennemű emberi s istenei állata vala kifaragva. Imhol egy Adonis, az berekben kegyes Venusával enyelgvén, amhol Dido búcsúztatta szomorún s igen szépen az Aeneast. Ez sétálló folyasó pedig négyszög alakban méne, minek közepiben egy míves fontána vala, mibe az víz az patakból juta, igen ravasz módokon, külemb-külemb helyekről tört elő, a az tetejében Ganyméd az égbe röpülni akarván ül az sas hátán. Tovább menve magába az kertbe jutának, hol Orlando sorjára megmutogatta néki minden szép virágos kertjét. Igen megtetszék az ifjaknak az rózsakert, mi az fák megett rejtezkedett, abban penig padok valának széllel rakva, mik meg az rózsa bokrok megett búttak meg. Fölébük egy hárs fa magasodván terjesztette árnékát, s ez helyet Venus templomának, mondották, az puha mezőt penig Szerelmi nyoszolának, ez istensszony oltárának látták. Nagy csudául néztek, mikor az kert végibe érének, az ottani bokor labyrintosra, minek sok mestersíges járotja csalárd utat mutatott, a az közepiben, azhova az összes járot bévezet végre, egy magos csere fa vala. Az ifju legének mindezeken igen ámulának, a csak hápogának, mind az kácsák az nyári jól eső ferdőben. Orlando penig igen titkoskodva valami ajándékról beszélt az Bálintnak, mit az ő távozása okán ád. Megjelenté néki tovább, hogy mint egy nyájat, minden barátját öszveterelte, s minden ez ajándékozásra eljőnek, s ez rövid időben, minek előtte elmégyen az idegenségbe bujdosva, kik az Minerva, Pallás, s Apollón dolgában fogának csak elméjök az maguk örömire fáradni.
Licida: Mért búslakodsz magadban, hiszem az erdők is belézöngenek siralmidba?
Credulus: Csak ne kérdezkelődjél! Jobb énkább elő sem számlálni régtül esett sok kínomot, jobb az gyógyulatlan sebet nem sérteni!
Licida: Talám ürülsz az bánattul ha megjelented nékem bánatidot, hiszem baráti társod valék, Credule, meg nem csalatkozhatál bennem soha.
Credulus: Mint Venus orcáján szeplő, annyi az örömem, s az bánatim úgy elsokasodtak, mint esős idők után az sok varangy. De haddjárjon, elmesézem én az terténetetemet, annak summáját veheted, szolgáljon az néked intő példának.
Licida: Ne aggasztald magad, s hagyd el az törődést. Vigasztalódj kicsényt.
Credulus: Elmondom hát miképpen estek vala az dolgok. Tíz esztendeje, mikoron az én életem még vigalommal tellett, kedves játszdogálásban, immár éppen hogy nem gyermek fejjel, az társimmal én gyakran múlattam, s s szemeztük az szép szüzeket. Egyszerében mikor sokan összegyűlénk egy kies mezőben, délszínben, mikor nyugszik az nyáj, az jó forráskútnál s közöttünk sok nevedéken szép szűz is vala, s hogy nyájaskodánk, énekelgeténk külenb-külenb féle virág verseket, valamelyek táncolnak, avagy koszorót kötnek, egy leánt vevék észben, ki mind szépségében, ékkességében, illő kedvességével, sőt elméjével is kitűnék az többi közül…
Bálint: Múlatságba mentem az társimmal, s ott láték az sok szép leán s asszon között egy napot, ki mindnek fénét elhomálosítá, hogy táncola. Nékem ez leán igen megtetszék, hozzá menék…
Credulus: …hogy megesmérjem, s véle szóljak. Lá, nem tudhattam hogy szerelem holdultatott meg vala éngem az ő színe alatt. Minthogy szóla ugyan vélem, de az maga idegenségében megmarada, héában, hogy az szemében játszó lebbegést saldíték, egy cselt álíék tőrül, s játékba fogtam vala, mondék néki, kéljünk versenyre mellikönk danolja szebben az verset, mire kicsiny nógatás után reá állott. Az versen törvénye penig az vala, hogy ki szebben énekel, annak kellessen csókot adnia az másiknak. Így esett penig, hogy hol én, hol penig ő áda csókot az másikunknak, s én az nyereségel, mint szinte az veszteséggel igen sokot nyerék.
Bálint: …s hogy illendő szép móddal táncolánk, s jó udvari móddal őtet dicsérém, egymással nyájaskodni kezdénk, s megenyhüle az idegensége, s nyilván kezde szóllani vélem.
Licida: Az Szerelem kedves állapatjában bizonnyal az jó Szerencse az legjobb ajándék.
Credulus: Az én Szerencsém penig éngem éppen megmordálni készült vala, s tőlem elragadni az Szerelem kegyessége által nékem adatott kegyesem hamar ráró módra ragadni el tőlem, mint emez az fúot. Az örömem penig bánatban fordultatott. Egy esztende immár, hogy az szerelem édes nectárját szörcsölgeténk egymás ajakáról, mikor egy társom, kinek Montan vala az neve, kit az kegyesem szépsége szinte megholdultatott, az ő tekéletes voltátul, az Szerencsémet iréllte vala, ezért tőrt állíta, hogy tőlem eltolvajlaná. Mikor egy szerelemben tellett nap után az Angelica haza igyekezék, mentében az Montán megállítá s álnok szókkal hiteté, s célját érve mérges italt ád meginnya az Angelicának.
Licida: Mi gonosz, álnak árulás! Mi terténe az szegén Angelicával ennek utána?
Credulus: Az szempillenatban holtá vált vala. Én penig haza vezető utamon, hallám hogy az nevemet kiáltá, hozzá futék, s látám hogy magában halódik, s maga sem, én sem semmit nem tudtam vala tenni, héában vertengett, fullodozott. Karomba vevém őt nagy bánatosan, s ő megmondá ki az halálának okozója, s búcsút véve tőlem, egy utolsó csók után leh ki az lelkét. Az szenyő kínzó bánatimban s nagy sírásban penig elindulék mindent elhagyva hogy elbujdosnék.
Licida: Ó, kegyetlen, gonosz Szerencse, hogy az szép Szerelem csak pórul járhat Ez Világon.
Credulus: S hogy így eltűntem, s szegén szüléimet szó nélkül elhadtam, azok holtnak alítottak lenni, s nagy búban estek, azhogy sohul sem tanálhattak reám.
Bálint: …így hát véget ért az szerelem Ánna eránt, mert tőlem hidegölt, s semmi kérlelésemre meg nem meg nem engedett…
Credulus: … s így terténe hogy bologtam az havasokon, méll erdőkben, sűrő mezőkben, esméretlen vidéken, távul az én édes hazámtól. Az sok esztendei bujdosás után penig az pásztorok közt tanálhaték lakást s nyugalmot az sok nyomorgás után, de az én szerelmes mátkámat el nem feledhtém.
Licida: Ó, áldott feledés, csuda ritka ajándék, s az szerelem dolgában, mint az fejér holló olyan valál!
Bálint: S az én felgerjedt nagy szerelmemnek tüzit, mint mostan, mikoron ujra gerjedett, s szinte nem enyheszkedett, mert annak tárgya elutált magától, azonképpen azkor is azon igyekezék, hogy az szerelemtől megszabaduljak. Valának sok szép szüzek, kiket kérlelék, azvagy mentem az én hazámnak szolgálni az vitézségemmel, s végre az hitvesem miatt az Patakot akarnám vala bolondul elfoglalni, s bírni. Ez Világ penig megtellett ellenségemmel, kik az én rosszamot akarták egyedül csak, s az birtokomat is szaggatni kezdék. Betegség, rút kórság étettett vélem kínokot még, sőt az én feleségem hozzám való hítelen s hamis volta is. Ez hamisság, s Ez Világi gazság mián válnom kellett…
Credulus: Egyszer penig úgy esett az dolgom, hogy az legeltetés közben egy juhom bészaladott az setét Erdőbe, s én az keresésére indulék, mi igen soká tarta, minthogy sohul meg nem lelhettem, s magam is elboldulék az Erdőben, nem lelvén kiútamot, hogy immár magam felől kezdék aggódni. Ekkor penig egy szép vadászó leánt láték, ki egy őzikét cserkész bé, s csöndesz figyelésben ül. Ki vala ez Diana, az vadászásnak szűz istenasszonya, kérdém magamtól, de azmint jobban megtekéntém, hertelen elhülék, mert az holt mátkámnak mindenben ő tetszék, s ha nem tudtam volna annak rútul lelt halálát, bizonnyal annak hivém az nagy hasomlatosság mián.
Bálint: …mert két esztendeje hogy az Posonynak vársában, az feleségemel való elváltam után, nagy szomorúan abban való jártomban megpillantám őt egy kapu alatt, az én régi szerelemet, kinek meghajlék, mert azt hivém, egy angyalt láték…
Licida: Micsoda új Szerencse az nyomorúságban!
Credulus: Minthogy megcsergett az bokor jártomban, felém futásnak indula az kopijáját szegezve reám, s nem sokon múllott, hogy agyon nem tanált. Ottan szemben kerölvén nézegettük egymást, akkor estem én bé az ő tüzes szemeinek szenes kútjába. Mikor eszében vette, hogy emberre indúlt, igen megijede, magát elszégyellé, szemérmetesen elpirola, mint egy kis halászó, s nem bátor vadász leánka, mire ottan elfuta, elrejtezék az Erdőben, éngemet magamban hagyva, ki nem az kopiájától, de az Cupido nyilától leltem meg újra az szerelmet szivemben.
Bálint: …elmosolyék vala tahát az én szép szavamon, köszönésemen, térdre esésemen…
Credulus: …Kétszer kedveskedett az könnyű tavasz az pásztorok hadának azulta immár, hogy az szerelmet ujította szivemben. Ez leán penig nem volna más, csak az Julia nevő tündérasszon, kit minden pásztor jól esmér itt.
Licida: Az tahát az te szerelmed! Mondják mindenfelé az ő nagy szépségét, s erős erényességét. Megjelentéd-é hát az te szerelmedet néki?
Bálint: Megjelentém…
Credulus: … de valahányszor is szépen szólottam véle, őtet dicsírtem, szerelmemet előszámláltam, csak hideg marada…
Bálint: …héában voltak tahát az udvari szép szók, örvendetes bókok…
Credulus: …sokszor verset éneklettem neki, sípomat fualltam…
Bálint: …de semminemű vers sem segített, s mindennemű levél válaszolatlanul maradott. Heában panaszolkodtam rabságom kénjai mián…
Credulus: …heában ajánlottam néki az szolgálatomot…
Bálint: …magától elutál, reám nézni sem akart.
Licida: Szegén, Szerelemben Szerencsétlen rab, ne essél kétségben, hanem csak bízzál tovább úgy az Szerelemben mint az Szerencsében.
Credulus: Nincsen mit reménlenem az ő tűrhetetlen vad természetétől,…
Bálint: …sem az ő fene voltától. Sem penig mint mondád az Szerelemtől vagy Szerencsétől, ki ezkétig nékem semmiben sem kedveze.
Licida: Az körtvély is csak az sok napféntől, és hosszú hév nyártól érik s sárgállik, úgy az kérlelés is az maga gyimelcsét megérleli. Az zsír is idővel avasodik, az vas elrozsdállik, kőszikla kopik, az ellenségesség is úgy vásódik. Meglásd, tűréssel ostromlott vár bévétetik, mert fala leomlik.
Credulus: Két nyár sem érlelé meg az gyimelcset, még mindig zöldellik csak. Bízzál, nincsen nékem semmi reménségem ez igyben.
Bálint: Hiszem kis héjával egy esztendeje csak azon vagyok, hogy az szerelmet távoztassam magamtól, és az kegyetlen kegyesem képét kiűzzem szivemből. De látom immár hogy az időnek keréke megakada, hogy ujobbszor kérleltem az ő személét, s noha régen kedvezett, s mostan nem, csak elűzött végre magától. S mint rígen, úgy most is, szabadulnom kell az kínhozó, sebhítő szerelemtől, s az mord Cupido kiűz s kerget az én hazámból, s csak reménségen vagyon az felől, hogy talám nem jő fejemre gonoszan az Szerencse, mint mikor elhadtam az ő szerelmét akkorában.
Remedia amoris
Bálint:
Távoztattam hát magamtól az szerelem hitetését s az vad kegyesem képit. Én, berce, azt reménlettem, Julia nem az szolgálotomat fogadá csak el, de hogy szerelmével, nékem legkedvesebb kegyével illet, sőt, kezét nyújtá s az házassában szentöltetik meg szerelmünk. Kiskarácson napjára gondolám az esküvőt, de mire az esztendő kereke az téli nap fordulásához ékezett vala, megtudám, immár bizonyosan az ő nyerhetetlenségét. S azmikor az egybefűző gyűrőt húztuk volna az másik ujjára, s hév ágyban áldoztatnánk meg egymást az szerelmünkért az Venusnak, én az híves télnek idein járám Erdélnek igen vad erdőit, s az melegség csak szivemben vala, környülem sohul. Azkor erőssen fogadám, hogy véget veték ez dolognak, s az szerelem kósrágábul, hahogy nem is az legjobb s igaz orvossággal, de meggyógyulok. Nem szólok s nem gondúlok felőle, de még csak az versemben sem szólék róla többet immár. Az idő penig az maga módja szerént járt tovább az maga örök útján, az nap lassan feljöve az setét s hideg mélből, sőt eléré az delelésit is. Az napnak nyári fordultáig vertengenék mint egy haba az szerelem effectiojátul, s mind néma nem szólhaték rövid szóval sem. Szent Jánosnak napja tájában az hév nyár idein jöve az első orvosság az Sófia alakjában, ki egy nevedéken szép szűz vala. Gyász viselésében, bánatában akarám őtet vigasztalni, s az magam jovának megnyerni, Venus átkát Venus áldásával megoltani, annak játékába vegyűlni, az szűbéli kínok mulasztalásául. Csak az Sófi nem mutata erre semmi hajlandóságot, így tahát az Szentiványi párosító ének hasztalan marada. Az következő orvosságért az vitéz Márshoz futamodék, emlékezve az jó lovásszal tartott hamar lovakról, jó csiszárral élezett diszes szablákról, tavasznak szép virágokkal ékesített mezején való legeltetésről, s lobogós zászlós, erős viadalról, mert tudtam immár hogy az Lengyelországba mégyek ez esztendő végin harcba. De hasztalan az Mársnak orvossága, ki maga is az Venus hímvarró társa vala, s kit ez nem éles elmével, nem nagy hatalommal, de az szerelemnek erejével bírt s nógatott hol erre, hol arra. Nem segéll az semmit, még hahogy hozzá veszem az régi szolgálotaimat, ottan is nem az Mársban, de az Venus által estem szégyenvallásba. Azhoz fordulék tahát, kit az kínnal verő Venus s fattyúa is felette kedvel, ki nem vala más, mint az buja Bacchus. Így lőn, hogy Orlando társommal ugyan az okbul, az szerelmi kénoktól hajtva menénk be Bécsnek várasába, az kurvákkal tölteni kedvünk, s oltani szomjonk. De ez is hasztalan marada. Mostan az Apollón templomába mégyek papnak, elávolodni mindentől, Orlando vendégségébe, csak az nemesítő literetúrának adva magam.
Ennek utána penig elbujdosok, elmégyek, elhagyám az édes hazám, s Lengyelországba térek, mert nincsen immár semmi nyugalmom, sem Szerelmem, sem Szerencsém ez földen. Mi haszon hát fottig itt nyomorognom. Míg nékem ide, Ánnának az esküvőre s az hitvesi ágyba vagyon készületje. Tíz esztendeje immár, hogy mint Thyrsis szerettem, azhogy az én comoediámban is írám. Ó, az a rígen volt valahány boldog hó! Mikor megkaphatám, s én övé lehettem vala, hahogy csak kis időre is. Ez szép emlék, ellen állnak csatasort az nemrégen esett dolgok. Mert háborúság támada immár, bizonnyal. Héában ostromlottam az Juliát mint Credulus tíz esztendő után, ha fel nem esmért, szivébe be nem vett. Héában valánk ugyan azok, csak az nevünk lett más, s az idő tellett. S ellenem is nagy háborúság vagyon, rokonim, ki ellenségeim, mindenem elszedik, még az hírnevem is megvásott, az Patak igye, vagy az esztendőnek előtt esett újvári dolog mián is, minden veszék tahát, s csak az Cupido mián. Az rutétotta az híremet, s megcsalt, mert Juliámot nem adta nékem. Minden megcsorbula, mi egykoron kerek vala. Légyen hát béke egy kicsiny ideig, megbúvok az Orlandónál nem fárasztva elmémet semmi Ez Világi dolgokban, magam szabadítván az szerelemtől, aztán az kibujdosás lőn.
Orlando: Talám az szél hozott ageb!
Truffaldino: Reá tanáltad! A szelek űznek. Megüli egy helyben nem tudok.
Orlando: Mi hír vagyon Ez Világban bolond?
Truffaldino: Széltiben-hosszában semmi, uram.
Orlando: Kigyógyultál bolond?
Truffaldino: Bolond kérdés. Vödd el az halandótul éltit s nevezd egészségesnek. Kedved?
Orlando: Egykedv.
Truffaldino: Nám, ki óhít gyógyulást másnak.
Orlando: Az melancholia csalárd istenasszonyát immár sokadszorra, és sikerülten, kiűztem.
Truffaldino: ki űzött, kiűzted? S miért csalárd? Hiszen oly hív vala tehozzád! Bolond egy szerelem...
Orlando: ...felnőttem, bolond...
Truffaldino: ...csúffá ne tedd magad, hiszem csalárd te valál hozzá mindíg, ő mindösszes megcsalásod után is kegyesen visszafogadott...
Orlando: ...mily kegyetlen ily kegyes...
Truffaldino: ...te vagy hát a kurva, úrfi!...
Orlando: Hallgass, bolond a szóforgatás megavúlt.
Truffaldino: De az szemforgatás látom nem.
Orlando: Énkább azt mondd merre jártál a szeles-széles világodban.
Truffaldino: Ó, rígen vala az jóuram. Erre-arra. Jöttem-mentem. Föl és alá. Az nap is megfordult azalatt.
Orlando: Meg az eléd is.
Truffaldino: Veszéles csatározást kezdesz, vajjons mi forgandóbb: az elmém vagy az világ? Fordítsd ki az világot az sarkiból és meglátjuk mi az vége. Nem lesz-é szinte olyan? Bátor látom éppen te fordítottál elméden, te elme-ment.
Orlando: No nézhedsze, immár, bolondnak nevez az bolond!
Truffaldino: S mint az tikörben magát meglátja.
Orlando: Félek nem oly fényes ez tikör, mint egykoron.
Truffaldino: Idővel minden veszít fényességiből. Az jó cipő elkopik, jó gúnya elvásik. Úgyhogy köll egy másik. Hahogy meg nem viselik, akkor az molok zabálják meg. Haszontalan zeg-zugokba, lukakba béköltöznek az pókok és teliszövik ragadó hálójukkal. Élni köll uram, nem sápolódni. Mondta vala tenéked elégszer Truffaldino: Tréfás egy legín vala, s minthogy az tréfát rígen trufáak modották, azért hítták Trufaldinak . Szegín. Nyugodjék immár békiben, nyüvivel, férgivel, össze ne vésszen odalent.
Orlando: Ne bolondoskodj vélem.
Truffaldino: Talám nem hallád? Új ruháról szóltam. Az ót immár elhordtam. Esmérd meg az újat. Neve Dienes!
Orlando: Ó, látom immár te Trufal-Diene, nevet cserélsz s életet? Jó útra térsz, arra adád fejedet?
Truffaldino: Én csak az elsőrül szólottam. De haddjárja, légyen mint mondod, megengedem, lecserélem. Csak attul féllék, hogy az nevet mi könnyű, éltet oly nehéz cserélni. Az én szegín bestye fejem immár meg nem változhatik, ahugyan az csúf képem sem.
Orlando: Lá, esmérlek, eborca!
Truffaldino: De ki az megmondhatója miféle valék annak előtte, vagy milyen leszek, vagy milyen vagyok mostan. Hiszen csak nézel éngem mindenkoron, de nem esmérsz, azhogy mondád. Filozóf sem bezzeg, de még magam sem, mert nem esmérhetem ki magam, éngem hát ne kérdezzél. S mi nem változik, barát-uram? Hiszen a természet-istenanyánk is cseréli ruháját az esztendő minden fordultával, s penig mindig ugyanoly szinekben tér vissza az ősz, s ugyanúgy szaglik a tavasz.
Orlando: Szaglik? Énkább bűzik – mert nékem itt valami bűzlik.
Truffaldino: Nem én valék, megesküdhetek Szent Anna bugyogójára!
Orlando: Ki vagy tahát?
Truffaldino: Ki vagyok? Hát immár egészin kivagyok. Nézhetsze ez likat az gatyámon, hogyan ki vagyok belőle. Ezért osztán ajánlom magamot: Dienes: bolond-úr. Rázd meg mancsát nemes úr. És hajde, igyuk meg valamit gyorsan, mert immár egy fertály órája pattogatjuk nyelvünket, s minthogy nem esmérsz, igen bizalmasan szólasz vélem, héában, hogy csak most mondám meg új nevemet, mibe keresztelém magam, mint az itt, azmint látom, valami pedig még nem is ismertél eddig! Igyunk tahát pertut. S tetejében még az torkom is igen kiszáradott az út porátul.
Orlando: Lá, mint az segged, az eszed is kifordítva vagyon, s az fegreségedben mennyi veszett marhát öszve hordasz! De hahogy így vádaskodol, nem bánom ugyan, légyen mint mondod, igyunk, csak dalold el, mi okbul késlekedél ily sok ideig, ta Díjasszét.
Truffaldino: Ne bolondoskodjál vélem, jóuram! Dienes az nevem. Előszámlálom néked, bízzál! Tudom én régolta, hogy az urak az dalolás után enyhesztik az szomjamot, ez egyet megtanulám!
Nyomorolt szarándok az vándor hegedős,
Lator Ez Világban egy kicsényt sem félős,
Minthogy ő is lator, berce, nem ijedős.
Trufát, históriát, cronicát éneklő.
Én szegín fejem is, mi sok várat megjárt
Patakot, Kőt, Sárvárt, fene tudja hány mást.
Bizonnyal úgy vagyon, éltemen az házsárt,
Mindég arra lesek, ki szánja az árvát.
Az hegedőm, lantom, és sok bolond szovam
Vigasztal, megvidít sok boldogtalant.
Urak, ti halljátok, dalom nem sárarany,
Örökebb az dolga, minthogy szarbul van az.
Nám, hahogy tinéktek nem kellek láthadsza,
Részög várba mégyek, vásárba, kocsmába
Csekél almuzsnáért tőletök kódultam
Végre is egy ló lött sok énekem ára.
De igen nehezen tudám megmenteni
Arra való pínzem öszvegyűtögetni.
Mert két ellenségem veszett fejem gyötri
Hun torkom, hun gyomrom, kérnek egyre ennyi.
Héában mondék, hogy minek az tinéktek,
Néktek adám fellyül, s kicsurog az végen.
De csatát nyerék végre ezek ellenében.
Jó lovam nem báná, héában hogy kérnek.
Vígan hogy vágtaték, uramhoz ebédre
Meglassított éngem az én kocsma-bélem.
Szempillanat múltán, hogy oda bétérek
Nagy nevetség támad, én meg iszom bérben.
Mert minthogy az pínzem az lovamra elment
Egy garas sem maradt az likas zsebemben.
Trufáimért attak egy jót innom, s ennem.
És az musikába elfárodtam részeg,
Eszembe hogy vövém mostani késésem
Kijövék kocsmábul, té-tova szétnézek,
Nem lölém az lovam, valamerre nézek,
Elkötötték bizz azt akkor vöttem észben.
Rossz nyavola jütt rám nagy hertelenséggel
Elhűltem én azkor kű kemínségével.
Gyükeret vert lábom, lovamnak helében,
És meg is fördöttem, veríték levében.
Mi csúf lett Ez Világ, orcáján szömölcse
Szerencse kekényes, rothadó gyümölcse.
Hogy tőle loptanak, tolvaj azt mögérte.
Hallhatatlan dolog hogy megterténhete
Bestye kurva anyja, latrabb volt csudálom,
Jutalmul őtet en, mostan meg is áldom:
Lölje az hideg őt, ha forog leányon
Míg le nem pottyan az ég ne löljen álmot.
Gödhesség, csúf kórság szerszámát szakassza,
Magát az tulokra kolompul akassza,
Étekül enmagát magának rakassa.
De az hamar lovam mindéltig megtartsa,
Az lónak lába, hogy törjön ki alóla,
Úgy lovagoljon ő véle az poklokra.
Szíttörjön gebének hátán az hátsója,
Ő legyen az maga sírjának ásója.
Rövidszóra fogva mondókámat végzem,
Egészen házadig gyalog volt jüvésem.
Torkom is száradott, mindjárt itt a végem,
Szomjamat oltani kell egy csöpp bor nékem.
Az kastélynak egy szobájában, ó bor mellett ülve, azt gortyolva szólának ennek utána.
Orlando: Dienes, talám úgy reákészülél az játékra, mi mián híttalak, hogy immár csak az forog előtted, s feleded azt, ki játsza?
Truffaldino: Nem uram.
Orlando: Hiszen olvastad Credulusom comoediáját mit megküldöttem, úgy vagyon?
Truffaldino: Úgy.
Orlando: Az elmédben készen áll az comoedia?
Truffaldino: Úgy.
Orlando: Mindenre nagy gondod légyen, mert ez ajándéknak, mit tőlem Bálint kap búcsúul jó módó gyönyörűségnek, udvari szépségnek, kellemetes múlatságnak, királi dolognak kell lennie.
Truffaldino: Meg lészen az, bízzál. Az lészen királ azkor este, kit trónjárul gazul letaszajtottak, verset okosat, szépet az mond, meglásd, ki az minap még szólni is alég tudott, és olyan lészen az ajándék, hahogy gyönge lélek lészen tanúja, éltét eztán ez comoediában ámodja majd. Soldul csak annyit kérek, hogy puha nyoszolán nyugodhassak, s csibe szárnyak röpüljenek az szájjamba, vagy énább az kácsáká, hogy ott azok aztán borban fördőzhessenek.
Orlando: Meg lészen, de gyanóságot támaszta ez nagy bizonságod, talám csak nem forgatsz ferge eszedben valami gaz dolgot? Mert ha így esik, meglakolsz bolond!
Truffaldino: De jó uram! Mi végre az fölyhőt burúságul az nap élé rútul fölvonnyi! Azt tészem mit óhítasz. Meglásd minő fűszerszáma lészen Ez Világnak az Comoedia!
Orlando: Úgy légyen!
Truffaldino: Mert az Comoedia egy kedves játék csak
És Ez Világ penig valahány deszka csak
Kit maganek mondasz, te penig nem az vagy.
Maga éltét minden ember itten játsza
Anya anyát játszik, nevelget nagy hittel
Csecséből szoptat ő, ténte-ténte minden!
Az vitéz nagy harcot, diadalmat, sarcot
Kopiájával játszik: csihi-puhi, bimm, bumm
Poeta az lantját, és versfaragását:
Nám: ó, jaj, mily óhaj, mind e sóhaj sok jaj
Szerelmes vígságot, s énkább boruságot
Nagy kívánalmakat, csókokat, bókokat
Gazdag penig nagy tort, lakomát, jó óbort
jó mód, udvari szó: kellemetes bájos!
Az királ mond törtvényt, Ez Világi játék
Figg az parancsán s mond: ezt s azt, csak így, csak úgy!
De igaz játéknak ő nem igaz ura
Hanem csak az vak és kerekes Fortuna
Végre penig ki ottan az függönyön túlnan
Ez Világot írta: ez Comoediája.
Játék végén szóla hogy játszottunk máma
Soldunk és jutalmunk az fejében ádja.
Orlando: S mond, te mit játszol? Az bolond juta néked? Vagy penig Ez Világi Comoediában nem számítasz, s magad mint minden alól, kivonyod?
Truffaldino: Nem számítok, nem hát. Az bolondot gyakor mondják beszámíthatatlannak.
Orlando: Ó, értem immár philozóph-úr.
Truffaldino: Ejnye, Orlando, feles e komorság, nagy játék, vigadás, trufa Ez Világ.
Orlando: Hogy Orlando? Kihez szólasz, bolond?
Truffaldino: Hát hozzád uram. Azvagy fivéred vala gazdám s barátom eddig?
Orlando: Fivérem nincsen.
Truffaldino: Mit alítsak? Ki vagy tahát?
Orlando: Thyrsis az nevem.
Truffaldino: Nem ez vala az kérdésem. Ó, értem immár az hálód! Megbolondítani szegén bolondot? No mi az? Nem tetszik az élted, hát kicserélnéd csak magad szántából? Talám nem félsz, hogy Ez Világi Comoedia íróját elmérgesítéd, hogy az dolgába kotorsz?
Orlando: Igyuk meg az pertut!
Truffaldino: Egészséggel Thyrsis uram!
Orlando: S bolondsággal Diene!
Truffaldino: Nem az vagyok azki vagyok.
Dienes szóla magában.
Truffaldino: Lészen itt ajándék, de nem csak az Bálintnak! De nem szólok még. Az Bálint is nám, hogy búslakodék, hogy az szeretőjével együtt annak sok marháját nem bírja, miket, hiszem, terelgetne, mint víg pásztor, s nem lenne szegnén szarándok. Orlando penig igen siralmas állapatban vagyon, még énkább, mint mikor megjöttünk, s magára hagytam vala. Mert az Szerelmet még mindég nem holdultatta meg, s az Szerencse is igen marcona véle. Segélj, bolond elmém az agebnek, hogy az mestersíget megmívelhesse! De előbb még valami étek után nézek, mert éhomra az eszem sem jár, azért hát eszem,
Aenigma somniu
Orlando az reggel igen nyughatatlanul émede, mert álmában aggasztaló dolgokat látott vala. De nem az ámedés vala az egyedül ok, hogy megröttene, mert tuda, hogy az álmok elrejtik értelmüket, úgy mutatják az jövendőt.
Thyrsis:
Ó, szernyőség, micsoda rút s fertelmes dolog! Magam valék az nyájjommal, kiket ügyesen ide s tova hajtottam, mikor az délidőben immár sokat legelének egy híves, csergő forráshoz. Azmint elnyúgodának az árnyékban, magam is meghúzódzkodtam vala egy fiatal mellett, s pihenésül lehunyám szemet. Hát azmikor émedék, látám vala, hogy valahány farkas az bárányimat kezdé hajtani, sőt azokat megkapák, s az legszebbikét, az szívemnek ki legkedvesb vala, s foggatni kezdék. Én héában hogy vélük szembe kerülvén űzni próbálom s bottal verem vala őket, ingyen tusakodám, mert késő immár, az szegén kis aranyűrő báránkám az karomban múlott ki, én penig az ríváson kívöl mit sem tehettem vala. Mondják, jelent valamit az álom, s az ámodás az való de jövendő dolgok homálos s titkos tikörképe. Erre penig most az röttenet ráz, nyavola tör, s remegés ver.
1. ecloga:
Thyrsis: Mondd, mi dolog az társ, hová tartasz immár
Az hímes tarisznyával?
Credulus: Medgyek én messzire, idegen földekre
Az bús elbujdosásba.
Mi haszon énnékem vajúdva itt élnem,
Bévül kínlódásban?
Thyrsis: Gyermeki fejeddel terelni szeretted
Az kedves nyájodat.
Eddig ez mezőnek voltál szeretője
Itt zöngted dalodat.
Ha jártál idegenben ahová most eredsz
Meg is tértél haza.
Credulus: Nyájomot tolvajok, sok veszett farkasok
Egyre kicsinyítik csak.
Szívemet Julia, kegyes, szép bestia
Most is s mindég szaggatja.
Ó, én veszett fejem, bologtam eleget,
Berkedben, szülői tájam!
Jártomban kesergek, kesergvén csak medgyek
Béjárván kies vidéket.
Fáradtam sok szirtet, setét dús erdőket
Vagy mohas patakszélet.
Thyrsis: Ám csakhogy eddigen idegen völgyeknek
Nem ösmérted az ékét.
Ha jártál is lankáin, sem farkas falkáit
S kegyesit sem ösmered.
Pásztor-társod valék, segítek búdon én
Nyájodat megkeresem,
Bizony öszveszedem. S mi lesz az kegyessel?
Hát kerül új majd csak egy.
Credulus: Tudomásod néked, ugyan is, mint nékem,
Vagyon egy igazságról:
Hogy az szerelemnek sok alakját ösmersz
Bacchostól vagy Venustól.
Az igaz, s egyetlen kegyes s szerelemnek
Csak az első mondható.
Thyrsis: Igazságod vagyon. De csak az egyet mondd:
Ékes pásztor éneket
Vajjon majd hol zengesz és kivel versenyzel
Az énekszörzésekben?
Házomba híttalak sok juhász társinkkal,
Kertembe, hogy jól lakjunk!
Credulus: Ó, kedves Thyrsisem olyan vagy énnekem
Mint az hív atyámfia.
Éltünk boldogsága és nyomorósága
Egymáshoz hasomlíta.
Ez új Arcadiád, mit vigaszul kívánsz
Mielőtt megyek útra,
Igen megvidíta, enyhét is csak adja
Tereli az kínokat.
Pótolja elvesztét, vagy tán meg nem létét
Igaz Arcadiánknak,
Mi körül csak jártam, falán túl maradtam
Az kutyák csak ugattak.
Thyrsis: Okom búbánatra, akár csak néked van,
Lá, mégis azt mondom most:
Víg kedvvel múlassunk, pastor-dalt hallgassunk,
Feledjük el bajunkot.
Könyvedet törledd fel, ne aggasztald szived
Ne gondolj már több gondot.
Credulus: Légyen mint mondottad, csillámló kupákkal
Menjünk űzni bajunk, mert
Az idő hamarost eljő híni hogy most
Immár indulni kell.
Nyomban elbujdosok mert én nem nyughatok
Ugy amiképpen te.
Credulus históriája:
Egyszer régen történt az öreg időben
Hogy egy kertbe juték s virág jő előmben
Akkor Thyrsis valék, s ő bizony kigyesem
Mi ott elvegyülénk égi szerelmekben.
Haja mint sárarany, termete igyenes
Kaláris kis szája mézzel minő teljes
Piros az orcája ám karja fejéres
Szemének nagy langja majdnem elemésztett.
Szép szavakkal szóltam méltón kegyesemhez
Karon fogódzkodva elhagyánk az kertet
Naphosszat táncoltam vele az mezőben
Néki szólt az sípom reggel, délben, este.
Kérlelni olly soká őt bizon nem kellett
Szerelemes szók után táncban járás mellett
Csókot sűrűn váltván ő hogy megkeresztelt
Venusnak játékán az szép szerelembe.
Vigadozásoktól eltelt rég Aranykor!
Mily multatás vala, legelt az nyáj akkor
Azmialatt újból váltottuk az csókot
Dal szólt furuglából, vagy vadásztunk jókot.
De emez boldogság csak kevésig tarta
Jött rútul az gazság, éltünk rosszal rakva
Montan azmint látá boldogsággal lakva
Mint szerettük egymást, gyúla nagy haragra.
Egyre csak irillé szívünknek örömit
Hogy találmánya kész mindent tönkretenni.
Gonosz cselét veté, s mátkmmal mérgit
Megitatá miért ő meghala egészin.
Én balga fejemmel azt hivém megholt
Penig csak az méreg egy álom ital volt.
Elmémben az balhit szivemben bánat volt
Idegen mezőkre én elbujdostam akkor.
Arcadia berkibe mint Credulus juték
Békés pásztorokkal azmint élék
Hogy közülök vagyok való hivék
Békés feledésben tíz esztendő eltelék.
Ekkor egy napon hogy nyájjomat terelém,
Halászni egy leánt az marton meglelék.
Nagy kerek szépségén igen elámulék
Tündérasszonynak alítám elébb.
De földi vala az gömbelő termete
S megörültem ezért az nagy szerelmemben
De kár volt örömöm, heában hogy éppen
Holtnak alított szépemre emlékeztet.
Ez naptól Juliát én nagyon szolgálom
Ám hölgyem szivébe utam nem találom.
Mindinkább elüté sűrü udvarlásom.
Sok szernyő szenvedést én mind kiáltom,
Mi tarta egészen addég amég egyszer
Rájövék hogy Julia az régi szerelmem.
Az nagy boldogságban vele elvegyűltem,
S hitem hogy az régi Aranykor eljöve.
De egymáséi hogy most sem lehettünk,
Mert újobb Montan jött megölni szerelmünk.
Kegyesem kezét néki nyújtja végül.
S én veszett fejem ím ilyen sorsra kerül.
Mostan újobbszor is úgy mint egyszer Thyrsis
Hazai mezőkről elbujdoklok megint
Nincsen szerelem s kedv furullázni.
Az rút ordasok széllel szórták nyájjim.
Kigyesem Montannal méne az kertjébe.
Bé nem is engede mint az ő szivébe.
Ebek rám csaholnak s magos kerítése
Magamban maradok mostantól örökre.
II. ACTUS
2. ecloga
Licida:
Apollónnak és Musáknak kedvire hogy vagyon ez szép kert!
Thyrsis úrfi pásztoroknak s isteneknek oltárt emel.
Társasága Minervának, mondd hogy áldott az ő neve!
Egy nyugalmos szigetecske az világnak ellenében
Mi vagyon sok rútsággal telt, köesövel elemésztett,
Állhatatlan állapatja itt békével van bévében.
Fogjunk most ím pásztori szép dalhoz s kezdjünk dícsérethez!
Helikonnak fertelmes nagy szikláiról versszörzésekhez
Csinált hont ez pásztor, Thyrsis, az Musáknak s pásztornépnek
Nékünk, azkik nyájja vagyunk, magonkat már hívjuk mátul
Pallás díszes társaságnak, mert ez ifjak tudománytul
Jelesek és ékesek mint tova ég az csillagoktul.
Im ez hely új Arcadia mi az pásztort béfogadja
Ez gazdag kert mi otthona is magának az nagy Pánnak.
Ez hogy lehet, és hogy estett, elmondanom talám szabad:
Az török hadak Hellást elfoglalván
Durván dúlván szét szép s jó Arcadiát
Hazáját vesztett így lett az Pán isten
Elárvultjában.
Meneküle Pán, és hogy egyre keres
Új mezőt jó szagút, otthont hol leljen
S kivel versengjen, pásztorokért megyen
Pannoniába.
Nyájat, mezőt s egy pásztort talála
Ki neve kétarcú. Néz az Dunára
Szeme ki jobbik, balabbik néz penig
Messzi Padusra.
Titytrostól ő szép versszörzést tanúlt
S most im pásztori dalról Pántól okúl.
Musákat ő hoz, Janus, az Dunához,
Tityros s Pantúl.
Immár mégsem szól semmi juhász sípja.
Nagy sereggel az rút török elfoglalja
Dús szép mezeit, Pannonia tájit,
S az kövér nyájat.
Készerül Pan ujra tovább állni,
Igen keseregvén, hazát találni.
Koszorójában az magos csúcsoknak
Áll Thyrsis kertjin:
„Íme ez lészen – monda – már otthonom”
S Thyrsisnek birtokán megteleped ott.
S lelt nyolc pásztort dalolni, így kiáltott:
„Új Arcadia!”
Ígyen történt kijüvése ő földjéről az nagy Pánnak
S így talála Arcadiát az Thyrsisnek otthonában.
Könnyveit hogy felszáritá, hiveket hogy itt talála.
Thyrsis:
Azmint évszakot vált időnkint természet
Úgy vált korokat is Ez Világ, mint inget.
S idők elejében
Az arany idő vala, az boldog évek.
Azmely évek mintha el nem is tellének,
Nem vala időnek semmi jelentése.
Az sűrő erdőkben
Örvendett az ember jónak s békességnek
Munka hogy nem kellett, termett még az föld is
Háború, göthesség, sem penig más tövis
Nem keserít senkit
Nem aggasztal bánat, sem latorság penig.
Ez boldog erdőben élt az első pásztor
Kinek dalt és lantot az Apollón ádott
Ő tanított áldott
Orpheusnak szép vesszörzést Musáktól.
Pánnal vetekedve ez pásztor vígan dalolt
Megszelídült állat, hahogy eddig vad volt
Forrás visszhangozott
Dalát azmitől az szikla is meglágyolt.
S egy leányi szivet is meglágyít egyszer
Orpheus így ese ekkor szerelembe
Euridicevel.
Kinek mint az dala, olyan az szépsége.
Orpheus verssel az szüzet ostromolja
Dallal hogy könyörge, mert igen kívánja
Tetszett ez leánynak
S enged kérésének egy kis idő múlva.
Ketten játszadoznak az nagy boldogságban
Párját hogy meglelék egyik az másiknak
De egy átkos napnak
Árnyéka rájok esék, mint az rossz sorsnak.
Mezőn kígyó mará meg Euridicet.
Menten öszverogyék és nyomban meghalék.
Immár nem mentheté,
Párja heában hogy mindent cselekedék.
Orpheus mostan nagy búbánatban vala
„Érte én lemégyek az alsó világba”
És úgy azmint monda
Meg is cselekedék s indul vándorútra.
Béjárta egészen az alsó világot
Dalától az sok veszél mind el távozott
S bément az Plutónhoz
S veszett kegyeséért véle ott alkudott.
Hogy látá az Plutón szereleme erejét
S szép dalára az ő szíve is megesék
Néki azt ígéré
Hogy visszaadja Euridicéjét
De azt ott kiköté, hogy hátra nem nézhet
Reá alsó világból kifelé menet,
Próbálja őt ezzel.
Euridie őt az úton kérlelé
Hogy immár nem szereti eszében vevé
Mert reá nem teként
Egy ideig tűrt Orpheus s az kérését
Mikor teljesíté tovább nem állhatva
Vége vala immár az boldogságának
Mert újra elholt az
Kit megélesztett, s most már fel nem hozhatta.
Az halál legyőzé az igaz szerelmet
Az szegény Orpheus mindent elveszejtett.
Héában járta be
Az alsó világot, csak egyedül jött fel.
Elhallgatnak immár végre az énekek
Némaság regnálja széllel az Erdőket.
Nincs immár szerelem
Héában az dalok, mind csak oly felesek.
Az Orpheus után fordol az Idő
Ennek utána az ezüst kor eljő
Bátor, terem az föld
De kevés munkával, miután halál jő.
Ekkor rég élt Daphnis az szerelmes pásztor
Kit szinte az jó Pán az dalra okított
De meg nem lágyított
Egy leánt dalával, kihez felgyulladott.
Héában szolgálta őt maga s éneke,
Hozzá igen vadul ez viseltetett
Felesen kérlelte
Rívott is neki, de meg nem enyheszkedett.
Sok szenvedéstől az lang őt elégette
S egy magos szikláról magát levetette
Szerelemért veszett
Mert ő az kegyesét meg nem esmérhette.
Időnek keréke fordult újobbszor is
Az vaskor jött immár s föld nehéz munkái
Úgy kellett fáradni
S végre igen hamar kellett elhalni.
Mint szömölcs az földnek orcájára jöttek
Nagy háborúságok, kórságok, veszélek
Álnakságok tőre
Megromlott az nép Ez Világ kerekében
Ekkor élt Tityros, kit szűznek híttak
Az szerelmet mert magától távoztatta
Nem gondolt ő mással
Elmével, Pallással, s csak az Minervával.
Régi Arcadia emlékét megírta
Ő vala az első testaméntomosa
Így menté írásba
Az rég holt szépséget ez mostani kornak.
Silvius vala ki ettől dalt tanult
Szerelem dolgában keservesen búsult
Éltére bú burult
Megholt az szerelme kit szerzett szép dalul.
Credulus:
Ebben az vas korban élt az két utóbbi
Árnyék Ez Világban Jánus is, azmint mi
Ez csalárd forgáson mert minden elveszik
Az Szerencse rajtunk csak kegyetlenkedik.
Nincs új Arcadia, sem penig Arany kor
Az világ által nem tör az homálon.
Ez nagy Erdőben is elveszik sok pásztor
Az föld is csak rí, mint filemile ágon.
Ez háborúságban, erős szaggatásban
Kell lennünk nékünk nyughatatlanságban
Legeltetni bölcsen törődni az nyájjal
Hallkon társolkodni az eltűnt Músákkal.
Egy satyrus látszik az berekben, hol rejtezkedik. Sőrös képin csalárd mosoly vagyon, valaminő igyben mesterkedik. Vakargatja feje hegyit, két szarva között, s rosszat gondol, valami dolgot les az bokrok megül. Talám egy pásztorleánt akar tőrbe venni, elcsalni.
S az satyros penig más nem vala, csak Tuffaldino, ki hogy az dolgát eszében bévette, és ottan forralta, az szomszéd, néki esméretlen kertbe az minap bémene. Hol kijövetje vala Orlando birtokárul, ment az folyó martján, így juta bé az kertbe. Té-tova hajtá fejét, nem tudá merre menjen, erre megállott és figyelt. Tudta az kert kinek tulajdona, tartotta dolgát, mert nem csak úgy héában méne bé. Midőn immár az kastély közel vala az kerthez, által ment az szakadozott kőfal egy likán, és egy leánt talála ottan nagy virágszedegetésben. Hogy egyigyű nem valván, csöndeszen szóla hozzá, de az leán csak elrémüle.
Dienes: Egészséggel virágszál!
Leán: Emez szőrösképü meg ki volna? Hogy kerülsz ide, nem esmérlek?
Dienes: Nyájjom erre legelészett, az hozott szállásodhoz.
Leán: Talán tolvaj, vagy haramia vagy!
Dienes: Hohó, virágszál, pásztor volnék, azmint mondám.
Leán: Énkább satyrus.
Dienes: Nézsze! Te talám nymphácska lennél?
Leán: Láss agebet zöld ágon! Hahogy el nem vakarsz, kiáltok!
Dienes: No lá, a kis móka!
Leán: Ha el nem hordod az irhád…
Dienes: No, no! Semmi röttenetnek nincsen helye itt! Láthatod, mi jámbor pásztor valék. Én csak az virágot szeretem, s azt szivvel gyűtögetem. Az legszebb virág penig az, amellik az társit szedegeti. Nám, mi oka, hogy hallgatsz? Úgy hivém méllen vágták az nyelvedet fel.
Leán: Sok hitető szód ingyen sem kell. Nem mondok semmit, te penig mondj amit csak kévánsz, mert azt látom, hogy el nem űzhetlek semmi módon.
Dienes: El ne űzz
|
|