Jelige: Candice - A nádszáltestű öreg meg én
Dátum: 2009. október 06. kedd, 09:02
Rovat: Arany Opus Díj 2009


Az apámmal élek. Ezzel a nádszáltestű és törékeny öreggel. Valaki azt gondolná, már mozdulni sem bír. Pedig milyen fürge!


A legtöbb ember az ő korában már régen rozzant és hervadt, mint az elszáradt virág. De ő, mint mondaná, nem virágnak született és soha nem végzi úgy, mint kortársai közül a legtöbben. Hasznavehetetlenül, görnyedten, holtan... Pedig neki is úgy lesz vége, hiába mondja, hogy nem. Szegény öreg! Ugyan mit érnek akkor azok a makacs elképzelései? Mit számít határozottsága, győzködése? Mit számít mindez?
    De azért ... én tudom, hogy nincs minden úgy, ahogy látszik. Tudom az igazat. Csak megjátsza magát. Ő is éppen olyan hervadt, mint mindenki más az ő korában. Azt viszont nem értem, miért igyekszik még mindig erőnek erejével, miért akarja annyira elhitetni velem ennek ellenkezőjét? Tényleg nem.
    Persze, ő mindig ilyen volt. Egyszerűen nem viselhette el, hogy másként történjenek a dolgok, mint ahogy ő akarta. Nekem meg aztán végképp nem lehetett igazam vele szemben. Valószínűleg úgy gondolta, csorba esne a tekintélyén, ha így történne. Egyszer esett is, hogy a fene vinné el. Azóta is dühös vagyok magamra, amiért vitatkozni próbáltam vele. Dehát hogy állhattam volna meg annál a hülyeségnél, amit mondott? Egyébként okosabb szokott lenni, jóval okossabb. Hogy honnan szedte azokat a dolgokat? Máig sem tudom elképzelni. Apám tanítani próbált. Bizonyos időközönként megtanított velem egyet a világ dolgai közül. Ha a tapasztalatairól beszélt, azt elfogadtam. De akkor...akkor tényleg nem állhattam meg.
    Azt mondta, a csillagokról fog beszélni. Rendben. Azt mondta, a csillagok az éj lámpái. Rendben. Azt is mondta, a csillagokból százhúszmillió van. Hát jó, legyen annyi. És azért van belőlük ilyen sok, hogy jobban világítsanak meg bennünnket éjjel. Hogy mi? És amikor nem lehet látni őket, akkor kialusznak, de később újból meggyújtják mind. Tessék?
    Komolyan gondolta. Láttam rajta, hogy nem viccel. De nem ám! Nem szokott viccelődni csak úgy. Ment is volna dolga végeztével, de én közbeszóltam. Ezt nem kellett volna. Megmutattam neki egy iskolás könyvet is, amelyben szépen le van írva minden a csillagokról. Szánom-bánom azóta is...Apám megsértődött rám és napokig szóba sem állt velem. És a lelke?  Biztos voltam benne, hogy akkor valami benne összetört.
    Az apám korán otthagyta iskoláit. Befejezte a tanulást. Először azért, mert dolgozni ment, később meg már nem akart. Olvasni is alig tudott, írni még úgy se. Mégis annyira okos volt, a csillagok kivételével, ami valójában alig számít valamit. Ezért hallagattam rá mindig. Ezért tiszteltem őt.
    Mindez persze, nem jelenti azt, hogy örökké vele akarok élni. Hallgatni az okos bemondásait, ami időnként, mi tagadás, eléggé idegesít. Lehetne ugyan nagyobb teher is számomra. Ha már mozogni sem bírna például. De ő fürge, mint már mondtam, ha csak meg is játsza magát. Na és ez az, amiért még hálás vagyok neki. Mert tudom, hogy ezt nem csak magáért teszi, hanem énértem is. És így menjek el?  Hagyjam hátra ezt a nagylelkűséget? Nem tehetem, hogy a fene enné meg. Meg aztán, hova menjek? Régebben úgy képzeltem, majd lesze egy házam. Nagyobb, mint az apámé, de majdnem ugyanolyan. Legalábbis a felépítése, meg ilyesmi. És persze, eléggé messze innént. Hogy miért? Fogalmam sincs, csak így képzeltem. De most már tudom, hogy az apám háza lesz az enyém, majd, ha meghal. Világéletemben itt éltem ebben a házban, ezen a helyen, vele.  Egyszer volt egy kutyánk is, egy rohadt nagy dög, azt hiszem, valamilyen juhász. Hát nálunk aztán nem művelte a mesterségét. De ugyan hogyan is juhászkodhatott volna? Nem hogy nekünk, de senki másnak nem volt a környéken nyája. Így aztán csak úgy eltartottuk. Etettük, ő zabált, míg aztán végül ki nem múlt. Azt hiszem, túlette magát szegény. Vagyis dehogy szegény! Még mit nem! Megdöglött, mielőtt megjött volna a tél és mi meg örültünk neki. Legalábbis én... Akárhogy is, megkönnyebbültünk egy tehertől és boldogan ástuk el az udvaron. Valahol a közepén. Ott, ahol jó sűrűn nő a fű azóta. Eszembe is jutott erről, hogy talán áshatnánk el kutyákat az egész udvaron. Szépen mutatna, de milyen szépen a sűrű pázsit tavasszal, de apám rögtön elvetette az ötletet. Hülye vagy, mondta, és egy megvető kézlegyintéssel jelezte, hogy többé nem is akar hallani az ilyesmiről. Nem tudom, azt hiszem, én sem gondoltam azért ezt annyira komolyan...Apám heves reagálása viszont egy kicsit összezavart. Talán érzett valamit kutyánk emléke iránt? Mert én addig azt hittem, ő is ugyanúgy vélekedik a dologról, mint én. Legalábbis hasonlón. Akárhogy is volt azonban, nem beszéltünk többé sem kutyákról, sem pázsitról. A fűcsomót pedig inkább kerüljük azóta is, ha csak lehet. De semmi esetre sem tapossuk el. Kutyánk emlékének adózunk így, azt hiszem.
    Néha elgondolkozom azon, mi lett volna velem apám nélkül. Hát biztosan nem így néznék ki most. Mint mondtam, apám szokott tanítani engem. Ha más tett volna így, másképp látnák mindent. De én örülök neki, hogy ő tanított, hiszen ő valóban okos. Na jó, a csillagokról tényleg nem tud semmit, de mit számít az? Nem várhatom el tőle, hogy tökéletes legyen. Ismerek azonban olyan embereket, akiket az ilyesmi dühít. Sőt mi több, mikor rájönnek, hogy az apjuk hiányos ismeretekkel rendelkezik biszonyos dolgokról, egyszerűen kétségbeesenek. Velem az ilyesmi nem fordulhat elő. De várjunk csak! A csillagok engem is dühítettek. Talán kétségbe estem volna én is? A fene enné meg! Hagyjuk az egészet.
    Ha apám nem lett volna mellettem, éhen haltam volna. Én ugyanis nem tudok főzni. Restellem a dogot, de mit csináljak, nem megy a fejembe. Apám tömi belém az ismereteket. Ezt ki nem állhatom a főzéssel kapcsolatban. Az asztalnál ülve, evés közben részletesen elmond mindent a szóban forgó ételről. Pontosabban a számban forgóról, dehát így sem jegyzem meg. Egyszerűen nem megy. Ilyenkor mindig lehord, de engem azért nem annyira zavar az egész. Valahogy csak elleszek az ilyen ételek nélkül is, amikor... Bár talán mégis hiányozni fognak. Hiszen apám ételei valóban finomak. Eh, egye fene, majd csak lesz valahogy.
    Igazából azt hiszem, apám is hiányozni fog. Elég csak elképzelnem azt, hogy már nem él, máris rohadtul hiányzik. Mert az a fürge kis öregember, az okoskodása és makacssága, hogyan múlhat majd el? Nem értem.
    Nem olyan régen kiment a folyóhoz. Azt hitte, nincs a közelben senki, azt hitte, én sem vagyok ott. Fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal úszott át a másik partra. Engem biztosan lekörözött volna. Miután kimászott a vízből, felvett a földről néhány kavicsot. Ötöt dobott, de csak egy ért célt a túlsó oldalon. Apám aztán visszaúszott. Már sokkal lassabban, már nem akart bizonyítani senkinek. Magának sem. Valami ekkor megdobbant bennem. Hogy mi volt az, nem számít. Eszembe jutott, hogy hányszor akartam faképnél hagyni őt és szégyelltem magam miatta.






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=778