Épp ésszel felfogni nem tudom,
miért van szívemben ennyi fájdalom?
S ha van fájdalom,
miért nincs gyűlölet? Épp ésszel felfogni nem tudom,
miért van szívemben ennyi fájdalom?
S ha van fájdalom,
miért nincs gyűlölet?
Érteni nem lehet, engem miért gyűlölnek?

Ki érti panaszom, ha senki sem hallja?
S ha hallja tán, szavaim átfolynak rajta.
Üvölteném fájdalmam, könnyes hajnalon.
De nem jön ki hang, kiszáradt torkomon.
A nyelvem sem forog, száraz a láztól.
Bénult kezemmel ölelnélek százszor.

Ne nézd a másságom, ne gyűlölj érte.
Hisz élni jöttem én is-e Földre.
Bár a fájdalom megöli lelkem,
s csepp a tengerben, csorduló könnyem.
Gyűlöletté válik könnyen a szeretet,
de miért nem változik benned a gyűlölet?
Fordulj már magadba, hogy tudsz így élni?
A veréb s a cinege egy ágon meg tudnak ülni.
Érteni nem tudom, s érteni nem lehet,
ember és ember közt miért van gyűlölet.
Érteni nem lehet, engem miért gyűlölnek?


Az üldözött!

Erdők sűrűjében bujdosó!
Nyitott szemmel álmodó!
Ez vagy Te, fájdalmad csendben hordozó.
Fájdalmad nem testi, lélekbe hatoló.
Ott belül éget, ott nyomja lelkedet!
Fák kérgébe vájod körmeid,
Senki sem hallja bús szavad.
Könnyeid sem látja ember,
csupán az erdei vadak!
Földre hullva harmattá válnak könnyeid.
Igazgyöngyként ragyogva,
az erdőt éltetik.
Nincs, ki erőt adjon,
Nem fogja senki remegő kezed.
De érzed, látod a fényt?
A sűrűn is át süt a nap.
A fénynek fordítsd arcod,
S könnyeid felszárítja a nap.

Vadvirág leszek
 
  Leszek könny, szomorú arcodon.
Tüzes csókégő ajkadon.
S a napsugár, mi rád köszön reggel.
Leszek öröm, bús életedben.
 
Fénylő csillag leszek a sötét éjben.
S utasod a Göncöl szekéren.
Utánad suhanó árnyékod leszek.
S te bárhová mehetsz, én ott leszek veled.
 
Kőszikla leszek, melybe medret váj könnyed.
En leszek betakaró földed.
Nyílok majd sírodon, mint árva vadvirág.
Mely szerelmedből nőtt, láthatja ezt a nagyvilág.


Rigó Zoltán kétségtelenül nagyon jó íráskészséggel rendelkezik, minden mondata magától értetődő természetességgel simul bele a versbe, válik lírává. Feltétlenül a tehetség jele, ha egy versen nem látszódnak meg a kínkeserves „verset írni akarás” jelei. Ráadásul az is egyértelmű, hogy a költészet nagy toposzaival, metaforakészletével is jól bánik – nézzük meg például a Petőfi Egy gondolat bánt engemet… című versének motívumaira íródott Vadvirág leszek című költeményt.
Minden elismerés mellett azonban arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy ezek a versek nem mai versek, nem élnek együtt a kortárs irodalom szövegeivel. Volt a 19. század második felében egy irányzat a magyar irodalomban, amelynek tagjait petőfieskedőknek hívták, hívják. Rigó Zoltán ezzel a három versével bízvást helyet foglalhatna ezek között a költők között. Verseinek kép- és motívumrendszere 19. századi, szókészlete és rímei szintén az említett korszak eszményeit tükrözik.
Feltehető a kérdés: mi értelme van 19. századi verseket írni a 21. században? Olyan verseket, amelyeket mások máskor már megírtak, ráadásul abban a korban még akár korszerűnek is számíthattak bizonyos olvasói körökben. (Persze világirodalmi szempontból ez a fajta korszerűség már akkor sem állta meg a helyét, gondoljunk csak arra, hogy a petőfieskedők kortársa már akkor is egy Baudelaire, egy Rimbaud, egy Lautréamont volt.)
Ha Rigó Zoltán nemcsak stílusimitációkat akar létrehozni, hanem verseket, akkor magáévá kell olvasnia a 20. századi irodalmat, s rá kell éreznie a 21. századi ember létének kérdéseire. Mert azt nem a vadvirágos kősziklán és nem is az erdők sűrűjében találhatja meg, hanem sokkal inkább az Érteni nem lehet című verse másságában. Tehát vannak lehetőségek a továbblépésre.

Németh Zoltán