A 2009. évi Talamon-díjas N. Tóth Anikó életútja során már eddig is sok kitüntetésben részesült – többek között Fényszilánkok című regényéért Madách Imre-díjat és a Posonium Irodalmi Díj fődíját kapta –, s valószínűleg sok díjban fog még részesülni: mégis, úgy hiszem, a Talamon Alfonz Díjnak különleges jelentősége van N. Tóth Anikó életében. Hiszen az íróember nem gyakran kap olyan díjat, amelyet egykori pályatársáról neveztek el, most viszont éppen erről van szó. N. Tóth Anikó és Talamon Alfonz ugyanis ugyanannak a nemzedéknek a tagjai – ez a legendás Iródia-nemzedék, amely a mai napig élő múlt és legenda, minduntalan megjelenő kihívás és egyúttal kifogyhatatlan inspiráció. A hatvanas években születettek generációja volt ez: szellemi pezsgés a normalizációs, husáki hivatalos irodalom nehézkes, szürke, dögunalmas kontextusában, és szellemi pezsgés a kisebbségi irodalom zárt, szemellenzős, visszahúzódó rendszerében.
Egyrészt irigylem ezt a nemzedéket, mert valódi vitáik voltak, minden hátsó szándék nélkül, mert hiszen abban a társadalomban, az antirendszerben esélyük sem volt semmilyen a részvételre az „igazi” döntések meghozatalában – gondoljunk arra, hogy az ún. felsőbb szervek évekig akadályozták, majd meg is tiltották önálló irodalmi lapjuk megjelentetését, a Posztot. Ma, amikor minden második irodalmár lapalapító vagy lapszerkesztő, szinte el sem hisszük, hogy voltak ilyen idők is. Irigylem tehát őket, N. Tóth Anikót és Talamon Alfonzot is, mert a fiatalság minden hevével estek egymásnak, és mert éppen ezért vitáik során semmi másra nem koncentrálhattak, mint a szövegre, az értékre és a „tiszta” irodalomra. Fiatalságuknál fogva eleve „ellenzékiek” voltak, és nem kellett szembenézni az irodalmi kapcsolatrendszerek, érdekek hálózatával, nem kellett alkalmazkodniuk pénzosztó kiadókhoz és szerkesztőkhöz – hiszen a megjelenés legkisebb esélye nélkül írtak. De irigylem őket nyílt vitáikért is, ahogy N. Tóth Anikó említette, bizony Talamon Alfonznak nem minden N. Tóth Anikó-szöveg tetszett, s ezt az Iródia-viták során nyíltan ki is fejtette – mint ahogy Talamon szövegét is megkritizálta Krausz Tivadar – és így tovább.
Másrészt viszont nem irigylem őket, egyáltalán nem. Mert az az avítt, embertelenül szürke rendszer rengeteg írót darált le, félresiklott tehetségek jelzik az útját. Szinte csoda, hogy ez a generáció ennyit is ki tudott hozni magából: felszakította a szlovákiai magyar irodalom addig zárt kontextusát, sokhangúvá, ellentétes nézetek színterévé tette, előkészítette a szellemi rendszerváltozást még 1989 előtt.
Én úgy érzem, a Talamon Alfonz Díjban mindez benne van, megjelenik, felmutatódik és új értelmet nyer. És itt kanyarodhatunk vissza N. Tóth Anikóhoz, aki a most kiosztandó díj által mintegy a nemzedékétől kap visszaigazolást arra az irodalmi tevékenységre, amelyet az elmúlt két, két és fél évtizedben folytatott. Elbeszélései és regénye, színdarabjai és hangjátékai, meséi és mesedrámái, monográfiája és tanulmányai révén nemzedéke egyik legkarakteresebb képviselőjévé vált.  
Az ember nem azért ír, hogy díjakat kapjon, viszont a díjak azért születnek meg, hogy emberek, írók kapják meg. A díjak azért élnek, mert átadhatók. Úgy gondolom, N. Tóth Anikóban méltó társra talált a Talamon Alfonz Díj.