Szalay Zoltán Poór József Etűdök és a Kesergő című kötetéről
Dátum: 2009. április 01. szerda, 09:37
Rovat: Kritika



A krónikás skizofréniája

Meghökkentő, a szokásoshoz képest épp fordított megjegyzés olvasható Poór József Etűdök és a Kesergő című kötetének ötödik oldalán, mely szerint a kötetben olvasható történetek a valóságban megtörténtek, s a szerző elnézést kér a szereplőktől, amennyiben nem ismernek magukra.



A szerző tehát már a kötet legelején leszögezi, hogy szövegeit egyáltalán nem óhajtja kizárni a valóságos világból, és a szöveguniverzum elvont birodalmába száműzni, a szövegek valóságos életek, valóságos sorsok lenyomatai. A szerző a krónikás szerepét kívánja magára ölteni, aki hitelesen beszámol megélt tapasztalatairól.
Ebből eredeztethető a szövegek kivételesen személyes hangvétele, egyáltalán nem leplezetten önéletrajzi ihletése. A stílus mégsem nevezhető egyértelműen és tisztán realistának, a szerző gondosan a fikció ruhájába öltözteti a valóságot: történetei jellegüknél fogva fiktív történetek, amelyek be vannak zárva az Etűdök és a Kesergő című kötet lapjai közé. A bevezető megjegyzés tehát a fikció és valóság bújócskájába hívja játékosan az olvasót, ahol nem biztos, hogy ami fikciónak tűnik, valóban az is.
Az Etűdök és a Kesergő tulajdonképpen vegyes műfajú kötet, a domináló prózai szövegek mellett versek és rajzok is szerepelnek benne, mind ugyanazon szerző munkái. A három ciklusba sorolt prózai szövegek közötti hidak szerepét töltik be a rajzok és a versek, melyek közül az előbbiek a nem igazán első osztályú grafikai megoldások következtében sajnos nem mutatnak túl jól, talán jobb lett volna ezeket kihagyni a kötetből. A versek (dalközelben) szinte mindegyike afféle „tengerészvers”, természeti képek, emberi alávetettség, kitartás, küzdelem jelenítődik meg bennük, nagyobbrészt hagyományos elemekre épülő, olykor erőteljes szóképekkel, máskor közhelyekkel operáló szövegek. Fontosnak nevezhető a kötet egészének vizsgálata szempontjából a hátlapon is idézett A jó skizofrénia című költemény, mely a „szárazföldi lét” és a világjáró tengerészlét közti ellentétet alapozza meg. Poórnál a tenger, az óceán nem puszta metaforája a szabadságnak, hanem az egyetlen élhető választás, a lázadás, a megújulás egyetlen lehetősége a maga konkrét valóságában. A szövegek alaphangját éppen az a választási kényszer adja meg, ami a tengertől messze, a szárazföld belsejében élő és a szülőföldjéhez görcsösen ragaszkodó, emellett viszont a tengerhez végzetesen vonzódó embert tulajdonképpen tudathasadásossá teszi. A legtöbb prózai írás főszereplője egy „mátyusföldi”, aki valahogy a tengerre kerül, hogy küzdjön az állandó lelkiismeret-furdalás ellen, ami „minden eddig be nem járt dűlőútért, minden elmulasztott ölelésért” (81.) gyötri. A mindenkori kalandvágyó „mátyusföldit” azonban aligha érthetjük meg az Előszó helött című szöveg alapos vizsgálata nélkül.
Az Előszó helött alighanem a kötet legfigyelemreméltóbb, legizgalmasabb írása, egy teljes egészében mátyusföldi, Szenc környéki nyelvjárásban íródott krónikaszerű szöveg, falukrónika, családkrónika, egy kiveszőben lévő, vagy legalábbis „tejjes értékvátás”-on éppen áteső nép krónikája. Az elbeszélő/krónikás naivan csengő hangja kézzelfogható közelségbe hozza egy mátyusföldi község, Réte, a Poór család utolsó férfitagja szülőfalujának történetét, a Poór család évszázadokra visszanyúló emlékezetén keresztül. A szöveg egy egészen specifikus nyelvet hoz működésbe, amely bájosan, olykor gyermetegnek tűnő módon mesél egy titokzatos történetet a Poór család legidősebb férfitagjáról, a valódi mondanivalót állandóan megkerülni igyekvő mondatkezdések („nem minha azon személyök valamöllikének a szemszögibű köllenne szót ejtenöm Réte fāvárú, akik…”; „nem minha ezön múna…” stb.) provokatív hatása pedig csak fokozza a titokzatosságot. A nyelvjárásos szöveg lassú olvasásra kényszerít, valószínűleg még azokat is, akiknek pedig nem idegen az illető nyelvjárás. Egy gazdag múltú család izgalmas története elevenedik meg igazán autentikus módon, a régió, a számos változáson átesett, s eredetiségét lassan végleg elvesztő társadalmi környezet rajzába ágyazva, egy sajátos, a maga nemében ugyancsak erőteljes és érvényes szövegvilágot létrehozva, amely – határozottan szerényebb jellege ellenére is – a nagyszabású Esterházy-opust, a Harmonia Caelestist idézheti fel az olvasóban. Sajnálatos, hogy az Előszó helöttben számos helyen következetlenül alkalmazzák a nyelvjárásosságot: a nyolcadik oldalon olvasható „Nagy Rendöző”-ből a tizennegyedik oldalra „Nagy Rendező” lesz, hogy csak egy példát említsünk. Kevéssé érthető, hogy a nyelvjárás sajátosságának aligha mondható hasonulások is fonetikusan leírva szerepelnek a szövegben, pl. jokszabály, vilákháború, etyház stb. Ugyancsak sajnálatos, hogy a kötet két nyelvjárási elemeket tartalmazó szövegében, az Előszó helöttben és a Segélyvonalban következetlenül kerülnek alkalmazásra a nyelvjárási szabályok, például az előbbiben használt ā betűt az utóbbiban ä váltja fel. (A nyilvánvalóan szerkesztői-kiadói gondatlanságból adódó következetlenségek netovábbja, hogy a kötet címében a borítón először nagy kezdőbetűvel szerepel a „Kesergő”, a gerincen azonban kicsivel.) Kijelenthető azonban, hogy a két nyelvjárásos szöveg közül határozottan az Előszó helöttben, a Poór család és Réte község sajátos krónikájában igazán hiteles és megalapozott a nyelvjárásosság.
A többi novellában mintha a szerző alteregói jelennének meg: Fregatta úr, Ember Péter, N. J. mind hasonló problémákkal küzdő, nyughatatlan lelkek, akik számára a tér állandóan túl szűkös, változásra, mozgásra van szükségük. Bár igazából csak a második, a vízközelben című ciklus novellái kötődnek szorosan a tengerhez, a tengerészethez (ezen belül is legfőképp a vitorlázáshoz), az egész köteten ugyanaz a tengerészszenvedély érezhető. Nem állítható, hogy a szerző különösebben „feszengene” a szárazföldi témáknál, az elbeszélések nyelve ugyanis a többi ciklus szövegében is gördülékeny. A leggyengébbnek az utolsó, mesében című ciklust nevezhetjük, ennek szövegei gyakran giccsbe fúló bölcselkedésre épülnek, a hagyományos mesenyelv pedig nincs eredeti módon újragondolva. Épp a „fogalmak bódító forradalma” (112), amit a kötetzáró vers emleget, marad el a gyengébb szövegekben. Az Előszó helöttben működőképesen alkalmazott nyelvjárásosság pedig azt bizonyítja, hogy mégiscsak a mátyusföldi krónikáslét áll a legjobban a szerzőnek, és ebben a formában képes igazán hiteles nyelvalkotásra.
Az Etűdök és a Kesergő szövegeinek „skizofréniája” mögött tehát tulajdonképpen a hagyományápolás és a formaújító lázadás ellentéte áll, s a szerző a két szemlélet, a két módszer ötvözésével igyekszik maradandót alkotni. Amikor ez valóban sikerül neki, s elkerüli a giccs és a szájbarágásosság Szkülláit és Kharübdiszeit, sajátos és a maga nemében egyedülálló nyelvi világot hoz létre, a regionális és a nagyvilági elemek vegyítésével (ám mindvégig az előbbiek túlsúlyával). Mindez pedig egy mindenre kiterjedő humanizmusnak rendelődik alá, ami tulajdonképpen a szövegek legfőbb mozgatórugója. Így jutunk tehát vissza a bevezető megjegyzéshez, mely a szövegeknek a valósághoz fűződő szoros kapcsolatát vázolja: Poór József kissé régimódi, mégis eleven, tolsztoji szellemből táplálkozó humanizmusa az, ami igazán meghatározza a kötet lényegét.
(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2007. 116 oldal)







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=672