Nem kiáltozó és nem barrikádokon harcra hívó költő, hanem csendes, mély, érzelmeit pontosan megfogalmazó, kicsit borongós, olykor azért meleg színeket is emlegető alkotóként futja pályáját, aminek íve szép rajzolatján most a 65. év után is számos vers bizonyítja: a költő belső énje nyitott, befogadó, érzékeny és érzékletes, finom rezdüléseket megfogni tudó és kísérletező kedvű. Zirig Árpád s Csallóköz költője, szülőföldjével szembe azzal a jólértelmezhető elfogultsággal fordul, amely oly sok mindent megbocsát, amely jóváírja az elveszni tűnő értékeket, amely őrzi a képet, egy érintetlen ősi világról, ahol a költő rokonja az éneket mondó sámánoknak, ahol történelmet ír és formál az emberi akarat, ahol magyarként kíván megmaradni, hitben és becsületben. Ültetett fát, épített házat, írt könyveket, utódot nevelt, s utánpótlást is, hiszen ha valahol érvényes a közmondás, hoyg az alma nem esik messze a fájától, akkor az a Zirig Árpád életfájára pontosan érvényes. Gyökerei mélyre nyúlnak, törzse erős, ága széllel játszik, gyümölcsét szeretettel kínálja s végül is mindig a nap felé, a fény felé fordul, egyesülni kívánva a szeretet erős istenével, hogy szolgálhasson. Zirig Árpád élete szolgálat és hűség, tisztesség és munka, kitartás és állandó emelkedés. Ott volt és ott van a mai irodalom pezsgésében, figyel és értékel, lát és hisz, átérez és pártol, felemeli a szavát a fekete erőkkel szemben. A mindenható idő fogságában vagyuk mindannyian, az játszik velünk. Utat nyit és kapukat csuk be előttünk, szakadékokat vet elénk,  birkóztat a tudattal, szenvedéssel, szevedéllyel. Foglyai vagyunk a szónak, a szeretetnek, áldozatos szolgálói az előbbre, mindig előbbre prométheuszi tűzlopó eszméjének. Az ünnepelt, aki borongós november szülötte, a bor misztériumának idején látva meg a napvilágot, maga is a misztériumok, a szómágia avatott papjává vált. Azt kívánom, alkotó kedve maradjon töretelen, odafigyelése segítse az érték megmaradását, vigyázzon a maroknyi parázsra, élessze az tűzzé, enegedje fényt kibocsájtani, emelkedjen felül a mindennapok elfásító monotonitásán, lépjen mindig magasabbra, írjon olyan szép meleg szavakkal, mint eddig is, olyan odaadással figyelve a világ változásait, miként az már verseiben, novelláiban eddig is tette. Az idő mindenhatósága, a saját magad által vállalt fogság pedig legyen erőt adó, megujjulásra serkentő. Hulljanak le az árnyékok, ne takarják el előled a napot!