Kovács Barnabás
Dátum: 2008. augusztus 18. hétfő, 11:52
Rovat: Fiatal írók rovata 2007/2008



                                                       István, a király



  

Megjelenik a jel. István jele ez, és körülöttem mindenki azon tűnődik ahogy én is milyen is lesz az akkori élet, ruházat, szertartások és az egész díszlet. Még nem látni, csak a jelet.
Vajon korhűen adják vissza az egészet?   Meg is érintett e gondolatom szele mit az előbb kérdeztem persze saját magamtól. Azon is munkálkodom mondhatni létem összes zsigere, hogy ott legyek én is, nyitott szívvel átéljem azt mit a szinészek beszélnek. És máris bennem a magyarság ereje szívembe, a lelkembe és a boldogság, hogy magyar lehetek.
Egész létem üres lelkem, szívem, gondolatom sincsen, meghatottan várom, hogy bekebelezzek mindent odafentről, mert hogy elkezdődött és fennhangon kérdezi István.
- Mit ér az ember? Mit ér?
     Ülök a színházteremben a piros bársonyos székemben, hol egy csapásra végigsöpört rajtam a gondolat – tényleg, mit ér?
Vajon annyit ér mint ezer éve? Esetleg többet vagy kevesebbet? Ugyanannyit?
De mit számit is ez, most nekem, mikor erőt érzem a színpadon a szívükben ahogy kiállnak, ahogy széttárt kézzel fürkészik az eget, mintha onnét várnák...mondják a teremtőnek. Szinte szívem hasad, belém folynak a szavak. Annyira érezni, hogy  akarják, igen, velünk nézőkkel megértetni ők a színészek a belső érzést, a választ, a harcot, a hatalmat, az érzelmet, a kétséget és a győzelmet. Itt van az arcukon. Mit érezhetett akkor István? Vajon mit? Ezt? Mi most előttem megjelenik az operában? Bizonyára, ahogy beszélnek felém a belső érzelmek, átveszem az egészet oda fentről a szinészektől. Ahogy hallom és látom a történetet a színpadon, ahogy bevillan saját életem küzdelme, az az út mi érzésben eggyé teszi az embert. 
 Itt vagy előttem Ó nagy Magyarország, életre keltél, te vezetsz most engem. Olyan ősmagyarnak érzem most magam, akár csak oda fenn a színészek. Ereimben a vér csak úgy pezseg, minden egyes mondat szívembe üti a hangot, érzések egyvelege bennem és szikraként gyújtják az érzelmet, saját életem és a vérem, áhítattal nézem a múltat, a sajátomat és a nemzetét ami végülis az enyém is, mert azt tudni akarja, az egész lényem és a nemzetem: honnét is az a nagy hit a magyar nemzetbe. Olyan erő, rendíthetetlen, bevehetetlen, mi akar és küzd. Ezer éve…
Keresik a jelet, az Isteni jelet, megállítja kétséget és egységet teremt, békét a népnek. Édes Istenem mutasd meg a jelet. A végső, hol azt hisszük nincs tovább, hol az akarat, a küzdelem utoljára kiállt, hol kezd omlani a hit a kétség oldalán: csata véremmel? Ezt kiállt. Talán mégsem... a szív szeretete szüli a lemondást, dehát a jel! Az kell Istvánnak ébred újra a hite, mi erőt ad, újra élni akar, mert tudja és érzi mi van megírva.
A lélek ereje és hite taposta Istvánba az utat előre s én meg csak idelenn ülök a néző sereggel, de a szívem az a színpadon száll vele. Sólyomként vezet őseim üzenete: ütik az ősmagyar dobot, csiszolják a kardot, sámánok járják a táncot kérik a tüzet, a Napistent, mutassa a jelet. Nagy dolog készül, nagy nemzet, mi legyen veled? Dönteni kell!
S eljött az idő mi pecsétet tett a napra, hogy emlékezzünk: István, király lett!
S érzem Istvánt a királyt miként látom az életet, a döntéseket és a belső csatákat mit önmagában vív az ember akárcsak ahogy ő tette. Belém ivódott a múlt szele és most a jelen gondolata: kiragadott emberi érzelmek akárcsak most napjainkban, ugyanazt jelentik, ugyanazt teszik mint ezer éve, de mindenkinél úgy ahogy megvan írva.




                                                          Kávéház 1



     Aznap vasárnap volt, egy kora őszi, kellemes éjnek induló, lassú léptekkel egyre mélyebbre húzó. Sötétség, melyben felgyúlt az első csillag, s én épp alatta ültem. Szívemben ahhoz készülődtem épp ekkor, hogy átitassam azt a szellemi üstöt, mi kigyúlt odafenn, hisz minden ragyog tőle idelenn: előttem, mögöttem, sőt mi több, bizonyára már bennem is.
Így kezdődött, ezen a vasárnapon, mikor megjelent előttem e képzelet az óvárosi téren, a porosnak cseppet sem mondható macskaköves sétányon, hol egyre csak hallatszott a hangfoszlány, mi elém vetődve kísértetként lükteti mozzanatát, érkezik, és egyre harsányabb a hintó díszes utcazaja, eltörpül mellette a rovar zümmögő zsivaja, a csiripelő madarak némaságba foglalt énekszava.
Elhaladt, s a csend érkezik utána. Az utcasor másik oldalán, magányában álló öreg tölgy tekintélyét mutatva áll, és vár, s készülődik, hogy ébressze a csend falát a némaságból a halk suhogásba, s elejti egy bíborvörös ruhába öltözött levelét, hogy peregjen a csend suttogva tovább.
Kigyúlt a lámpa is, és továbbhaladok én is a macskaköves régi úton, s jönnek lábam alá a kövek, koptatva cipőmet, de ez engem cseppet sem érdekel, egy illat szárnyalni készül szívembe, megyek is utána, hogy elérjem…
Az ízét már érzem nyelvem hegyén, mégsem tudom, csak képzelem, és találgatok, mi is lehet. Önmagam léptei egyre szaporábban verődnek, az utca egyre hangosabb tőlem, végül szaladásnak eredek, hogy megtudjam, honnét szökik ez a mennyei sereg.
Megállok, s tüdőm akár a skót duda, csurig szívja magát, bekebelez mindent, amit csak tud, és végre mosoly vágyamon, tudom már, hol a végállomás, közel van, tudom már, milyen illat fenséges kavalkádja ez: a frissen sütött ropogós kemencei finomságé. Jókorát lehet élvezettel beleharapni s majszolni mindezt vegyítve – és egy nagy harapás a levegőbe, ropogós diós kifli híján – ááá, igen, a kávé illata, a fekete gyémánt, ez is jön felém keveredve, ahogy befordulok a múlt század végi kis utca szűk sarkán, elém tárul a Kávéház.
Ott állok megdermedten és vágyakozva, csak a leheletem ontja a fehér párát belőlem, lehűlt idekint az ég, de mégis csak – állnom kell a gyönyörtől egy darabig.
Társaság, megannyi élet, itt velem szemben az utca másik oldalán, s én csak nézem őket egymagamban, ahogy ők is engem, majd közelebb megyek s betérek.
Jól megfér itt minden egymás mellett, és a kubai szivar dohányillata bekebelez, s képzeletben egy asszony, megjelenik, ki néger és testes. Sodorja kerekded combján a dohánylevelet, ahogy ül rozoga székén a háza előtt. Szegény, de mégis énekelve teszi, mégis szívének lelkét itatja az én szivaromba, a flamengós dallamot, szinte hallom, ahogy belém szállt az illata, ezért ilyen fenséges a füstkarika, mi most elterül a távoli sarokban. S jön a kávé édeni zamata- illata, majd a fényesen pirosra sült kifli suttogja akaratát nekem, de hozzám fordul mind gyönyörével, mind hullámzó illatával az asztal közepén szerényen megbúvó rózsaszál, s érkezik a pincér, gyújtja a gyertyát, odébb ropog a tűz, a zöld kerámiakályhás. Így körülnézve, azt hiszem nyugodtan magázhatom: épp olyan idős itt minden: a szék vagy az asztal, s végül maga a kávéház is. Talán a régmúltban grófok és kisasszonyok kedvelt helye volt ez. Oly nemesen egyszerű elegancia, mégis régi, de végül is nekem most új. Ahogy ezeket a gondolatokat a káprázattól álmélkodva itatom magamba, mondhatom úgy is, hogy iszom az egészet, észre sem veszem, hogy a pincér - ki tudja, hányadszor - szólít meg. Végül is, szerintem ugyan nagy sokára, rendelek, mindenből egy keveset, hogy minél tovább itt lehessek.
Tovább csodálom a bársonyt meg a díszletet, és arra ébredek, hogy milyen boldog mindenki idebenn, ahogy én is. De most egy pillanatra eltörpülni látszik mindez bennem, csak én vagyok magam idebenn, párom híján mit tehetek?
De érkezik is a forró fekete meg a vajas zsemle, s máris utána a dióba sült kifli belseje, egy csapásra újra élni kezdek.
Csodás ez a hely! Kávéházi színdarab is lehetne: annyi boldog ember, akár a kikelet, mi most bennem is feldereng, hisz pár asztallal előttem egy tündér köszöntött be, bizonyára nekem, s most épp leülni készül velem szemben, az én nagy örömömre. Nem tehetek mást, tágra nyílt szemekkel bámulom őt. Szemét, arcát, varázsát. A gyönyör odaszállt, s a kávéházban nem látok semmi mást.
Észrevett, és mosollyal üdvözölt engemet. Tőle szárnyalok, akárcsak egy nyári szellő, és úgy érinteném selymes ajkát, mézesen csókolnám, biztos, hogy érzi, mit gondolok róla, hisz úgy tekint vissza rám, választ is küld szemével, megbabonáz. És játszik, játszik a fonallal, mit odagurítottam hozzá, ajka simul a kanálhoz, majd a pohárhoz, s én csak irigykedem a feketére, mi most érinti…
De lennék én is ott! A gyertya fénye, izzik a tüze, előttem lángol, törődik a messzeségbe, hol ő tükrözi belém égetve, hogy perzseljen velem együtt a szívemben a szerelem. Akarom őt, akarom érzését, akarom rezgését, s akarom mindenét. Oly annyira éget a vágy, mely csak tör rám, egyre jobban kívánva őt. Épp úgy, ahogy a kályha: tüze felemészti vágyát, s lángolva öleli a fát, épp úgy… A megnyugvás egy pillanatra volt az enyém, képtelen vagyok itt ülni és nézni tétlenül tekintetét. Képzeletben már most vágtatok, akár egy vad csikó, ki nem ismeri a zablát, ki nem ismeri a sarkantyú gonoszságát, s nem is érdekli mindez, mert az érzést azt tudja, mi véresen közelit belém érve, hívja a csata, annak zsivaja, száguld hitem akarva szívét mindörökre. Belém esett ez a mosoly, most meg az óra, a melódia, odafenn a szemközti falon, beteljesült, kerek az idő, járja a táncát, s feldereng bennem a szikra, rám is ez vár az ő karjában megpihenve. De hogy szólítsam meg? Mit tegyek? Odamenjek? Vagy üzenjek? Kétségek közt őrlődök, jaj istenem, mi lesz velem? Egyszerűen képtelen vagyok a szóra, pedig szívem ontja a szavakat, de sajnos csak magamban rakom a betűsorokat. Közben remeg a lábam, kezem is tolakodó a pohárral, kétségbeesetten zizeg végzetem, verejtékes homlokom, egyre csak akarja a jussát. Megtaláltam végre! Na ez kell nekem! A rózsa az asztal közepén. A színe olyan mintha gyermeke volna, épp olyan. Különleges, mint ő, színe akár az ő lelke a rózsaszín szeretete. Nem ismerem, még nem, de meg fogom. Érzem, ahogy húz magához fényesen lüktető szempárral. Biztos akar engemet, szemében a csillag képe csak úgy ragyog rám, amint feléje közeledek. Megállok mellette, és merő kékség, tengernyi szépség a szeme színe. Eggyé érik benne az égbolt és a tenger, s most mindez az én lelkemben viháncol. Én csak ott állok, közben meg érzelmeim szívemben szárnyalnak, s gondolatom – virágot a legszebb virágnak - végre ki is mondom. És odaadom a szirmokba csomagolt érzést, mi rózsaként virít. Nem tagadom elöntöttek a sorok, újabb és újabb gyémánt sejlett fel bennem, mert az vagy, ahogy rád nézek, egy gyémánt vagy, és ti ketten oly egyek vagytok: lenyűgöztök, s ragyogtok. Az idő megállt, meghalt minden, csak az érzés él tovább bennünk, s evezni kezdünk mi ketten egymás szívébe… Most megtaláltam. Ma este meg, a kávéházat s benne a Virágot. Így hívják őt, a legszebbet, kit valaha is láttam.






Kávéház 2


Jó lenne egy ilyen hely nekem, mint ez itt, egy kávéház. Kiben pezsgett a vér mi nap is, mert ő él ma is habár ereje múltban fiallik régi szelleme, de annak szele a jelen kora eszméje. Valaha ide jártak a költők és irók nagyjai, hogy elérjék, azt mit akarnak, hogy megtegyék azt mit soraik itatnak a nyomda papira.
Kávéház – az örök mozgó és valóság, a húsvér, a forradalom, a szabadság, a vágyak tengere, szenvedély…
Hova tűntél? Merre mentél? Ki lettél?
Nem tudni mi történt, csak állsz és vársz, hogy újra megtörténjen a csoda. S lám! Népes a forradalom zsivaja, a szabadság, mi ott van mindnyájunkban.
Küzd a világ, s lemond. Elvek és korlátok ütköznek, csaták, véres karral kardot ragadnak, ledöntik mit felépített valaha. Emberiség… Itt ülök a kávéházban, előttem a mécses lángja. Gondolatom – milyen egyek vagyunk, akár a mécses, a gyertya, a lámpás különböző – ez is igaz, de mégis egy a láng az egy, ugyanaz. Mikor a kanóc felgyullad, virít, lángolva élteti az eget, friss üde lehelete, és megtöri a messzeséget, hogy éljen az érzet benne. Élni akar ahogy mi is. Régi idők nagy szavai, kimondott eszmék és elfojtott érzelmek mind itt vannak, belé vésték nyomatukat a falakba, hogy lássuk ma is a barázdát mi mélyen szántó égig érve lüktet oda át. Hát nem csodás? Ezek a falak több száz éve némán figyelnek, hallgatnak s most valahogy mégis csak dallamra kapnak. Ezért éltek és haltak, koptatták a tollat a papír alatt és mi, ma, hol vagyunk? A láng merre tart? Vagy eltűnt ahogy a kávéház is köddé változott? Ugyan itt van, benne ülök, de a gondolat?
A világot akarjuk, a világot szeretnénk – uralni, de nem kell. Jön magától a diadal, most megértettem énemben a gondolatot ahogy körülnézek magamban, mint egy idegen ki kémleli az ismeretlent oda benn. Akár a falevél ahogy elmozdul, múlásba tengeti életét, változik, lepereg és avart teremt s újra eggyé válik földdel. De itt a fa és a hite mi ébreszti a Napot hisz élni akar a kikelet, ma. Nem számit a nagy vihar, nem számit a fájó hideg zivatar szívében a hit újra meg újra felgyúl s rügybe fakad a levél alatt a virágszirom. Ilyen a fa, akár az ember gondolata, érzi a hitét benne nemzete vére, aranya. S feledi – előtte áll a jövő pereme de mindaddig képtelen lépni jelene míg a múltat hite kitagadja. Ezt keresi, önmaga hitét az ember. A szabadságot. Egyáltalán tudjuk is mi az a szabadság? Feltettük ezt a kérdést már? Kiszólaltatja meg aszót? És ki is vagy te? Honnét jöttél és hova tartasz?
Némaságba fojtod érzésedet, temeted érzelmeidet s közben meg a nagy szabadságot várok. Lehet hogy két szabadság van? Biztos, elgondolkodtat ahogy lassan kortyolom feketémet mit az előbb rendeltem. S mellettem egy szabad ember és mégis csíkos rab, odébb is, és még odébb is. Majd onnét is jön vissza a kiáltás, zokog a lelke észre sem veszi annyira bezárt szabadság az élete. Csak beszél, mihasztalan sorok ontják tovább tudtukat, kívülre nézi a napot, de komor fekete, lánccal vert a lelke és egy valamit tesz rendíthetetlen erővel, azt tud tanácsod adni a másik embernek. S mindez itt zajlik mellettem. Hogy ő így, hogy ő úgy tenné a kereket, mi élet az ő szemében s nem veszi észre hogy saját lelke jajgat feléje. Szava önmaga kíséretete, de inkább a város győzi le, hogy legyen szabadság érzete s elfelejti, hogy önmagát kellene. A gondolatát, mi erőt ad hitének, szabad szellem… De kell ez is a világnak, ahogy nekem is miként érzem lényemben a forradalmat Petőfi szívében, mit tett és mit akart! Szabadságot önmagunkban csak úgy lehetünk szabadok ha legyőzzük önmagunkat s mikor legyőztünk mindent ott a semmi mi szeretet s ez mindannyiunkké, ez eggyé tesz  mindent. Egyek vagyunk, egy a vérünk egy a testünk, egy a lelkünk.
Érzitek? Hogy mit?... a hitet. Éreznetek kell, bennetek van csak akarni kell s hegyeket mozdíthattok el. Nem az a nagy dolog hogy nagyok vagyunk, hanem ez, hogy a semmiből azzá válunk.
Tengerek vére immár eggyé érett s egyetlen egy mécses virít anyám kezében, a rokka is megállt ajtót is kinyitja, eszmék virág diadala…
Jó lenne egy ilyen hely nekem, mint ez itt.



Barna vagy Barnabás?

Elolvastam végre a prózáidat, Barnabás – vagy Barna? –, és nagyon úgy néz ki, ugyanolyan kevés érdemi megjegyzést tudok hozzájuk fűzni, mint a verseidhez. Más világban élünk mi ketten, és innen, az enyémből alig-alig tudok átkukucskálni a Tiédbe. Bízzunk a másvilágban. Addig sajnos be kell érned néhány hevenyészett széljegyzettel.
(E fokozottan familiáris hangmegütést kifogásoló olvasóknak el kell mondanom, hogy fenti írások szerzőjével egy csoportba kerültünk a X. Fiatal Írók Táborában, s csoporttársak lévén természetesen tegeződünk.)
Az István, a királyról szóló írásod zárlatában így fogalmazol: „Belém ivódott a múlt szele és most a jelen gondolata: kiragadott emberi érzelmek akárcsak most napjainkban, ugyanazt jelentik, ugyanazt teszik mint ezer éve, de mindenkinél úgy ahogy megvan írva.” No, hát nálam úgy van megírva, kedves Barnabás, hogy felforduljon a gyomrom ezektől a rockoperettektől. A műfajtól és a műfajhoz idomuló előadói modortól egyaránt. A nemzetieskedő giccs pedig még ezt az eleve heves émelygésemet is képes tovább fokozni.
Mindazonáltal magam is ismerem az érzést, amelynek leírására törekszel. Gyermek- és korakamasz koromban gyakorta elhatalmasodott rajtam. Amióta azonban – mintegy három évtizede – kamaszkorom alkonyát élem, azzal próbálom elhessegetni, hogy mindig a kezem ügyében tartok néhány vaskos történelemkönyvet, és ha azon kapom magam, hogy „áhítattal nézem a múltat” vagy netalántán „ősmagyarnak” kezdeném érezni magam, egyszerűen elolvasok néhány bekezdést, például az Árpád-háziak viselt dolgairól.
Egyébként úgy látom, kilábolóban vagy már Te is a gyermekien őszinte nemzeti romantikából, hiszen már csupán „olyan ősmagyarnak” érzed magad, mint „oda fenn a színészek.” Szóval már nincs nagy baj.
És az erő, a „rendíthetetlen, bevehetetlen”?! Marad-e belőle valami, ha elfoszlik az álom?!
Nyugodj meg, az e nélkül a papírmaséból font nagy felérzés nélkül is megmaradhat. És nem is csak hogy megmaradhat, hanem még valódibbá is válhat. Személyre szabottabbá.
Mert hát pipabagót se ér a „nagy hit a magyar nemzetbe”, ha kasírozott. Te meg különben se a magyar nemzet vagy, hanem Kovács Barnabás.
Vagy Barna?!
Nem, nem. Se Barnabás, se Barna.
Barnus!
Barnus, a „Gyalu” nevezetű versfaragó csoport tagja.

OOOOO

A két kávéház elolvasása után viszont még ezt a Barnust is korrigálnom kell. Az első sokkal jobb. Az olyan, mintha egyenesen a Tündérkert Szép Ernője könnyezte, szipogta, ájuldozta, csodálkozta volna merített papírra.
Most megállok az olvasásban. Megállok, de néhány mondatfoszlány – mintha csak egy pörgő imamalomról lengedezne – tovább lobog fejemben: „Megállok, s tüdőm akár a skót duda, csurig szívja magát…”

Hizsnyai Zoltán


 







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=415