Németh Nikolas
Dátum: 2008. augusztus 06. szerda, 13:26
Rovat:


Rekviem
(2007 nyarán történtek emlékére)


Nyári nap volt, életem drámája, lehet meg volt írva, de lehet, hogy csak várnám a magyarázatot, ami

ilyenkor jön, hogy ez az élet súlya, egyszer minden összetör. Számítógép, ez a világ átka és a számító lény, amit úgy hívnak, hogy lányka, hát ezen kaptam én is, a hírt, ami megrendített, szívem szilánkjai, amit Ő széjjel repített. Repeszgránátként hajított a mélybe, a térdem összecsuklott, s nem ez volt a legfőbb gondom, elszürkült a plafon, testem remegni kezdett, ajkam dadogásban, tudta jól, hogy vesztett. Támasztottam, amit értem, láttam, majd mászni kezdtem, az adrenalin állít újból lábra. „Ne ijedj meg, de én most elmegyek futni”, mondtam édesanyámnak, mert nem szabad elbukni. „De hiszen éjfélt üt az óra”, válaszolt Ő halkan, de ha nem teszem meg, akkor leszünk csak bajban. Ez az érzés új, a panel meg a régi, nem állíthat meg, különben őt is felőröli. A fejemben sikítanak, a fülemben a lejátszó, nem tudok most sírni, a kutyákon is meglátszó részvét ül, és inkább elkóborolnak, mint hogy az én képem legyen az, amit utoljára meglátnak. Elárult vagyok, gyakori egy frázis, de mit várjak? hisz kurvul a világ is. Megtörtént, nem fordíthatom vissza, tűnjön minél előbb, és ne is nézzen vissza. Házak közt suhanok, pont úgy, mint egy rémálom, szemeim előtt, még mindig csak Őt látom. Nem érdekel, ha nem szeret többé, de hazudni miért kell? ez nekem a töltény. Lyukacsos vagyok már, mint egy ementáli, sokan hazudtak, mondd, Te miért nem maradtál ki? Az éd’apám lemondott rólam, mert neki fontosabb a büszkeség, nem fájt annyira, mert rosszabb a lelki szegénység, de Te miért tetted? mikor én tőled mást nem kértem, mint tiszteljük egymást, szemtől szembe, békességben. A testvérem, ki bátyám volt, hátamba kardot mártott, és megforgatta, mikor én padlón voltam, ordítottam, de az sem fájt oly’annyira, mert agyilag zokni, elég neki Isten ostora. De, hogy Te miért tetted, végképp nem tudom felfogni. Hogy megelőzd a bajt? ugyan, ez nem mentség, eszembe jut Mes barátom, aki nekem szentség. Egy valami van a világon, amit nem tudok elviselni, az igazságtalanság, ez az én nagy bűnöm. De tűröm, mert béklyóm is, mi ellen nagyon nem tehetek, isteni igazságszolgáltatás – ebben az egyben reménykedek. A méterek kopnak, elérek a város széléhez, s ugyancsak idegeim tűréshatárának végéhez. Kóborolok, veszett farkas, habzó szájjal, nyűszítve, felnézek a Holdra, majd a félúti tóra, melyik nyújt majd vigaszt, de mindkettő csak hallgat. S ekkor, sejtjeim mélyéről előtör a vulkán, de én csak elmebetegnek hívnám, pofozom magam, ökölbe szorított kézzel, míg ajkam belesajdul, de még mindig nem vérzel. Katarzis, őrjöngés, vérszomj, amit érzek, ekkor már üvöltök, az ember meg csak nézzen, de nem hiszem, hogy észlel, határ az én szomszédom, elnyeli a hangom, csillagoknak szól az ott fenn. A szerelmem, az életem, kit mindennél jobban szerettem, elárulta az éveink, képtelen a lényem ezt mind felfogni, de már nem is fogja. Zúzódás arcomon, hazafelé ballagok, pontosabban futok, mert az energiám bugyog, csillapíthatatlan, hiába is teszek bármit, majd egy Lexi otthon, az szépen elkábít. Lecsusszan a torkomon, a testem lassan elnehezül, fejemben hélium, továbbra is gondtól feszül. Noh, de lassan hajnalodik, ideje nyugovóra térni, mint ahogyan most is, csak leróvom még a tiszteletet, egy éve, hogy mindez velem történt, hát emlékezzünk, legyen ez egy szent éj...


Gondolatok a „Rekviem” c. írásról

Amikor már csak emlékszünk arra a napra. Amikor azt hisszük, hogy még emlékszünk arra a napra. Amikor már nem is vagyunk benne biztosak, hogy velünk történt-e. Egy év telt el, a sebek begyógyulni látszanak. Mit kezdjünk ezzel az éjszakával? Mert az világos: minél jobban szeretnénk elfelejteni, annál jobban fogunk emlékezni rá. Talán papírra kell vetni, hogy mindenki tudjon róla – úgysem értheti meg senki. És akkor születhet egy érzékletes leírás a menekülés, az önmarcangolás éjszakájáról.
Nem tudjuk, csak sejthetjük, mi történt. Vélhető, hogy a „számító lény” (vajon mire számított?), azaz a lány nem személyesen, hanem egy személytelen eszközön keresztül („számítógép, ez a világ átka” – persze csak ha rossz célokra használják, teszem én hozzá) szakít a fiúval, akiben a hirtelen és váratlanul rátörő érzelmek szabályos rosszullétet váltanak ki. „Egy valami van a világon, amit nem tudok elviselni, az igazságtalanság” – olvassuk aztán, és az az érzésünk támad, mégiscsak jó lenne valamicskét megsejte(t)ni arról, miféle igazságtalanság érte a fiút. De ha nem, hát nem. „Katarzis, őrjöngés, vérszomj” – ez csak egy felsorolás. A belső gondolatgörgeteg akkor válik az olvasó számára is érzékletessé és izgalmassá, amikor a sablonos megoldások közé ragyogó képek úsznak („támasztottam, amit értem”, „a kutyákon is meglátszó részvét ül, és inkább elkóborolnak, mint hogy az én képem legyen az, amit utoljára meglátnak”; „lyukacsos vagyok már, mint egy ementáli”). Sajnos a szöveg nincs híján a kissé nehezen elképzelhető képeknek, a pontatlanul megfogalmazott mondatoknak, szókapcsolatoknak sem („házak közt suhanok, pont úgy, mint egy rémálom”; „sejtjeim mélyéről előtör a vulkán”; „az energiám bugyog”, „elárulta az éveink”), de mindenképpen dicséretes a szöveg kompozíciója, őszintesége és magával sodró lendülete. Az összetett mondatok jól érzékeltetik a menekülés, a céltalanság érzetét, dinamikát kölcsönöznek az írás egészének. A ritmus már az elején jelen van, majd pár mondat lepergése után színre lépnek a belső rímek, ami által a szöveg líra- (vagy láva-) folyammá válik, amolyan rap-szerű lesz.
Az már csak aprócska megjegyzés így a vége felé, hogy nem mindegy, hogy „egyszer minden összetör” vagy „egyszer minden összetörik”, és ha valakinek „hélium van a fejében”, az hamarabb elszáll, mintsem a gondok szétfeszítenék.
A sodró erejű szöveg mindenképpen a szerző tehetségéről árulkodik, amelyet érdemes aprólékos, szorgalmas munkával továbbfejleszteni. Ja, és nem pontosan értem, miért lenne „szent éj” az, amikor valami rossz eseményre emlékezünk akár egy évforduló kapcsán.
Z. Németh István







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=402