Zúg bennem az átdorbézolt hétvége, egyszer sikerült egy beszökött pillantás a kicsi Pillangómra, három lassú és ingyen bor.
Ennyi volt. Skizofrénia, öreg koromra. Ráadásul újabb szimptómák jelentkezését tudatosítottam (tudatosítottam – jó jel, hehe). Alvajáró lettem. Holdkóros, vagy miafene.
Úgy döntöttem, e vasárnap délután én is kispolgár leszek: a késő-tavaszi napsütésben kimegyek sétálni. Beültem az autóba és – hülye kontextus, de – köd előttem, köd utánam. Tehát ebben a történetben nem lesz se boróka, se cseresznye, van viszont helyette egy kegyetlenül eltorzított Zombie-remix és tiszta fejű züllés. Kvázi poshadás – mindig belefér.
Elnézegettem ma a gyerekeket, ahogy a lakótelepi uniós (nem európai, hanem szovjet) játszótéren nyüzsögtek. A fél tucat hétéves forma kislegény ugyan azt játszotta, mint mi annak idején. Jézusom, annak már vagy tizenöt éve, hehe. Mamuszcipő és nosztalgia. Barátocskám, látni kellett volna a gyerekeket. Bújócska, opaszta (mert az nélkül már nem is érdekes). A hunyó a trafóháznál számol – mi tizenöt éve is pontosan így-itt határoztuk meg a hunyó helyét. Kollektív felmászás a trafóházra, visszarántják egymást, szétrúgom a segged, nevetés, majd: ki mer leugorni. Én először nem mertem.
Újabb cigarettára gyújtok.
Irigyeltem a kissrácokat. Önfeledt, gondtalan volt mindegyik, kiabáltak és nem érdekelte őket, hogy ki hallja meg, ki mire gondol. Tudat alatt szarok rá – ez jó, ezt most találtam ki. Egy darab bottal vagy húsz percig el tudnak lenni. Én is el akarok játszani egy darab bottal.
A magába roskadó, kockafejű öngyilkosjelölt (vagy csak szuicid hajlamú), világfájdalommal küszködő baromállatnak is veszek egy botot, ha valaha sok pénzem lesz. Sőt, keresek egy majdani hatéves legénykét, és mindenkinek elmagyaráztatom vele, hogy érezzük jól magunkat autó, számítógép, drága cuccok és egetverő technikai újítások nélkül. Ha profi üzletember lennék, oktató DVD-t csinálnék (nekem jobban bejön a „csinálnák”).
Visszatértem a kispolgári centerbe a kihűlt kávémhoz. Azt hiszem, rágyújtok. Öt perc és folytatom, addig ti is kezdjetek valamit magatokkal.
Mondjuk, keressetek egy botot. Hehe.
Visszaolvastam, amit idáig írtam és tettetett közönnyel állapítottam meg, hogy elment az eszem. Anatómiai statisztika. Vicces dolog. Elmehet az, ami sosem volt?
Kicsi Pillangóm, miért nem jelentkezel? Nem kapsz el zuhanásomban, hogy arany szárnyaiddal a felhők fölé emelj. Pedig ott még a nap is süt. Mindig. Na jó, éjszaka nem, de az éjszakák másra vannak… Te is tudod, kedves (vagy kedvetlen) olvasó.
Tiszta vacak érzés, hogy senki sem vár otthon. De még máshol sem. Kárpótol valami? Ha eltörik a bot, kárpótol a számítógép generálta virtuális világ? Már akit. Kocsmatangó.
Nem tudom, mihez lenne kedvem. Csak úgy ülni. Pillangóval. Kéz a kézben – klisés retró-hangulatban. Nem divat már, tudom, csak közönyös megszokássá tompult művészet.
Elfogyott a kávém. Csábít, hogy igyak a másik lábamba is, de félek, hogy túlpörgök és értelmetlen hülyeségeket fogok írni. Nevetek magamon, szerintem Te is nevetsz. Ki ez a hülyegyerek.
Na jó, inkább haza megyek, és ha nem találok botot, nekiállok legózni.

Minden ok nélkül, keveredik a múlt idő a jelennel, hiszen egy időben játszódik az egész, vagy inkább gondolódik. Zavarnak a nyelvi hibák, akkor is ha zárójelesen jegyzi meg a szerző, hogy neki így jobban tetszik. Nagyon lerontja a sok hehehe. Hihihi!
Ez az állapot amolyan naplóba illő bejegyzés, pillanatnyi, annak érdekes talán, aki írta.