Milyen szép is szembesülni egy jelentős költői életmű eddigi teljesítményeivel, követni az időbeli módosulások elágazásait, az egymás után következő versek összehangzó és széttartó poétikai jellemzőit! Az ilyen összefoglaló jellegű verseskötetek tulajdonképpen „szépirodalmi irodalomtörté?ne?tek” is, hiszen egy tágabb korszak jelenik meg bennük és általuk, s az egyes alkotások nemcsak önértéküknél fogva, hanem az életműben elfoglalt helyük miatt is olvashatóak és értelmezhetőek. A Csehy Zoltán válogatásában és utószavával megjelent kötet ezen túl arra is rákényszeríti olvasóját, hogy – akár akaratlanul is – a magyar irodalom vonatkozó korszakának más fontos lírai teljesítményeivel is összehasonlítsa a Hizsnyai-verseket.
A korai Hizsnyai-versek leginkább a Weöres Sándor- és József Attila-életmű továbbírásainak látszanak, egy jól látható neoavantgárd-(neo)szürrealista és egy igen erős önreflexiós réteg kíséretében. A csataterek harmóniája című versben például az önreflexió többszörös csavarát figyelhetjük meg: „a csupaszságodat vetkőzöd le / én már markolom // aztán én is levetkőzöm / a markom / a csupaszságom / egyetlen eltemethetetlen görcsbe öltözünk”. Emellett az ún. történetmesélő verstípus jelenlétére is felfigyelhetünk, mint például a Bújócska című versben, amely a szexualitás első, félénk, majdhogynem értelmezhetetlen, gyermekkori megjelenését meséli el szinte másodpercről másodpercre. Milyen érdekes összehasonlítani ezeket a narratív lírai szövegeket Hizsnyai utolsó, Bárka és ladik (2001) című kötetének minimalista verseivel, a Négy közönséges napom ciklussal, amelyekben a lírai alany egy-egy napját meséli el óráról órára, percről percre, átbillentve a száraz és monoton dokumentáló szólamot lírai hanggá: „Nyolc óra négy perckor / elindultunk az iskolába a fiammal / Visszafelé újságot vettem / otthon belelapoztam aztán / lezuhanyoztam de már előtte / bekapcsoltam a számítógépet / Kilenc óra tizenhétkor kisebb vitánk / támadt a mű?fordítás elméleti kérdései?ről”. De ugyanígy megvizsgálhatjuk az önreflexió előbb említett csavarait a Hizsnyai által életre keltett, megteremtett fiktív költőfigura, Tsúszó Sándor „iden?titásköltemé?nyeiben” is: „Vetkőzz valómig, s öltöztess magadba. / Mi voltam én?! Voltam, aki leszek! / Legyél helyettem én, mert így – szavamra! – / magadat is könnyebben meg?leled.” Hizsnyai versei arról győzik meg olvasójukat, hogy költőjük szinte bármely verstípusban és témában képes emlékezetes teljesítményt nyújtani – Tsúszó-féle identitásversben éppúgy, mint bordalban, filozofikus hosszúversben vagy szonettkoszorúban. Ennek oka véleményem szerint a nyelvben van, a Hizsnyai által működ?tetett nyelv magas fokú teljesítőképességében.
De talán ebben keresendő Hizsnyai Zoltán költészetének egyik nagy paradoxona is. Talán éppen azért, mert magas szinten szólal meg több lírai regiszterben is, ezzel tulajdonképpen elvágja saját útját egy valóban jól megkülönböztethető, a kortárs költészet egészétől élesen elváló, markánsan egye?di lírai nyelv lehetőségétől. A Hizsnyai Zoltán legszebb versei című kötet – ezt a gondolatot folytatva – talán éppen arra mutat rá, hogy ez a forrongó költői műhely még tele van kihasználatlan lírai ötletekkel, perspektívával és lehetőségekkel. Szinte szétveti saját lírai energiáinak tömege.
Németh Zoltán kritikai rovata
[2007. 07. 21.]
