Amanchich Zsóka versei
Dátum: 2008. január 18. péntek, 21:23
Rovat: Fiatal írók rovata 2007/2008




Homini noctis

tetszhalott este
újra ránk zuhan sebes,
csillagos teste


Jóslat

a változások könyvének
állandó kérdezője
megint néhány vonásból
szeretne értesülni arról,
hogyan is érzi magát ma,
néhány folytonos és szaggatott
vonalból, aszerint, fejet
vagy írást mutatnak
a pénzérmék, még mindig
nem tudja eldönteni,
az éjszakák szabdalják-e
minduntalan ketté
a nappalt, netán fordítva
ez az ábra most nem sok
jóval kecsegtet,
főz még egy kávét, majd
újból dob, s mire
megrajzolja a következőt,
ismét képes lesz
rácsodálkozni az óramutatók
hajnali fél kettőkor
felvett helyzetére


Metafizika

ez a pohár víz
hivatott megtölteni
bennem most az űrt


Mitológia másképp

rút város-tetem
benne nyüzsgő, nyugtalan
ember-bogarak
és én megint nem kaptam
kivezető fonalat


Pret-a-porter

elnyűhetetlen kabátként viseljük
a még mindig divatos tegnapot,
zsebének mélyén bevásárlási lista
gyanánt ottfelejtett cetlin sorakoznak
a mára beszerzendő hazugságok


Ez is tavasz

akár papírlapra dermedt sorok egy versben,
feszülnek keresztre a hétköznapok bennem
szemhéjam vászon, melyen átüt a reggel,
mosolyt hasít arcomba, de az begyógyul egy heggel


Gótika I.

B. A., mint a kiállítás kurátora,
fáradtan farkasszemet néz
a következő szenttel,
szaktekintély, s ezt a faragványt
a középkori szobrászat kiemelkedő
alkotásaként kívánja említeni
beszédében, még akkor is, ha az egykedvűen
néz keresztül B. A.-n
csaknem az összes festék lemállott
a karjairól, motyogja B.A., az övéit
közben kabátjába rejti, nehogy
a szobor titokban végigmérhesse,
lepergett ölelések nyomait keresvén rajtuk


Gótika II.

B. A. régi szerelmei boltíves
kapukon át törnek álmaiba,
katedrálisok kőbe dermedt
királyainak képében, felriad,
s a tükörből megint egy fáradt
madonna-arc tekint vissza rá


Cím nélkül

az én odüsszeiám faltól
falig tart csupán, hiába,
az emberek továbblapoznak
a kapuk tervrajzainál



Az ilyen típusú költői tanácsadásnak az a nagy paradoxona, hogy csupán akkor van értelme, ha időről-időre olyan ígéretes, érett szövegek is felbukkannak, amelyeknek a szerzői valójában már nem is szorulnak rá ezekre a gyorsreflexiókra. A maguk útját járják, és írásaik arról tanúskodnak, hogy réges-rég tisztában vannak mindazokkal az általánosságokkal, amelyeket az ember e helyütt elmondhat.
Fönti versek szerzője is kétségtelenül ezek közé az alkotók közé tartozik; még akkor se tudnék érdemben belekötni, ha ez lenne a szándékom. Verseinek gondolatmenete, szerkezete, ritmusa tiszta, stílusa szabatos, utalásrendszere követhető, témái ígéretes intellektusra vallanak. Ha ezenfelül még fiatal is – amiként azt bizonyos jelekből érzékelni vélem –, bizonyára jelentős tartalékokkal rendelkezik még. Számottevő költői teljesítmények várhatók tőle.
No persze a „költői teljesítmény” vaskos képzavar. Teljesítményekről ugyanis csupán a többé-kevésbé mérhető kulturális diszciplínákban beszélhetünk. Teszem azt, a sportban. A művészeti alkotásokat – már persze amelyek valóban annak nevezhetők – nem lehet se rőffel mérni, se általános érvénnyel rangsorolni. Ha a művészeti divatok és a mindig köröttük fontoskodó, szakmányban élvező, az étert telifecsegő sznobok keltette felületes ráhatásoktól eltekintünk, a tetszés tekintetében a személyes ízlés a döntő jelentőségű. Az meg jelentősen különbözhet. Sőt, meg is változhat. Ízlésekről pedig nem lehet vitatkozni. És ugyan mi végre is kéne?!
Nekem ez így tetszik, ahogy van. Punktum!
Persze mindent lehet még egy kicsit csiszolgatni. Néha a magam régebbi dolgait is előveszem, és igazítok rajtuk. De úgy tapasztalom, hogy szőrözni is csak olyan verssel érdemes, amely ihletett pillanatban született. Ha például Zsóka helyében lennék, néhány év múlva elővenném a Metafizika című opust, és valami ilyesmit művelnék vele:

most ez a pohár
víz hivatott bennem
megtölteni az űrt

Aztán vagy jobban tetszene így – vagy nem. Ízlés dolga. Az akkorié.
Most mindenesetre így látom jobbnak. És a foglalkozás öröme megnyugtat. Ez a költő egyetlen valódi jutalma. A többi kommersz, talmi, hiú; s gyakorta ripacs kikacsintás és szánalmas könyökmunka övezi.
Vagyis úgy vélem, a versekkel babrálás tétje a lelki higiéné. A többi hab a tortán. Van, aki azt is szívesen majszolgatja. Én nem vagyok oda érte.

Hizsnyai Zoltán






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=251