SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Kisfiam


Végre. Végre leülhetek. Felrakhatom a lábaim és pihenhetek. Fáradt vagyok. Milyen jó ez a csend! Így szeretnék ülni még nagyon sokáig. A kis törpe békésen szuszog. Persze nem a kis ágyban, hanem a nagy ágyon. Az én helyemen. Vánkusokkal van körberakva.
Minden nő…No jó: majdnem minden nő anyává válik. Mennyi boldogságot rejt ez a kis csomag! Milyen szomorú a valóság: a kis gyerekből nagy gyerek lesz. Felnőnek. A szülő dolga, hogy elengedje őt a nagy ismeretlenbe, ha akarja, ha nem.
Megérkezett az életünkbe. Sokáig vártam rá. Nagyon örültem neki. Először csak a kis kék színű ruhácskákat vásároltam az üzletekben. Vigyáztam rá, puszilgattam azokat az apró ujjacskákat, édes kis pofikáját. Utána következik a kosztümös időszak. Hol nyuszi, máskor macska, vagy kalóz. Viszem őt az oviba. Törölgetem a szemem, hogy ő már bizony milyen nagyfiú. Te jó ég! Elesett és vérzik a térde. Az éjjel nem alszom, mert beteg. Mese este anyától, puszi búcsúzáskor. Ez annyi esemény, élmény, hogy képtelenség felsorolni. Nincs időm még pislantani sem már az első osztályt látogatja a lelkem. A napunk úgy kezdődik, hogy berakodunk az iskolatáskába. Este pedig magyarázhatom a tanító néni szavait: „Csináljon valamit a fiával. Verekszik.” Nevelem, magyarázom, hogy legyen becsületes, intelligens és nem szabad senkit sem bántani. Szégyenkezem a szülőértekezleten, mert újból a fiam neve kerül előtérbe. Otthon már ezredszer bocsátom meg bal lépeseit. Örülök, hogy sportol. Örülök a sikereinek. Közben otthon a szomszédasszony azzal fogad, hogy: „Az ön fia a bűnös. Ő kezdte!”
Egyszer csak azt veszem észre, hogy a fiam milyen gyorsan nő. Nem napról napra, hanem óráról órára. Legalábbis nekem ez az érzésem. Minden, amit ráadok kicsi. A barátaival több időt van, mint velem. Reménykedem, hogy nem pont a szomszéd lányába, a Zsuzsiba szerelmes. Nemrég még csak a kis kék ruhácskákat vásároltam. Most vehetem a kék öltönyt, mert befejezte a középiskolát. Nyelem a könnyeimet, amikor megszerzi az atesztációt. Elkezd hozzánk járni valami Kati nevű lány, utána Viki. Majd megint valami Kati és a többi, akinek a nevére nem emlékszem. Jön Anna. Kinyitja a hűtőt, mintha otthon lenne. Ideges vagyok tőle. Nem tetszik, de beleharapok a nyelvembe és csendben tűröm. Megtudom, hogy az ing, amit az én drága kisfiamnak vettem az nem elég modern. A főztöm pedig nem egészséges. Persze mindez Anna szerint. Egy szép napon a fiam bejelenti, hogy költözik Annához és meg akar nősülni. Már nem fogja enni az én levesemet, már nem velem fog beszélgetni, az inget is az Anna választja majd. Látogatóba majd a születésnapomon jönnek. Minden úgy történik, ahogy a nagy könyvben meg van írva: esküvő, unokák, mesélés, gondoskodás,…Bemegyek a szobájába az én kicsi fiamnak. Ott vannak a játékai, fényképei,…épp rám mosolyog hét évesen. Megértem, hogy már csak a második leszek az életében. Minden anyára ez vár. Egy mondás szerint: „A gyermek – csak vendég a házban. Etesd, neveld és hagyd elmenni.” Ez az élet rendje.
Álljunk csak meg. Nekem nincsenek unokáim, nem nősül a fiam, nem megy iskolába, óvodába…Én még csak a kicsi ujjacskákat puszilom, simogatom a kis pofikáját. A kezét igaz csak egy ideig fogom fogni, de a szívét mindörökké.