Jelige: szeplő
Dátum: 2015. november 03. kedd, 12:00 Rovat: Arany Opus Díj 2015
Pontot az i-re
Tudtam, tudtam, hogy ezt teszik ma is velem, kiabált Pöcéné úgy, hogy levegőt sem vett, közben azt hajtogatta, hogy elég, elég! Fejét a falba verte, nem törődve a fájdalommal. Minden alkalommal, amikor így felhúzta magát megfogadta, nem csinálja tovább. Elég volt a bűzből, mocsokból és az idiótákból. Majd megnyugszik, és minden megy tovább. Vagy nem. Lassan szállt el a mérge.
Pöcéné húsz éve dolgozott mint vécés néni. Nem azért mert ez volt élete nagy álma, hanem mert az a tróger Pöce akkor hagyta el, amikor a harmadik gyerekkel volt várandós, maga után hagyva egy halom adósságot is. Nincs nap azóta, hogy ne szidná, átkozná őt, mint az összes baj, szenvedés okozóját, s ha tehetné, naponta egyelné ki a férfi őszes, ápolatlan szakállát, aki míg együtt voltak csak zabált, henyélt, s hízott mint a disznó. Nem sok választása volt, hiszen annak idején tanulás helyett Pöcével ismerkedett a biológia tudományával a közeli erdő dús lombú fái alatt, így iskola híján az adott pillanatban elvállalta a legelső állást, amit felkínáltak neki. A gyerekek éhesek voltak, meg kellett cipő, ruha is. A vécétől már gyerekkorában is irtózott, mert édesapja azzal riogatta, hogy vécés néni lesz belőle, nem viszi soha többre az életben. Na, azt már nem, mondogatta ilyenkor, ő biztos nem, inkább éhen hal. Amikor tizenhat évesen megszökött azzal a lókötővel, akit annyira tiltottak tőle, apja megátkozta. S ennek az átoknak issza még ma is a levét. Biztosan ezért lett vécés néni is. Nem volt ez más, mint a sors fintora.
Amikor benyitott az egyik fülkébe, hogy megnézze mi az az irtózatos bűz, ami terjengett a levegőben, nem hitt a sokat látott szemének. Gyomra úgy kavargott, mint az ételmaradékkal vegyült mosogatólé alatt bugyborékoló lefolyócső. Ha az átka beteljesül, a férfi, aki maga után hagyta a trutyit, egész éjszaka az ürülékében és hányásában fog fetrengeni. Utálja a férfiakat, főleg azokat, akik egy kicsit is hasonlítanak Pöcére. S az asszony a gyűlölettől egyre több emberben véli felfedezni azokat az apró jeleket, amelyek a volt párjára emlékeztetik. Fél óra, ennyi kell, hogy senki ne jöjjön, mert ha mégis jön valaki, azt kinyírom, mondogatta Pöcéné hangosan. Leült a székére. Először a tenyerébe hajtotta a fejét. Pár perc elteltével a homlokát kezdte vakargatni, majd a mellét. Horkantott egyet, majd fújtatott mint a dühöngő bika. Félelmetes volt. Talán, ha tovább fújtat, elterül a kövezeten. Helyette azonban valami más történt. Valami, amire senki nem számított. Szép lassan, hetyke testtartással egy magas, cingár testalkatú, kreol bőrű férfi állt meg az asszony előtt, kezében csörgetve az aprót. Pöce is ezt tette mindig, amikor pénzt kért tőle. Zsebéből kivéve felesége orra előtt elhúzta a bankót mézes madzagként, vigyorgott nagyot, majd zsebre vágta. A pénzt csörgető férfi nem szólt egy szót sem, csak nézett Pöcéné zavaros, sűrűn pislogó szemébe. Na, ezt nem kellett volna! A tavaly még százhúsz kilót nyomó asszonyság, aki azóta sem lett soványabb egy dekával sem, nagy tenyerét a mellette lévő asztalra tette, és nehezen, de felnyomta súlyos testét a székről. Sokkal kisebb volt, mint az előtte álló férfi, de ez egy cseppet sem zavarta, sőt! A méretkülönbség Pöcére emlékeztette, arra, ahogyan a férfi kihasználva a fölényét, gyakran sújtott kezével az asszony fejére, s ez a fej egy idő után olyan lett, mint egy behorpadt alumínium fazék. Meg akarsz ütni, te anyaszomorító, te élősködő fosnyomoronc? Majd adok én neked! Ezzel lábujjhegyre ágaskodott, belemarkolt a megszeppent férfi jól fésült hajába, aki a meglepetéstől meggörnyedve tűrte a merényletet. Pöcéné pedig húzta, ráncigálta a hajánál fogva, be a kabinba. Abba, amelyikbe bepillantva elborult az asszony elméje. Szegény férfi, vagy hozzá volt szokva ahhoz, hogy otthon az asszony is elnáspángolja olykor, vagy egyszerűen csak a súlykülönbség okozott némi nehézséget abban, hogy kiszabaduljon a bestia karmai közül. Pedig jobban tette volna, ha az utolsó leheletéig próbálkozik. Pöcéné a sarokba szorította áldozatát és farkasszemet nézett vele. Az őrült vigyor, ami kiült az arcára, nem sok jót ígért. Reumától meggörbült mutatóujját belenyomta a vécécsésze tartalmába és szép lassan bajuszt és szakállt rajzolt a férfi szőrtelen arcára. Megberetválkoztál, te fattyú? Kinek? Minek? Ettől még mindig olyan rusnya a pofád, mint amikor kicsusszantál az anyád hasából! Az asszony üvöltözött mint egy idegbajos teve. Közben pingált, s ha valamivel nem volt megelégedve, akkor javított. Élvezte a művészetet, annyira, hogy még a nyelve hegyét is kidugta, úgy koncentrált. Szerencsétlen pára pedig rángatta a fejét jobbra-balra, de ezzel csak fájdalmat okozott magának, mert bántalmazója úgy szorította a haját, mint egy kötéltáncos a kötelet, hogy véletlenül se essen a mélybe. Görcsös ujjai elfehéredtek a szorítástól, szeme úgy villogott, mint a veszett kutyáé, szája pedig habzott az indulattól. Pöcéné nem adta fel, sőt egyenesen erőt adott neki a küzdelem és a szabadon maradt kezével a zsebében lévő WC-papírt galacsinná gyűrte, majd betömködte a férfi szájába. S csak tömte, tömte azzal a szándékkal, hogy elhallgatassa. Nem törődött fuldoklással, sem azzal, hogy a férfi a lábával az ő bokáját rugdossa, kezével pedig az arcát markolássza. Nesze, ezt neked, ezt zabáld meg, motyogott az orra alatt, de ekkor már a szorítása alább hagyott, mint ahogy a fujtatása is, majd teljesen elcsitult és egész súlyával beborította áldozatát. Szűk volt a hely, szűkebb már nem is lehetett volna, nem látott, nem hallott semmit a férfi, levegőt is alig kapott. Próbálta lefejteni magáról a tehetetlen testet, de az asszonyt még aléltan sem volt könnyű leszerelni. A pánikban lévő férfi ereje egyre fogyott, mint ahogy a levegője is. Majd távoli hangfoszlányok jutottak el a füléig, majd fény és levegő. Büdös, de akkor is csak levegő. Próbált megszólalni, szavakat formálni, de alig jött ki hang a torkán, csak fojtott nyöszörgés. Pár perc elteltével volt csak hallható a suttogás, hogy raving… lunatic…mad… Angol volt a lelkem.
|
|