szavalt

hangja ezernyi csápként 

tapadt hallgatóságára 

az ijedt arcok 

mint földrengés idején 

rezzenni sem mertek

tehetetlenül várták 

a mutatvány végét

szerette saját hangját

szavakat rakosgatni kedvére

eszement hőbörgéseit 

a jelentésüktől megfosztott 

vagy dagályos szavakat

élvezni kellett Róma népének  

ünnepelni kellett minden új versét

dicsérni magasztalni idézni

még nem írtam meg legjobb versemet

mondta elkomorodva néha

a felhők eltakarták a napot

kéjjel életeket oltott

így vezette le feszültségét 

kezét kísérői tógájába törölte

mulatni kellett vele hajnalig

a nyomornegyedben

elejtett fáklyától 

lángrakapott egy putri 

gyorsan terjedt a tűz 

a lángok mohón falták a szegényes díszletet

Ő

megbabonázva nézte 

az utolsó lobbanásig

szemében tovább tomboltak a lángok

gyönyörű – mondta – mint egy vers

az ihlet sarkallta éjjel-nappal

egyre szebbek ezek a versek – mondta

felgyújtotta fél Rómát

szép versért pusztuljon a ronda!

szerette nézni a tüzet betegesen 

ilyenkor mindenről megfeledkezett

fiúkkal hált 

gyilkolt élvezettel

és közben a paloták közt sétálva 

megérett benne legnagyobb verse

világraszóló lesz, megismételhetetlen

de torzó maradt 

már nem tudta megírni

a tudatlan nép 

a műveletlen tömeg

fellázadt ellene 

életére tört

nagy költőt veszít el a világ

mondta miközben 

egy kudarc után

lincseléstől rettegve 

Néró 

másodszor készült 

méltó halálba menekülni.