A parkban akartam pihenni az ebédszünetben, amikor megláttam. A szürke kabátom volt rajta, pontosan az, amelyet az irodában hagytam. A farmerje szintén ismerős volt, elkezdtem hát követni. Azt hittem, ellopta a cuccaimat.

Amikor letért a másik utcába, láttam az arcát, s alig kaptam levegőt. Pontosan úgy nézett ki, mint én. Kezdtem rosszul lenni, majd arra gondoltam, biztosan csak álmodom. Egyre gyorsabban szedtem a lábam, hogy végre utolérjem. Ő viszont sietett, úgy, ahogy én szoktam. 

Végül az üzletben értem utol. Valamit vásárolni akart, de sokat válogatott, s végül egészen telepakolta a kosarát. A kedvenc csokimból legalább hatot vett, majd készpénzzel fizetett.

Vártam rá, de láthatóan ő is észrevett. Próbáltam követni, de csak néhány lépést tettem, mikor megfordult.

- Szia! – mondta magabiztosan.

- Szia! – viszonoztam köszönését.

- Most biztosan azt szeretnéd tudni, hogy ki vagyok, és miért nézek ki úgy, mint a tükörképed. Ne ijedj meg, nem álmodsz, ez a valóság, én pedig a tökéletes másolatod vagyok. Esetleg az is lehet, hogy téged másoltak rólam. 

- Na ne viccelj! Én már csak tudom, hogy ki vagyok, és nem egy laborban hoztak létre, hanem egy nő és egy férfi.

- Persze, ezt is hiheted, de biztosan nem tudhatod, ahogy én sem. Egyetlen céllal jöttem most ide, hogy megismerjelek vagy megöljelek. Nem tudom elviselni, hogy nem vagyok egyedüli, s ezért tennem kell valamit. Ezért hát meg kell, hogy ismerjelek, és azután eldöntöm.

- És azt hitted, ha ezt elmondod, akkor majd csak úgy engedem neked, hogy megfigyelj, mielőtt megölsz?

- Nem gondoltam semmit. Csak tudom, hogy mit fogsz csinálni. Pontosan olyan vagy, mint én. Csak én már felismertem ennek a hatalmát. Menekülhetsz, de ott leszek veled, s ha mégsem lennék, akkor tudni fogom, nem vagyunk olyanok. Ebben az esetben élve maradhatsz!

- Tényleg? Milyen kedves tőled! – vetettem oda gúnyosan.

Ő már nem szólt vissza, vagyis nem emlékszem.