Kis király
majdnem monodráma egy tollvonásban

    Ahhoz képest, hogy trónteremnek nevezik, eléggé dísztelenül fest a helyiség. A csúcsíves ablakokon beragyogó napfény szinte teljes intenzitásában verődik vissza a csupaszfehér falakról. A tágas, téglalap alakú terem sok taposástól megkopott márványkövein alig van bútor. Egyik végében, pontosan a rövidebbik hossz közepén, bordó szőnyeg virít, melyen dísztelen, fából faragott trón áll. Úgy helyezték el az ormótlan széket, hogy a benne ülőnek maradjon ideje véleményt alkotni a szemközti ajtón át érkező alattvalókról.  
    A trónján gubbasztó király jobb felén hosszú, nehéz faasztal terpeszkedik tíz magastámlájú székkel, melyek négy-négy egy-egy alakzatban vannak elrendezve. Rajta zománcozott, barna boroskancsó két kupával. Baloldalon fekete rajztábla, krétákkal és törlőronggyal az aljára erősített vékony polcon. Mellette, a padlón, két egykezes súlyzó vöröslik.
    Az uralkodón kívül még két ember tartózkodik a helyiségben. Az előtte álló, hófehérré őszült kancellár, és az asztalnál ülő, aggastyán kinézetű vándor. Az ország ura fagyos tekintettel pillant fel ijedt hivatalnokára. Hangja hidegen csendül.
    – Miért sündörögsz utánam minden gyerekes problémával? Minek tartalak benneteket, ha a legkisebb ügyecskét sem vagytok képesek magatoktól megoldani? Pontosan tudod, hogy a törvény mindenkire egyformán vonatkozik! Mit dörmögsz az orrod alatt? Hogy csak egy gyerekről van szó? – A király dühösen csap trónja karfájára. – Hű de meghatódtam! A könnyem is kicsordult! Balga vénség! Mondd csak, ismersz valakit, aki nem volt gyerek!? Szóval, ne toroljuk meg a bűnöket, ha a bűnös éppen a gyerekkorát éli? Ha már most tolvaj az a kölyök, mit tesz majd felnőttként? Tömlöcbe a kis szendével! – A kancellár szóra nyitná a száját. – Hallgass! A tolvaj az tolvaj! A törvényt nem érdekli, hogy most éppen kenyeret lopott! Példát kell statuálni! Az élelemért tán nem kell megdolgozni? Elmehetsz!
    Az öreg hivatalnok letörten hagyja el a termet. A király felpattan, idegesen járkál fel-alá. Határozottnak szeretne látszani, de arcán jól látható a lelkiismeret-furdalás. Felkapja az egyik súlyzót, és erőteljes levegő-kifújásokkal kísért bicepszgyakorlatokat végez. Azonban hamar megunja a testmozgást. A sporteszköz nagyot koppan a kövön. Dühösen fordul a vándor felé:
    – Nem tehetek kivételt senkivel! Gyengeségnek tartanák… El tudod képzelni, hányan pályáznak erre a nyavalyás trónra? Hidd el, odaadnám bárkinek, aki végigvinné, amit elkezdtem. Nincs méltó utódom… Hogy ezt honnan tudom? – A király meghökken egy pillanatra. – Ne szemtelenkedj, vándor! – csattan fel méltatlankodva. – Hatalomvágyó itt mindenki!  Nagy, tiszta eszmékkel kezdik a szent lázadást! Aztán a birkatermészetű eszmegyártók bárgyún átengedik az irányítást a sunyin várakozó gátlástalanoknak… Az eszmei alapon tobzódóknak. Ismerek ilyeneket! Inkább maradok pislákoló lelkiismeretű kényúr, mint hogy megfutamodjam! Én betartatom a törvényeket! Mindenkivel! A nép olykor lázad, mert ez a mániája… Nem tudják, mi következne utánam! – A kupához rohan, nagyot húz belőle, majd az asztalra csapja. – Tudom, mit gondolsz, vénember! Hogy minden hatalmaskodó ezt mondja… Na és? Olykor egyformán érvel gonosz és jó. Csupán a tetteik különböztetik meg őket egymástól! Én jónak érzem magam. A körülményekhez képest… Kegyelmezz meg egy gyereknek, holnap minden intrikus azt hiszi, megúszhatja!
    Csinál néhány guggolást.
    – Edzettnek kell maradnom! – kiabálja mintegy szabadkozva. – A gyengét eltiporják… Mi az, hogy én már csak tudom?!  
    Kirobbanni készül, ám aztán mégis visszafogja magát. Érveket keresve elnyúlik a trónján.
    – Azt hiszed, élvezem a hatalmaskodást? Az életemet védem! Én nem is akartam király lenni… Azt se tudom, hogy kerültem erre az istenverte bolygóra… Talán nevetségesnek fogod tartani a történetemet… Talán hibbantnak nézel… – Fenyegetően pislog a vándor felé. Azonban a ráncos, napcserzette arcon gúny helyett csupán közönyt lát. Megnyugszik, nagyot sóhajt. – Hajdan kis hercegnek szólítottak. Egy aprócska bolygón éldegéltem a rózsámmal, a vulkánjaimmal és a majomkenyérfákkal, melyek szerették volna behálózni, összeroppantani az otthonomat… Mosolyogsz? Igen, de kedvesen… Jó szöveg! Félsz, hogy az ápolt dühöngeni kezd? Te már nem félsz senkitől és semmitől… Irigyellek! De vigyázz, mert keménykezű király vagyok! Szóval, hol is hagytam abba? Igen! Egyszer aztán balga fejjel útra keltem! Életem legostobább döntését hoztam akkor… Elhagytam a virágomat, mely csak az enyém volt, melyért csak én voltam felelős… Melyet kapcsolatunk, közös történetünk kiemelt a rózsák számomra mit sem jelentő halmazából. Most emberek halmazáért vagyok felelős… Lehet szeretni egy halmazt? A világ valamennyi ocsmányságát az arctalan halmazok léte szüli! A politikus, a hadvezér egynemű halmazokat küld a vágóhídra, a katona célpontok halmaza ellen harcol. Legyen az a halmaz vallás, bőrszín vagy anyanyelv szerint kimódolva! Kíváncsi lennék, miként gyilkolnának a halmazgyártók, ha a halmaz egyik eleme az ő gyengéden nevelgetett, szeretett rózsájuk lenne! Mert nekik is van rózsájuk! Csakhogy az a saját halmazukban díszeleg! Imádják, dédelgetik, és amikor mások eltiporják, vadul bosszút állnak érte… Mások imádott, dédelgetett rózsáján… – Felpattan, végez öt fekvőtámaszt, aztán leül a vándor mellé, és tölt a kupákba. – Igyál! Tehát elhagytam a bolygómat! Madársereg repített bele a nagy ismeretlenbe, elbírtak, hiszen csak egy törékeny gyerkőc voltam. Jó, tudom… Mindez képtelenségnek hangzik, de esküszöm, így volt! Bár lehet, hogy az egészet csupán álmodtam, és talán most is álmodom…
Utam első állomása egy kisbolygó volt, melyen az öreg király éldegélt tök egyedül… És uralkodott a szerencsétlen! Létének célját igyekezett megvalósítani… Hogy lehet uralkodni végrehajtók nélkül? Ez egyszerű! Az amúgy is bekövetkező dolgokat kell megparancsolni…
Mikor előtte álltam, hatalmasat ásítottam. Vissza lehet tartani az ásítást?  Azt mondta /felpattan, fenséges mozdulatokat tesz/: A király jelenlétében ásítani ellenkezik az udvari illemszabályokkal! Megtiltom! Erre én: Nem tudom visszatartani… Erre ő: Akkor parancsolom, hogy ásíts! Évek óta nem láttam senkit ásítani. Az ásítás különös érdeklődésemre tart számot! Rajta! Ásíts még! Ez parancs!
Hát nem röhejes? Szenzációs egy figura volt. A világ urának tartotta magát. Meg volt győződve róla, hogy a csillagoknak is parancsol. Megkértem, intézzen nekem egy andalító naplementét… Nem jött zavarba. Megnézte a kalendáriumban, mikor kel a nap, aztán megparancsolta az égitestnek, hogy akkor keljen, amikor amúgy is kelne! – Nagyot kacag. – Kedves bárgyúság! Micsoda? Hogy ez egy tanulságos történet? Alkalmazhatnám néha az öreg stílusát… Osztogassak olyan parancsokat, melyeket a népek teljesíteni képesek… Miért is kellene nekem ezt tudnom? Vigyázz, vándor! Ne feszítsd túl a húrt! Különben is, mit tudsz te rólam? Mikor megérkeztem erre a béna bolygóra, és bizonyos körök beetettek azzal, hogy az én becses családom a trón jogos tulajdonosa, még gyerek voltam. Ártatlan és gyengéd lelkű. A szívemmel néztem a világot, mert úgy tudtam, az ember csak eme törékeny szervével lát jól… Nagyrészt ma is így hiszem. Csakhogy az uralkodó nem ember! Nem lehet az…
Kezdetben mindenkinek teljesítettem a kívánságát. Megsajnáltam bárkit, akinek könnyeket láttam megcsillanni a szemében. Csakhogy ahány könnycsepp, annyiféle óhaj, akarat! Egymással ellentétes kérések özöne zúdult rám. Rájöttem, választanom kell! Következésképpen valaki mindig elégedetlen, kielégítetlen maradt. Akkor vontam kemény, áthatolhatatlan páncélt a szívem köré… A királynak nem lehetnek érzelmei! Nem mutathatja ki őket! Csak a törvény létezik!
Embereket neveztem ki bizonyos funkciókba. Ha hiszed, ha nem, azt parancsoltam nekik, amit teljesíteni tudnak. Akár a király azon a kisbolygón! Okos hozzáállás volt? Azt te csak hiszed! Az emberek többsége nincs tisztában a képességeivel! Az író miniszter akar lenni, a paraszt hadvezér. Ordíthatom én, hogy író írj, paraszt szánts! Rám se hederítnek, azt gondolják, el akarom őket nyomni… Meg hogy nem értek a kormányzáshoz, a világhoz…
Néhány másodpercig helyben fut, majd megáll, és a távolba réved.
– Miért kell nekem felnőttnek lennem? Nem érdekel a világuk… Nem akarom őket megérteni… Mindegyik mást akar! De leginkább a másét! Miért muszáj ezeknek mindig a másik nyakában állva érvényesülni? – A táblához szalad, és kígyót rajzol, mely elnyelt egy elefántot. – Szerinted mi ez? Egy kalap? Egy kígyó, amely elnyelt egy elefántot… Honnan tudod? – marad tátva a király szája. – Egyszerűen ez jutott az eszedbe… Most megleptél… Az a baj, vándor, hogy rajtunk kívül mindenki kalapnak hiszi… Mondd csak, agyalágyultak vagyunk mi? Meg kell változnunk, mert ők többen vannak?  És azért mert többen vannak, nekik van igazuk? – Egy pillanatra elhallgat, az ajtó felé fordul. A kancellár jön vissza. A király hangos szövegeléssel kíséri a férfi felé tartó útját.
– Nem félted az életed? Tudod, hogy vendégem van! Nyögd ki, mit akarsz! Felesleges eddig elcaplatnod!
Az öreg nem áll meg, alázatosan lépked a trónig, melybe az ura időközben befészkelte magát.
– A gyerek anyja van itt?  Kegyelmet kér… – A király hatalmasat sóhajt. –Foglalkozhatott volna többet a kölyke nevelésével! Te meg vándor, ne motyogj az orrod alatt! Akkor beszélek vele, amikor akarok!  – Gondolkodik, látszik nincs nagy kedve élni. Lemondóan csóválja a fejét. – Hogy lehet egy kancellár ilyen nyálasan lágyszívű? Rendben! Küldd be!
Alaposan felméri a kopott ruhás, megviselt arcú nőt. Mikor észreveszi a szeme alatt elmaszatolt könnycseppeket, szinte kirázza a hideg.
– Beszélj, asszony!
Grimaszolva, csúfolódva jeleníti meg a nő szövegét. Hol hevesen bólogat, hol legyintve röhécsel, hol elkomorodik. Utóbb a vándorhoz fordul.
– Hallod ezt? Rögvest megszakad a szívem! A kistestvérének lopott! Meg hogy éheznek… Hol? Az én országomban, ahol tömve vannak a magtárak gabonával? – A táblára néz. Az asszony pillantását követi. – Mi van? Mi olyan érdekes azon a táblán? A kígyót nézed, ami elnyelte azt a szegény elefántot… – A király szeme elkerekedik. – Honnan veszed, hogy az egy kígyó? Az egy kalap! – Mérgesen legyint. – Ne kérj bocsánatot! Ha szerinted kígyó, hát kígyó…
Felpattan, körbejárja a nőt.
– Miért gondolod, hogy félned kell tőlem? Igazságtalannak, kegyetlennek tartasz? Nem azért éheztek ti, mert lusták vagytok? Nem fűlik a fogatok a munkához… Ó! Szóval dolgoztok ti rendesen, de nem fizetik ki a béreteket! Ne bőgj, te hazug! Te meg hangosabban motyogj, vándor! Aha… Szóval bejártad az országomat… És mindenhol kizsákmányolják a népet… Az embereim… Nem igazán szeretem, ha az alattvalóim előtt kellemetlen helyzetbe hoznak!!! – dühöng a király, majd mélyeket lélegezve, a pulzusát csillapítandó, visszaül a trónra. – Szerinted nem tudok a disznóságokról… De ez nem ment fel a bűnrészesség vádja alól… Merthogy jobban oda kellene figyelnem, ahelyett, hogy állandóan magammal vagyok elfoglalva… Hívjam a hóhért, vénember? – A nő felé fordul. – Távozz, asszony! Hamarosan döntök a sorsotokról! Ezután a táblához szalad, és letörli a kígyót. Közben vigyorog, mint a bűnöző, aki megsemmisítette a bűnjelet. Majd hirtelen elkomorodik, és felhúzott lábakkal, újra befészkeli magát a trónjába. Nem néz a vándor felé, úgy mondja:
– Én vagyok a király, nem te… Én mondom meg, mi igaz és mi nem! Azon a táblán nem volt semmi! És egy nő sem volt itt, aki azt látta, amit mi! Hallgass, sokat ittál! Mit ittál, vedeltél! Most úgy lesel rám, mint aki azt gondolja, homokba dugom a fejem… Pontosan tudom, miről beszélsz! Hidd el, szerettem volna mindenkit megszelídíteni, megismerni, megszeretni… Csakhogy ez összeegyeztethetetlen az uralkodással! Lehetetlen egy egész halmazt megszelídíteni… Annak kedvezel, akit szeretsz. Akinek nem kedvezel, az gyűlöl. Legjobb, ha nem kedvezel senkinek… Ha nem szeretsz senkit… – Elérzékenyül, fátyolossá válik a hangja. –  Pedig tudom, hogy kell megszelídíteni valakit… A Földön megszelídítettem egy rókát, egy igazi vörös vadállatot! Elmondjam, hogy esett meg a dolog? Akkor is elmondom, te pimasz! Na! – Élvezettel csapja össze a tenyerét. – Jól figyelj, mert karóba húzatlak, bár nem tudom, hogy kell! – Sétálni kezd, mint valami bölcs filozófus. – A Földön meglehetősen magányosnak éreztem magam. Sírdogáltam, mint egy pisis gyerek. Mert az is voltam. Ekkor jelent meg a róka! Nyeszlett kis állat volt, jelentéktelen. Mondtam neki, játsszál velem! Nem játszhatok veled, nyűgösködött, mert nem vagyok megszelídítve. Mit jelent az, hogy megszelídíteni? – kérdeztem én. Az egy olyan dolog, amit az emberek túlságosan elfelejtettek – mondta ő. – Annyit tesz, mint köteléket teremteni… Te most az én számomra még csak egy kisfiú vagy, százezer más kisfiúhoz hasonló. És nincs szükségem rád. És neked sincs szükséged rám.  Én a te számodra csak egy róka vagyok, százezer más rókához hasonló. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Az egész világon egyetlen leszel számomra. Az egész világon egyetlen leszek számodra…
Kezdtem érteni a dolgot. A virágomra gondoltam, aki ezek szerint talán megszelídített engem. A róka folytatta. Ha te megszelídítesz, egy kis napsütés kerül az életembe. Megismerem olyan lépések zaját, amelyeket fülem majd minden más zajtól megkülönböztet. Más léptek zajára meg a föld alá bújok. A tied, mint valami muzsika, előhív földalatti odvamból. És aztán, figyelj csak! Látod arra messzebb a búzamezőket? Én kenyeret nem eszem. A búzának semmi hasznát sem veszem. A búzamezők nem emlékeztetnek semmire. És ez szomorú! De a te hajad aranyszínű. Milyen csodás lesz, ha már megszelídítettél! Az aranyló búza rád fog emlékeztetni. És szeretni fogom a kalászok között susogó szél neszét… Légy szíves… szelídíts meg engem!
Nagyon szívesen, feleltem, de nincs sok ráérő időm. Barátokat kell keresnem, és sok mindennel meg kell ismerkednem. Az ember csak azokat a dolgokat ismeri meg, amelyeket megszelídített, mondta a kis ravaszdi. Az emberek már nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Kész dolgokat vásárolnak a kereskedőknél. De minthogy barátokat nem árul egy kereskedő sem, az embereknek már nincs barátjuk. Ha barátot akarsz, szelídíts meg engem! Művelt egy róka volt, azt meg kell hagyni! Hogyan kell azt csinálni? – kérdeztem maflán. Nagyon türelmesnek kell lenned, felelte a róka. Először leülsz egy kicsit messze tőlem, így, a fűben. Én rád sandítok, és te nem szólsz semmit. A beszéd félreértések forrása. De mindennap egy kicsit közelebb ülhetsz…
Másnap ismét találkoztam a rókával. Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz, mondta szomorúan. Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom. Felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet…
A király elhallgat, elgondolkodva leül a trón előtt terpeszkedő, bordó szőnyegre, átkarolja a lábát. Látszik, a múltba réved, a rókát, az ifjúságát idézi. Talán még sírdogál is egy sort.
– Miért hallgatsz, vándor? A történetem számodra nem újdonság… – Az uralkodó az öreg felé sandít. – Ezek az élmények döntenek örök rabságba… – suttogja fáradtan. – Mert a szeretet a legnagyobb kolonc a világon… Nagyszerű tervek tömkelegét tette tönkre a szerető lelkiismeret. A megszelídítettek iránt érzett felelősségérzet… – Megpróbál fejen állni. Letérdel, előrenyújtja a nyakát, aztán hirtelen felpattan. – Már a testedzéstől is elment a kedvem! – Iszik. – Jöhetnek a gyilkosok! Hozzanak végre nyugalmat… – Visszaül a trónra. – Azt mondják, a nagyformátumú emberek mindig érvényesülnek! Meg hogy, aki valóban tehetséges valamiben, az előbb-utóbb a helyére kerül! Nézz körül a világban! Helyükre került nagyságok vigyorognak ránk úton-útfélen… Akik felszínre törtek minden áron! Nem számított nekik asszony, gyerek, nép, nemzet… Sírás, könnyek… Színész, festő, író, zenész, politikus úgy váltogatja a családját, a meggyőződését, akár a ruháját. Hadvezérek, királyok pillanatok alatt döntenek nyomorba népeket, csak azért, hogy ők, a nagy emberek érvényesülhessenek! És mi dicsőítjük őket a mindent legázoló tehetségükért, emlékezünk rájuk, megszépítő életrajzokban meséljük el a történetüket sunyin titkolva, hogy gyarló, jellemtelen, magamutogató emberek voltak csaknem valamennyien! Az, aki jó és tiszta, nem lehet sokak nagy embere! Az igazi lelkiismeret nem hagyja el a megszelídítetteket. Milyen király az, akit a szíve vezérel? Lehet egyáltalán király az ilyen? Az uralkodó tépje ki a szívét, és dobja a tűzbe!
Nézz rám, vándor! Tudok uralkodni? Nagy ember vagyok? Nem, bár kínlódva igyekszem megfelelni… Szeretnék hideg fejjel gondolkodni! De ez nem elég! Akkor lennék nagy király, ha szemrebbenés nélkül tipornám el a velem ellenkezőket, ha élvezném a hatalmaskodást, a csillogást.
A vándorra mered, hozzászólást vár. Tanácsot.
– A nagy emberek viszik előre a világot? – A király szeme nagyot villan a hirtelen rátörő dühtől. Az asztalhoz rohan, megint iszik, majd lehuppan a vándor mellé. A szemébe nézve hadarja: – Valóban ezt gondolod, balga vénember? Te tudod, merre van az előre? Mutass egy emberi tudaton kívüli bizonyítékot, amely alátámasztja ezt a hebehurgya állítást! Miből gondolod, hogy kerékkel jobb az embernek, mint kerék nélkül? Nem egészségesebb mozogni, mint egy kocsin üldögélni hájasan? Neked ezt nem kell mondanom, ha valóban vándor vagy… – Lehiggad. – Mi az hogy, hogy jön ez ide! Aha, ne legyen bajom a feltalálókkal… A nagy, erőskezű uralkodó békét teremt. A művész ideákat. A jó családapa boldog családot. És létezik a jóságot megvalósítani, hirdetni akaró nagy ember is! Számára az a kiteljesedés, ha, más választása nem lévén, meg is hal érte… Én is lehetek nagy ember, de nem királyként… Az ember ne fogjon bele olyan dologba, ami nem megy neki! Amit a jelleme nem támogat… Jó szöveg… Szinte csöpög a nyáltól… De a gátlástalanságot semmi sem magyarázhatja… Főként a cél nem, melyet ember határozott meg… Az a gyerek lopott. Gátlástalanul… És… Nem is vagyok igazi király… Egy nyomorult falkavezér vagyok, akit a falka önös érdekből a többiek fölé emelt… De nem önmaga fölé. Csak addig ismer el vezérnek, amíg teljesítem a vágyaikat. Hát nem állati? Vesztésre vagyok ítélve! Előbb a hatalomra juttatók ellenfelei gyűlölnek meg, majd mindenki…
A király megsemmisülten lehajtja a fejét.
– Na ne mondd! Miért lennék én jó ember? – nyekergi sírós hangon. – Ha nem lennék az, nem packázhatna velem mindenki… Egyszerűen rossz helyre kerültem… Szóval, az egy nagy tévedés, hogy az uralkodónak jó és rossz közül kell választani. A királyok a kevésbé rossz és a rossz közül választhatnak csupán… Minden jó törvény, döntés, rossz valakinek. És ha egy mód van rá, legyen kevésbé rossz… Okos ember vagy te, vándor… Kinevezlek udvari filozófusommá!
Sokáig hallgat. Látszik, újfent kínozza a létezés.
– Te… sok világot bejártál… – szólal meg végül. – Láttál számtalan természeti szépséget. Fürödtél kristálytiszta vizű patakban, szunyókáltál árnyas fák lombjai alatt, együtt éltél az állatokkal… Mondd meg nekem, te vándor, kellünk mi ide? Mármint mi, emberek. Mit keresünk ebben az ártatlan világban? Az állatok ölnek, mert éhesek, mert az a feladatuk, hogy táplálják a kicsinyeiket. Hogy szaporodjanak. Mi meg élvezetből, hatalomvágyból gyilkoljuk egymást. Érzed a különbséget ölés és gyilkolás közt? A disznóölés és a tömeggyilkosság közt? Halálra ítélünk embereket, mert az általunk jónak tartott törvényeket nem tartották be. Nem vagyunk mi gonosz szellemek, akik ezt az állatot, amit fellengzősen embernek nevezünk, megszállták? Mi itt csak élvezkedünk! Állati testünk érzékeivel orgiázik a tudatunk. Benne él, mocskos örömökre vadászik, közben mindent megsemmisít, amit önmagára veszélyesnek tart, amitől kellemetlen érzékelése támadhat. Magán kívül nem is maradt már ellensége… – Kiüresedetten mered maga elé. – Menjünk el innen! Szívódjuk fel! Nincs itt egy nyájas szavú, sárga kígyó, kinek hazarepítene a harapása? Haza… A múltkor is becsapott a nyomorult… Pedig állat. Azt ígérte, a marása visszavisz a világomba… Hogy újra láthatom a virágomat… Vajon mi lehet vele? Már sose hallgathatom újra a csendet? Sose érezhetem a végtelen nyugalmat?
Elhallgat egy röpke pillanatra.
– Hogyan? A kígyó hazudott nekem… Tudatlanul sose kerülhetek haza. Mert ember vagyok. Ezernyi lelki szenvedés, lelkiismereti döntés mutatja meg az otthon felé vezető utat. Az örök paradicsomi lét nem célja az embernek. Mert nem állat. Csak akkor érdemli meg a tiszta nyugalmat, ha kiszakadt belőle, ha megtapasztalta az emberi valóságot, és önerejéből visszamászik a hegyre, melynek csúcsa nagyon kevesek Édene.  Azt mondod, én képes lennék hazajutni…
A király vadul felpattan, a trónhoz szalad, és elterpeszkedik benne.
– A kis herceg lelke rab! – kiabálja. – Őre a bősz király! Ha a herceg élni akar, a királynak vesznie kell! Ezt szeretnéd? Nem érdekel a lelkizésed! – Harsányan felkacag. – De igaz is! Miért ne hagyhatnám itt ezt a kócerájt? A virágomat is elhagytam! Nem tartozom felelősséggel senkinek! Megszelídített itt engem valaki? És kit szelídítettem meg én? Talán igazad van… Felelőséggel tartozunk azok iránt is, akiket nem szelídítettünk meg… Egy király nem szerethet senkit. A tolvaj gyereket se. Vagy szeressen mindenkit egyformán. A meglopottat is. Hozzon jó törvényeket. Döntsön jól. Olykor gyakoroljon kegyelmet! Kössön kompromisszumokat! Egyeztesse az igazságokat! És őrüljön bele az égészbe, mint én! – A vándorhoz rohan, megragadja a kezét, és maga után vonszolja. – Gyere! Ülj a trónra! Neked adom ezt az egész nyomorult királyságot! Ezt a kis herceghez méltatlan kínszenvedést! – A trónra löki az öreget. – Jól ülsz? Boldog vagy? Hát uralkodj, ha olyan bölcs vagy! Akasztass fel, kérlek, szabadíts meg a gyötrelmektől, és döglődj ezen túl helyettem! – Leül a trón karfájára, a támlára teszi a kezét. – Hé, kancellár! Kancellár!!!
  A hivatalnok futva jön, ijedten reszket a trón előtt. Az uralkodó elvigyorodik.
– Íme az új király! Ne vágj ilyen bárgyú képet, nem viccelek! Mától ő önkényeskedik! Vagy jótékonykodik! Azt tesz, amit csak akar! – üvölti kárörvendő, gúnyos hangon. – Minden parancsát teljesítjük! Megértetted? Nem értetted meg… Dehogy vagyok jó király! A jó király nem tölti tépelődéssel az ideje nagy részét! Azonban, ha jó vagyok, akkor ezt a döntésemet is el kell fogadnod! Mától ő parancsol! És minden parancsa az én parancsom! Vállalom a felelősséget! Szerinte, ő tudja az igazságot, tanítson meg uralkodni! Legyen ő a lelkiismeretem, a virágomhoz vezető út… Beszélj, vándor! Hozz döntéseket!
A vándor szeméből lassan eltűnik a közöny. Nem zavartatja magát, hosszan sorolja instrukcióit a magába roskadt kancellárnak, akinek lassan felderül az arca. Majd a lemondott király veszi át a szót:
– Tüsténkedj hát, bárány lelkű kancellárok legnyálasabbika! Légy boldog, hogy rokonlélekre leltél! Majd te is megnézheted a virágomat! – Tekintetével követi a távozót. Feláll, borért megy, nagyot kortyol, majd az asztalra ül.  – Bölcs király vagy, öreg! Hosszú uralkodás áll mögötted… Mindenkinek joga van a védekezéshez… Még a gyilkosnak is… Jó szöveg! Mindjárt elalélok! Hát kell nekünk, hogy itt nyivákoljon a fülünkbe az a kölök? Piszkos kis kezecskéjével törölgesse az ártatlanul csillogó szemecskéjét? Sírásával meglágyítsa a szívecskénket? Brrr… Kiráz a hideg! Jaj, elnézést kérek! Mit ugatok én itt, amikor te vagy a király! Tégy belátásod szerint! Hallgasd meg a kis taknyost, és ítélkezz! Ne nevezzem kis taknyosnak? Hát minek? Ő egy kis herceg… Ó, mily döbbenet! Talán te is kis herceg vagy? És a kancellár is az?  – Sóhajtozik, megragad egy széket, a trónhoz cipeli, és leül. – Lehetek az udvari bolondod?  Javaslom, nyakaztasd le a kancellárt, és fogadj fel helyette egy csigát! – A bejárat felé sandít. – Na végre! Gyere kölyök, a királyod beszélni akar veled!
Szőke, angyalképű kislegény toporog előttük koszos, szakadt ruhában. A lábán nincs cipő, bő, térdig érő, hajdan fehér gatyájából szánalmasan törnek elő pipaszár lábai, lötyögő inge alig takarja csenevész felsőtestét. A király felnevet.
– Hát nem megmondtam! Menten elsírjuk magunkat! Ha megengeded, bemutatkozom! Én vagyok az ország bolondja! – Előrehajol. – Szóval, első ránézésre tudtad? Könyörgöm, végeztesd ki a törpét, királyom! És ne kritizáld a király ruháját! Hozzád öltözött… Nem, nem azért éheztek, mert a szegény király is koplal! Lusták vagytok, munkakerülők! Na mi van? Gagyogjatok már egymásnak valamit! Mi közöd hozzá, te kisnövésű! Úgy beszélek a királlyal, ahogy nekem tetszik! Elvégre bolond vagyok! Na és? Ha öreg, hát öreg! A tisztelet nem a kornak, a jellemnek jár! Beszélj végre az ügyedről is! Védekezz! Lágyítsd meg a szívünket, te kis tolvaj! – Rövid ideig a gyereket hallgatja. De néhány mondat után a türelmét veszti. – Ó, szóval a kényszer vitt rá! Ki hitte volna… Éhesek vagytok… Az apád miért nem dolgozik? Meghalt. Ezt sajnálom… Megölték, mert a bérét követelte… Kik? A földesúr emberei? Hazudsz! Az anyádnak sem fizetnek? Kényszermunkára hajtják az embereket… A király nevében… – Idegesen pillant a vándorra. – Hallod, király? Azt állítja a kölök, hogy gyengekezű vagy! Hogy becsapnak az embereid! Határozz hát, hiszékeny öregember! Tégy igazságot! – Meredten figyeli a vénség hevesen mozgó száját. Majd gúnyosan elvigyorodik. – Szóval, a kis hercegek nem hazudnak… Csak önmaguknak, ha királlyá lesznek… Most te is király lettél! Haha! Hát jó, te motyogó! Cseréljünk helyet! – Megteszik. – Járjunk a dolog végére! Te meg mit bámulsz, törpe?! Mehetsz az anyádhoz! Szabad vagy, mert a kis hercegek nem hazudnak! – Hatalmasat kiált. – Kancellár! – Az öreg futva érkezik. – Zavard ki ezt a gyereket a palotából! Menjen haza a jó édes anyukájához! Jaj, még a boldog képedet is el kell viselnem… Tűnés!
A kancellár és a gyerek távozik. A király feláll, fel-alá sétafikál újfent.
– Menj inni, öreg! Vidd a széket is! Jót tesz az erőlködés a vén csontjaidnak! – A vándor szót fogad. – És én még nem értettem, mi az a rettegés a köznép szemében, amikor meglátnak… – Alig van benne élet, amikor a vándor mellé ül. – Mindenki követ el hibákat? Főleg, ha nem a jellemének, tudásának megfelelő helyen van… Az a fontos, hogy belássuk a tévedéseinket, és helyre hozzuk azokat… De hogy hozhatom helyre a halált? Nem tehetem élővé a holtakat? Nem támaszthatom fel a kisfiú apját… – Könnycsepp buggyan elő a szeméből, majd patakokban csordogál arcára a sós lé. – Te jobb király lennél nálam… Elmegyek, rád hagyom a trónt… Ez a világ nem az én világom! De hogy lehet innen elmenni? A kígyó harapása ide juttatott. Ez itt a másvilág? A kígyók ravasz jószágok. Becsapják az ember fiát, mint tudjuk. Vagy csak álmodom az egészet? Ha most meghalok, hova jutok? A másvilág másvilágába? Vagy vissza a virágomhoz? Nincs kedved velem sírdogálni? Nincs. Aha… Ne azért tegyek meg valamit, hogy hátha meglesz a jutalma… A kis hercegi jellem a lelkiismeret tisztaságán alapul… A lelkiismeretnek kell diktálnia, a többi nem fontos. Ami azután jön, az már nem a mi dolgunk… Hé, ez nem ér, könnyek csillognak a szemedben… Mit mondasz? Kire emlékezzek? Milyen pilótára? Arra, amelyik a Földön báránykát rajzolt nekem? Nem felejtettem el… A barátom volt. Hoppá! És hogy rajzolta le azt a báránykát? Igen, dobozban… És lyukakat is tett rá… Te vagy az… Megöregedtél…
Csak ül ott, hosszasan, mozdulatlanul, kicsit értetlenül, de meghatottan. Közben nem szűnő érdeklődéssel vizsgálgatja a vándor arcát.
– Valóban te vagy az… Hogy nem vettem észre eddig! Ami fontos, azt nem lehet látni… Túl sokat törődtem magammal… Igaz. Meghaltál? Talán egy sárga kígyócska segített neked is? A repülő… Szép halál… Hogy lehet, hogy öregszünk a másvilágon? Szóval ez nem a végső hely. Félnünk kell az elmúlástól, ha a jellemünket fejleszteni szeretnénk… És hogy kerültél éppen ide? Aha, a mi sorsunk, a történetünk egy… Láttad, hogy bajban vagyok… És részben miattad… Igen emlékszem a sivatagi kútra… Az szépíti meg a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejteget… Hm… A kutat keressük egyvégtében… A legtöbbször rossz helyen…
A király lehunyja a szemét, élvezi a kellemes együttlétet. Mosolyog.   
– A kis hercegek sorsa, hogy hirdessék az igét! Hogy fenntartsák a jó oldalt… Akár az életük árán is… Akkor is, ha az igyekezetük csupán annyit nyom a latban, mint az öreg tölgyről aláhulló sárga falevél… Szépen beszélsz… Igen, nekünk nem faladatunk bosszút állni, gyilkolással rendet tenni… A szívből jövő tetteink fejtik ki a hatást… Az emlékünk, a mártíromságunk… – Mereng, gondolkodik, majd vidáman felkiált.  – Kancellár!
Az öreg majd összetöri magát, úgy siet. A királyra veti tisztán ragyogó szemét. Megbecsülés sugárzik a tekintetéből. A kis herceg ránevet.
– Hogy lehet az, hogy bármikor elüvöltöm magam, te nyomban itt teremsz? Ott állsz naphosszat az ajtó előtt? Aha… Csak amikor a trónteremben tartózkodom… Hát… Ideje lenne már nyugdíjba vonulnod… Biztosan vannak unokáid… Ne tiltakozz! Megérdemled a nyugodt öregkort. De még mielőtt busásan megjutalmaználak a szolgálataidért, tégy meg nekem egy szívességet! Hívd össze a főurakat egy kis beszélgetésre! Egy kis rendbe szedésre! Aztán távozz a palotából! – Szomorúan néz maga elé. – Ne félts te engem! Tudom, mit teszek… – Látja, hogy a kancellár szeme fátyolba borul. – Menj már! Intézkedj! Én is intézkedem a járandóságod felől…
Amikor az öregember eltűnik az ajtó mögött, újra a vándorhoz fordul.
– Menj te is! A gonoszság nem tűr tanút… Mi csupán együtt létezhetünk? Tudom, a sorsunk, a történetünk… A fantáziád… Haza visz… Hát jó… Majd együtt harcolunk a majomkenyérfákkal… És gondozhatod a rózsámat is… A csacska, beképzelt virágomat… És együtt nézzük a sok-sok naplementét. És rajzolsz nekem új bárányt, mert a régit elvesztettem… És szájkosarat szíjjal… Egészségedre!

És ültek a rózsa mellett nagy-nagy nyugalomban. Nézték a gyorsan sorjázó naplementéket. A kis herceg és a pilóta. Már kitisztították a vulkánokat is, kigyomlálták a kigyomlálandót. Enni adtak a báránynak, a szájkosarat is rátették. Megbeszéltek minden megbeszélni valót. És csak néztek a messzeségbe, reménykedve. A madarak vonulását várták. Hogy beteljesítsék a sorsukat. Újra és újra. Míg valóban haza nem érkeznek. Mert már tudták, nem ez a végső hely…