Jelige: Miranda
Dátum: 2010. október 07. csütörtök, 15:24
Rovat: Arany Opus Díj 2010


Sosem késő


 A nő légies könnyedséggel odalépett a szobában levő asztalhoz. Megállt előtte, és percekig nézte némán, mosollyal arcán. Ezután lassan felemelte az asztalon fekvő fényképet. Egy fiatal katona volt rajta, ki láthatóan büszkén viselte egyenruháját. Sima arcán a háború még nem hagyott nyomot. A kissé megsárgult és gyűrött emlék mindennél fontosabb volt a fiatal nő számára. Szinte kegytárgyként őrizte. Ahányszor elsétált mellette, rápillantott. Olyankor szemében vegyes érzések tükröződtek. Egyszerre volt szomorú, de ugyanakkor a boldogság szikrája csillagként gyúlt fel tekintetében. Nem hiába volt bánatos. Évekig nem látni azt, kit társául fogad, nem könnyű. Szíve szerelmes lángjait azonban ez sem olthatta. Túlságosan erős volt a parázs, semhogy füstté és hamuvá változtassa bármi is. Évek választották el őket egymástól, de csak a mai napig. Eljött, amire már úgy tűnt egy örökkévalóságot vártak. Hihetetlennek tetszett az egész és megfoghatatlannak. Távoli volt, s most hirtelen túl közeli lett.

 Vajon megismerik-e még egymást? Minő borzongást váltott ez ki. Hát nem lenne tragikus, ha két ember kik életüket összekötik, most úgy néznének egymás szemébe, mint akik még sosem találkoztak? Ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette.

Elkezdett lassacskán készülődni, hisz a vonat már délben a pályaudvaron lesz. A kedvencét főzte meg. Remegő kézzel végzett minden olyan mozdulatot, amely már rutinná vált az idők során. A fáradtság érzése kezdte ledönteni lábáról. Nehezebben és lassabban készült el mindennel. Mintha legalább tíz évet öregedett volna fél óra alatt.

Nekilátott, hogy önmagát kicsinosítsa. Már maga sem tudta miért, de egy egyszerű, kevésbé elegáns ruhát választott. A sötétbarna, zsákszerű öltözéke még jobban öregítette. S ezt ő maga is érezte.

Még az utolsó simításokat végezte. Belenézett a tükörbe, mélyet sóhajtott, aztán fogta a lakáskulcsot és elindult. Egészen lassan lépegetett az utcán, s közben minduntalan azt érezte, hogy minden szempár az ő léptét figyeli. Izgatottan tördelte kezét, s kusza gondolatokkal fejében haladt a kikövezett utcákon. Egyre jobban elfáradt, nehézkesnek tűntek mozdulatai, mintha fájdalom ült volna ki arcára.

Végre odaért. Hatalmas tömeg gyűlt össze a vonatra várókból. Megilletődve állt a sok ember közt. Szíve dobogását fülében hallotta. Szédült és elhomályosodott előtte minden. Aztán megérkezett a vonat. Mindenki igyekezett megtalálni párját. Egy öreg szállt le a vonatról utolsónak. Meggörnyedt és elgyengült emberke volt. Egy kislány lépett hozzá virágot kínálva. Az öreg mosolyogva elfogadta némi apróért cserébe.

 Egymásra néztek, a felismerés szemükben volt. Könnyektől ázva lépett a két, immár megöregedett ember egymás elé. Szólni sem tudtak, s felesleges is lett volna. Noha az egyikük negyven év alatt, a másik pedig csupán fél nap alatt, de mindketten megöregedtek. Most ott folytathatták, ahol annak idején olyan hirtelen vége lett.

- Vár az ebéd – szólt a nő. Megfogták egymás kezét, és lassan elballagtak.

 







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1038