,,….akkor is pilóta leszek!” Ezt ordította mielőtt kiviharzott a lakásból és rám csapta az ajtót. Azóta se láttam.
Emlékeimet most a kenyérpirítós hangja foszlatja szerte, miképp kidobja az átmelegített szeleteket. A két kenyérre a mi arcképünk nyomódott. Belevilágít az arcomba, úgy érzem, kiégeti szememet a kép, olyan rémisztő, nem tudok bele harapni. Nem tudok magunkba, beléd, magamba harapni. Elmegy az étvágyam és a tányér tartalmát érintés nélkül, érzések nélkül beleejtem a kukába.
Kezdődik a naplemente. Olyan magányos dolog nézni, főleg most, hogy vihar is párosul hozzá. Mire visszafordulok, a sötét felhők elszíneződtek, s rózsaszín foltok jelentek meg helyettük az égen. Kezembe veszem a bögrém és hatalmas zászlókat látok elterülni odafenn. Aztán gyerekzsivaj, dél felé futnak, mert onnan várják az újabb áramlatokat. Az ég rám kacsint és felveszi csillagokkal díszített pizsamáját. Az idő változásához, mozgásához nem kell az órára pillantanom, érzem a térdemben. Fáj, ahogy nekicsapódik a csendnek és éget,  amint rátelepszik az unalom.
Becsapta az ajtót és elindult. Két napja, délnek indult. Nem próbáltam meg megállítani, nem csillapítottam, nem győzködtem, nem hazudtam és nem ígértem. Csak csendben tűrtem. A csapkodásra összerezzentem, de végig mozdulatlanul vártam a szoba közepén, néha megbillenve, mikor elrohant mellettem. Vállával megbökött, kitaszított az önmarcangolásból és cselekvésre késztetett.
,, Létra! Egy létra kell nekem!” Életem legrosszabb napja volt. Addig keresgélt a pincében, míg ráakadt arra az ócska kis szerkezetre, hogy aztán megfogja ecsetjét és festékes dobozát és elinduljon vele felfele. Rámászott, a legmagasabb csúcsig kapaszkodott és ott vidáman, fütyörészve nekiállt a mázoláshoz. Néhányszor odalestem, de az a pár pillanat, amíg szememmel elidőztem a készülődő alkotáson, nem fogott meg. Mosogattam, belefeledkeztem a koszba, hallgattam a dúdolást, és magamba mélyedve ácsorogtam a konyhában. Egyszerre készültünk el. A törlőkendővel a kezemben megindultam a kép irányába. A vizet itattam volna fel vele, de mire odaértem, már a festményt akartam lemosni. Meghökkentett és megrémisztet a látvány, a falra kent kép, melyen a Jövő és a Nem jövő szakított szét.
,, Ez az ocsmányság nem jön le!” Nem emlékszem az évre, a hónapra és az órára. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megtörtént… mert mindig volt.