Ágh Dávid írásai (mentor: Szabó Tibor Benjamin)
Dátum: 2010. szeptember 03. péntek, 10:28
Rovat: Fiatal írók rovata 2010/2011



Mentor: Szabó Tibor Benjamin


 Álom 
   A szobát átjárja az óra ütemes ketyegése – tik-tak-tik-tak – s az utcáról beszürődő fények a falon hosszan elnyúlva pihennek. Hunor, a szoba tulajdonosa, borgőzös mámorba szunnyadva álmodik: lát egy tengerkék szavat tűzben elégni, tehenet kecskét elleni, emberszínű lényeket hűs habú patakba mártózni, baglyok szemét fa odvából szárnysuhogással kísérve csillanni. Majd az éjjelente visszatérő kép tűnik fel: az az ifjúkori éjszaka s annak minden gyönyöre, az a lány, kivel a mező harmatos füvébe heveredtek, s az éj sötétjében egymásba olvadva bújtak meg, míg a hajnal hasadtával a nap fel nem itta a hold éjjeli útján hullajtott könnyeit...Azt hitte ott kezdődik az élet s a boldogság. Nem tudta, hogy e pár pillanatba sürített öröm az, mit egész életére szánt a sors, s hogy e kezdet egyben a vég is...

   Nevetéshez nem szokott szája szegletében furcsán csüng a mosoly, míg álmában ernyedten az oldalára fordul, mielőtt a munkába hívó vekker rázendítene a hat órási ébresztőre.

Bomlás

    Néztél már tükörbe oly mélyen és oly soká, hogy láttad, ahogy az arcod alkotóelemeire esik szét, a tükörképed folyékonnyá válik, mint a tó felszín, meylet zavarossá tett a beléhatoló kavics? Érezted-e ekkor, nem csak felszínes közhelyként, hanem tisztán tündöklő bizonyosságként, hogy egyszer meghalsz?

   Ha ilyenkor felteszed a helyes kérdéseket, megtalálod önmagadban az Istent és ördögöt egyaránt, mert te teremtetted őket, a saját képmásodra, miként édestestvér alázat és gyalázat. S megláthatod, a holdvilág, az éjjel lámpásának titokfeltáró ragyogásában a tényt: lényed szertelen, esztelen vesztegel, önerődből állított útvesztő falai közt bolyong.

   Te ki csak árnyékból figyeled a tiszta napfényt, ne félj a sivár élettől, a komor haláltól, csak a megszűnéstől. Mert mi lehet annál rosszabb, mint nem lenni? Ez hajtja az írót, ki az ihlet-hiánnyal küzdve, a múzsa termékenyítő csókjára várva, önmagát írja bele történeteibe, hogy el ne enyésszen. De mit ér a könyv, ha nem olvassák? S így sok nagy ember saját műve koporsójába helyezte lelkét...ezért te légy bölcsebb: facsard ki életed esszenciáját, s e csepp elixírt ásd mélyen el, hol nem éri kárhozat, s bomlás. Mentsd egy darabod át a mindenség tölcsérén megfeszülő haramatként, gyermeked szemébe könnynek, s így létezz örökké!

 Szóbeszéd

   A gyászmenet sötéten tér be az úton. Fekete varjaknak tűnnek a távolból a síró, imát mormoló asszonyok. A fájdalom s a bűn sejtelme lengi körbe a csendes embersereget. Csak egy-egy szipogás, hangosabb fohász töri meg a némaságot...Kivéve ott, az a férfi – szeme száraz, arca vidám, szája nevetésre áll, s lám kacag is. A fehér tulipánok s a koporsófödél alatt fekvő Szénássy Emese férje az.

   Az arctalan szomszédok városából hozta őt a faluba ura, hol kitűnt szőkeségével, finom modorával, márványos arcvonásaival. Idegennek tartották őt, s bár házuk tiszteletben állt, nem engedték, hogy új otthonának érezhesse. Nem tudta képzelődik-e csupán, vagy tényleg összesúgnak a háta mögött, s a hangos „Jó napot”-okat gúnyos mosoly követi.

   Egy nap a férje a vásárba ment kézműves portékájával, s még aznap este furcsa vendég kopogott be: a polgármester.

– A férjed telekkérelme miatt jöttem, Emese.

– Az uram a vásárban van, holnap érkezik, s akkor megbeszélhetik az urak.

– Tudom én azt kedves, csak gondoltam megbeszélhetjük azt mi ketten is, ahogy a városban szokás! – s ezzel szőke hajába túrt, ujjait gyenge karja fehér márványába vájjta.

– Eresszen! – s csattant a tisztességes pofon válaszul az aljasságra...

   A polgármester kipirult arcát látta távoztában Rigóné is...s mire az esti farönk Emese kájhályában a láng táncában fehéren izzó parázszsá hamvadt, az arcpír tüze végigperzselte a falut. Mert olyan a pletyka, mint az ezer pillangó, mely egyszerre szökik kalitkájából. Ha a reteszt egyszer felnyitják, nincs, aki újra begyűjtené mind.

   S hogy férjébe másnap látta, a kétely mételye már berágta magát, az utcai halk susogás varjak károgásaként űzte a falu határán túlra, s még onnan is egyre tovább...A hetedik faluból hozták haza a testet.

   Az egész menet olyan, mint egy dőrejárás. Pityergő álca mögött bújik mind az alantas varjú. Csak férje gyászol igazán, kit a bánat csurdultig telít, de sírni nem, csak nevetni tud, mióta élettelen nejét látva összerogyott, s nem ugyanazon emberként kelt föl a földről. Így lett a bizalmatlanból ő, a szóbeszéd bolondja.

 Hanyatlás

   Az ember önző és tudatlan. Az ember önző és tudó. E két véglet közt kötéltáncolva, mikor a varjú a varjú szemét kivájja, a konkoly ellepi a búzát...bomlik, romlik, omlik, oszlik, hanyatlik a világ. Elnyeli a Semmi, mi nem tud mást, csak enni-enni-enni. Mar, fal, s elemészt.

   Ömlik a rút sötétség, s a Minden végén sírnak a fuldokló csillagok. Az elemek kiontják egymást, s minden zig-zugot ellep a giz-gaz s a lom.

   De talán, mikor az éj sürüsödik, s egy ponton már nincs tovább, higgyük, hogy a sötétség vajjudva megszüli az ártatlan fény sugarát, mi patyolat tiszta, makulátlan erőként, újrateremti a világot, s míg az árnyat a sarokba parancsolja, a remény tornyosulva újraveti a csírát, miből új élet sarjad s esély, hogy tán, tán, tán...

 
Bírálat:
Álom

   A szobát átjárja az óra ütemes ketyegése – tik-tak-tik-tak [felesleges a beékelt hangutánzás, ismerjük a ketyegést, csak döccen tőle a mondat]– s az utcáról beszürődő [beszűrődő] fények a falon hosszan elnyúlva pihennek. Hunor, a szoba tulajdonosa, [redundáns, nem kell, a szobáknak egyébként is csak ritkán van tulajdonosuk, szerintem itt pontatlan is a kifejezés] borgőzös mámorba szunnyadva [borgőzös mámorban álmodik; a szunnyadás mást jelent] álmodik: lát egy tengerkék szavat [szót] tűzben elégni [nem, nem; az ilyen képeket érdemes elkerülni, nehezen elképzelhető, és nem is hoz létre semmiféle jelentést], tehenet kecskét elleni, emberszínű [emberszínű nincs; az emberek sokféle színűek lehetnek; sőt, egy adott ember is többféle színű; csak nehezíti az értelmezést, nem képszerű, egyébként nem is PC] lényeket hűs habú patakba mártózni, baglyok szemét fa odvából szárnysuhogással kísérve csillanni. Majd az éjjelente visszatérő kép tűnik fel: az az ifjúkori éjszaka [,] s annak minden gyönyöre [az ilyen általánosságok nem segítik látni, amit írsz, ez nem jelenik meg; konkrét történéseket jegyezz le, mert így elúszik, szétfolyik], az a lány, kivel [ha a kötőszót mássalhangzóra végződő szó előzi meg, mindig az a-s változatot kell választani - akivel; ha felolvasod hangosan a mondatot, majd érzed, miért] a mező harmatos füvébe heveredtek, s az éj sötétjében egymásba olvadva bújtak meg [van egymásba olvadás, létezik, jó is a kép, de akkor nem megbújtak; így már sok], míg a hajnal hasadtával [hajnalhasadta, összetett szó, mehet egybe] a nap fel nem itta a hold éjjeli útján hullajtott könnyeit... [a hárompont jelentéslebegtetésre nem használható; pont; hárompontot akkor használsz, ha idézetet akarsz csonkolni, ahol a csonkolás, oda kell tenned; és az írásjelek után szóköz]Azt hitte[,] ott kezdődik az élet s a boldogság. Nem tudta, hogy e pár pillanatba sürített [sűrített] öröm az, mit [amit] egész életére szánt a sors, s hogy e kezdet egyben a vég is... [pont]
   Nevetéshez nem szokott szája szegletében furcsán csüng a mosoly [a mosoly nem csüng; a nyaklánc tud csüngeni, vagy egy nő a férfi nyakában, de a mosoly nem csüng], míg álmában ernyedten az oldalára fordul, mielőtt a munkába hívó vekker rázendítene a hat órási ébresztőre.

 

Bomlás

   Néztél már tükörbe oly [olyan] mélyen és oly [olyan] soká [sokáig; ezeket az archaizáló formákat el kell kerülni, prózában csak szereplői közlésként, akkor is óvatosan, mert nehéz olvasni őket; funkciótlanul inkább ne], hogy láttad, ahogy az arcod alkotóelemeire esik szét, a tükörképed folyékonnyá válik  [nem kellet volna annyit szívni :D], mint a tó felszín [tófelszín, összetett szó, mehet egybe; a tófelszín különben nem folyékony; a víz maga folyékony, de a tófelszín nem, az feszes tud lenni, borzas, sokféle, de folyékony nem], meylet [amelyet] zavarossá tett a beléhatoló [a belehatol/hatol bele ige nagyon erősen konnotált, itt nem jó, durván kiugrik a szövegből; a kés tud belehatolni a vajba, férfi a nőbe, a kavics nem hatol a tóba; belecsobban, mondjuk]  kavics? [megjegyzem, maga az állítás is borul, sajn; a kavics nem teszi zavarossá a tó vizét, a zavarosság az iszaptól lesz, egy kavics nem kavar a felszínig iszapot - dobj bele ténylegesen egy kavicsot valami tóba, és meglátod; ha pocsolyába megy az a kavics, az valóban felzavarosodik, mert nagyon sekély] Érezted-e ekkor, nem csak felszínes közhelyként, hanem tisztán tündöklő bizonyosságként, hogy egyszer meghalsz? [ez marad közhely, sajn - pedig a felszínes itt jó szó, pont a helyén, ismétli a tófelszínt, szerencsés]
   Ha ilyenkor felteszed a helyes kérdéseket, megtalálod önmagadban az Istent és ördögöt egyaránt, mert te teremtetted őket, a saját képmásodra, miként édestestvér alázat és gyalázat. [hajaj, Dávid, ez nagyon durva itt; a blaszfémiának van helye a kortárs irodalomban, hagyományai is vastagon, de egy ilyen állítást csak akkor, ha nagyon alaposan körbebeszéled, argumentálod; különben bedől az egész] S megláthatod, a holdvilág, az éjjel lámpásának titokfeltáró ragyogásában a tényt: lényed szertelen, esztelen vesztegel, önerődből állított útvesztő falai közt bolyong. [ezt mondatot konkrétan nem értem; a bolyongó énnek mi köze az ördöghöz, mi köze Istenhez - nincs ez itt rendesen kiforgatva, zavaros, érdemes lenne tisztázni, a titokfeltáró ragyogáshoz hasonló szószerkezeteket meg csak akkor, ha kiderül a prózából, hogy miféle titok, milyen ragyogás]
   Te [,] ki csak árnyékból figyeled a tiszta napfényt [árnyékból a napfényt, árnyék vs. napvilág mint boldogtalanság vs. boldogság, ez a kép nagyon elhasználódott az utóbbi 1200 évben, érdemes mást keresni a helyére], ne félj a sivár élettől, a komor haláltól, csak a megszűnéstől. Mert mi lehet annál rosszabb, mint nem lenni? Ez hajtja az írót, ki az ihlet-hiánnyal küzdve, a múzsa termékenyítő csókjára várva, önmagát írja bele történeteibe, hogy el ne enyésszen. [a reflexív próza a 70-es, 80-as évek divatirányzata volt, írd be a gugliba, hogy szövegirodalom, és meglátod; vagyis a felismerés jó, helyes; de nem neked, és nem novellában kell ezt kijelenteni, te csak meséld a történeteket, az írói ihletről meg gondolkodjanak az irodalomtörténészek, a filozófusok] De mit ér a könyv, ha nem olvassák? S így sok nagy ember saját műve koporsójába helyezte lelkét...ezért te légy bölcsebb: facsard ki életed esszenciáját, s e csepp elixírt ásd mélyen el, hol nem éri kárhozat, s bomlás. Mentsd egy darabod át a mindenség tölcsérén megfeszülő [a mindenség tölcsére, az milyen? most komolyan; Dávid, egy ilyet egyszerűen nem lehet elgondolni; utoljára Dante dolgozott efféle képekkel, de ő meg részletesen le is írta, hogy milyen akkor az a tölcsér, mire való, mik és kik tölcséreződnek rajta keresztül, és hogy az egésznek mi a funkciója; nem szabad ilyen földtől elrugaszkodott képet csak úgy beledobni a prózába, mert komikussá válik tőle] haramatként, gyermeked szemébe könnynek, s így létezz örökké! [átmenteni magad a gyermeked szemébe - na, ez egy jó kép, ügyes; az öröklétet viszont ne erőltesd, a gyerek szemében létezés még nem öröklét, hacsak a gyerkőc nem valami vámpír vagy ilyesmi]
 
 
Szóbeszéd

   A gyászmenet sötéten tér be az úton [fordul? betérni a szabadból valami zárt térbe lehet, Rózsa Sándor betért a csárdába, Kosztolányi betérhetett a New York Kávéházba; itt inkább befordultak a gyászolók valami utcába]. Fekete varjaknak tűnnek a távolból a síró, imát mormoló asszonyok. A fájdalom s a bűn sejtelme [a bűn sejtelme hogyan érzékelhető egy gyászmenetben? lehet, hogy jó, de valami konkrét dolgot írj, hogy miből lehet sejteni a bűnt] lengi körbe a csendes embersereget. Csak egy-egy szipogás, hangosabb fohász töri meg a némaságot... [nem-nem; nincs némaság, nem lehet megtörni; korábban írtad, hogy imát mormolnak, a mormolásnak hangja van, nincs némaság]Kivéve ott, az a férfi – szeme száraz, arca vidám, szája nevetésre áll, s lám[,] kacag is [a lám után mindig vessző, de itt nem is kell a szó, a narrátor ne modoroskodjon; aztán kacag is, ennyi, a gyászmenetben nevető férfi képe nem rossz]. A fehér tulipánok s a koporsófödél alatt fekvő Szénássy Emese férje az [aki nevet].
   Az arctalan szomszédok városából [arctalan szomszédok városa, ez így ügyetlen; értem én, hogy egy nagyvárosból hozhatta, egy olyan helyről, ahol a szomszédok se ismerik egymást, de akkor ezt írd, ne szóvirágokat] hozta őt [a személyes névmás mindig az utolsó referenciára akar utalni, itt éppen a férjre, márpedig az állítás a nőre vonatkozik; hozta Emesét] a faluba ura, hol [ahol] kitűnt szőkeségével, finom modorával, márványos arcvonásaival [hm, a márványos arcvonás, az milyen? a márványban rajzolatok vannak; ráncos volt a nő?]. Idegennek tartották őt, s bár házuk tiszteletben állt [nem a házuk áll tiszteletben, inkább, gondolom, a ház lakóit övezte tisztelet], nem engedték, hogy új otthonának érezhesse. Nem tudta képzelődik-e csupán, vagy tényleg összesúgnak a háta mögött, s a hangos „Jó napot”-okat gúnyos mosoly követi.
   Egy nap a férje a vásárba ment kézműves portékájával, s még aznap este furcsa vendég kopogott be: a polgármester.
– A férjed telekkérelme miatt jöttem, Emese.
– Az uram [nem kell ismételni az alanyt, jobb nélküle a mondat; figyeld meg az élőnyelvi dialógokat, amit lehet, kihagynak a beszélgetésekben, az emberek lusták, a nyelv takarékos, semmi fölöslegeset nem mondanak újra - A vásárban van. Holnap érkezik, akkor beszélhet vele] a vásárban van, holnap érkezik, s akkor megbeszélhetik az urak.
– Tudom én azt[,] kedves, csak gondoltam megbeszélhetjük azt mi ketten is, ahogy a városban szokás! – s ezzel szőke hajába túrt, ujjait gyenge karja fehér márványába vájjta [vájta; de ha férfiként közeledik, akkor nem is vájta, ide valami más szó kell; megsimogatta a karját, ilyesmi].
– Eresszen! – s csattant a tisztességes pofon válaszul az aljasságra... [hát ja, nagy hóhányók ezek a politikusok, mindig a komaasszonyok szoknyáján jár az eszük; de; ez nem aljasság, az aljasság mást jelent; ez itt bizalmaskodás, illetlenség]
   A polgármester kipirult arcát látta távoztában Rigóné [Rigóné távozott? rossz a szórend a mondatban, így mást jelent, mint amit mondani akarsz] is...s mire az esti farönk Emese kájhályában [jajne! :-) javítsd gyorsan; vicces félreverés] a láng táncában fehéren izzó parázszsá hamvadt [tévedés, a farönk parazsa nem tud fehéren izzani, vörösen, sárgán tud, kéken, akár, ha valamivel szennyezett, de fehéren nem tud; fehéren izzani az acél tud]; , az arcpír tüze végigperzselte a falut [itt ügyetlen a túlzás, a falut tűzvész tudja végigperzselni; vagy egy perzselő]. Mert olyan a pletyka, mint az ezer pillangó, mely egyszerre szökik kalitkájából. Ha a reteszt egyszer felnyitják, nincs, aki újra begyűjtené mind.
   S hogy férjébe másnap látta [szerintem inkább a férjének valamilyen gesztusában látta meg, nem? ezt itt grammatikailag kócos], a kétely mételye [ne rímeljen, a vicces rímek megölik a drámaiságot] már berágta magát, az utcai halk susogás varjak károgásaként űzte a falu határán túlra, s még onnan is egyre tovább...A hetedik faluból hozták haza a testet. [világos, hogy mi a pálya, Arany János is így építette a horrort, rendben is van, de a prózának nem tesz jót a balladai homály; mitől halt meg? hetedik falu?]
   Az egész menet olyan, mint egy dőrejárás. Pityergő álca mögött bújik mind az alantas varjú. Csak férje gyászol igazán, kit a bánat csurdultig [csordultig] telít, de sírni nem, csak nevetni tud, mióta [amióta] élettelen nejét [jaj, dehogy! nem a neje; a neje, az hideg, hivatalos, itt meg a múlhatatlan szerelmen a hangsúly; ha válóperre mennek, akkor lehet a neje, ha siratja, akkor nem] látva összerogyott, s nem ugyanazon emberként kelt föl a földről. Így lett a bizalmatlanból ő, [nem kell a vessző] a szóbeszéd bolondja. [Kötelező olvasmány az őszre Szilágyi István: Kő hull apadó kútba című regénye; fog tetszeni :-)]
 
 
Hanyatlás

   Az ember önző és tudatlan. Az ember önző és tudó. E két véglet közt kötéltáncolva, mikor a varjú a varjú szemét kivájja, a konkoly ellepi a búzát...bomlik, romlik, omlik, oszlik, hanyatlik a világ. Elnyeli a Semmi, mi nem tud mást, csak enni-enni-enni. Mar, fal, s elemészt.
   Ömlik a rút sötétség, s a Minden végén sírnak a fuldokló csillagok. Az elemek kiontják egymást, s minden zig-zugot ellep a giz-gaz s a lom.
   De talán, mikor az éj sürüsödik, s egy ponton már nincs tovább, higgyük, hogy a sötétség vajjudva megszüli az ártatlan fény sugarát, mi patyolat tiszta, makulátlan erőként, újrateremti a világot, s míg az árnyat a sarokba parancsolja, a remény tornyosulva újraveti a csírát, miből új élet sarjad s esély, hogy tán, tán, tán... [ezt a szöveget ne! delete!]
 
 
Ágh Dávid (2010. május)
 

Kedves Dávid,
a javítások benne a szövegekben, bírálatot itt nem mondanék, inkább azzal foglalkozom, merre érdemes mozdulni.

A munkáid ott működnek igazán, ahol nem akarsz nagy és általános igazságokat kimondani, se mindent elsöprő érzeményeket szóvirágokba tölteni, hanem arra koncentrálsz, hogy van egy történet, és azt el kell mesélni. Elmesélni úgy, hogy az olvasóban és életre keljen, mozogjon, lehetőleg valamit gondoljon is róla az a befogadó.

A Szóbeszéd című szövegből lehet/érdemes továbblépni, ott emberek vannak, sorsok, valakikkel történik valami. És ez a lényeg.

A következőket javaslom.

1. Úgy tűnik, van valami személyes vonzódásod a rusztikus környezethez. Valamilyen viszony. Keress falusi történeteket! Egyszerű drámákat, hétköznapi figurákat hétköznapi helyzetekkel, és ezeket meséld el. Ez 2500-3000 karakteres formátum nagyon jó, nem is kell ennél hosszabban egyelőre. Figyelj, meséltess magadnak, aztán az menjen papírra, egyedi részletekkel, és nem túltipizálva a történeteket (Arany János még megtehette, de ő is csak azért, mert előtte más nem, és hát, az 150 éve volt, ennyi idő alatt még a törökök is elfáradtak, nem kell Arany-balladákat írnod. Hús-vér emberekről mesélj. Milyenek, mi foglalkoztatja őket, mi történik velük.)

2. A párbeszédek még nagyon didaktikusak (túlbeszéltek, magyarázósak, szájbarágósan körülményesek). Ki kell ülni a piacra, vagy nem tudom, hová, és hallgatni, hogyan beszélnek élőben az emberek, akikről írsz. És nem a szavakra, a közmondásokra, effélékre gondolok most, hanem arra, hogy milyen mondatrészeket hagynak ki az élőbeszédben, hogyan roncsolódik a nyelv valódi használat közben. Nem olyan kimérten, kidolgozottan beszélnek a létező emberek, ahogyan te beszélteted őket. A nyelv slendrián a hétköznapokban. Neked, narrátorként, nem kell annak lenned, persze, de amikor a szereplőidet beszélteted, ők úgy szólaljanak meg, ahogyan tényleg beszélni szokás, ne úgy, mint valami rosszul szövegezett szappanoperában.

3. A szövegeidnek még nincs ritmusa, lüktetése, sok helyen döccen. Könnyen, gyorsan tanulható az írásnak ez a része. Mindig olvasd fel hangosan, amit írsz! Olvasd, hallgasd! És hallani fogod, hogy hol bicsaklik, hol nem elég gördülékeny. Meg van néhány egyszerű praktika is. Többszörösen összetett, sorokon át kígyózó mondat után ne egy másik hosszú jöjjön, például. Vagy, másik, ahol lehet, a mondatösszetételeknél, a tagmondatok határán mássalhangzó ne találkozzék másik mássalhangzóval. Készíts változatokat, olvasd fel hangosan, és majd hallod, mennyivel gördülékenyebb a mondat, ha nincsenek mássalhangzó-torlódások a vesszők környezetében.

4. A prózáid hangjának érzelmi túlfűtöttségéből érdemes visszavenni. Az írásaid nagyon fel vannak húzva emocionálisan, az olvasóid így nem képesek menni utánad a fellegekbe. Mindig erős felindultság a narrátorban, mintha éppen össze akarna dőlni a világ, vagy a fogát húznák. Olyan narrátorral dolgozz, aki nyugodtabb. Nyugodt, de figyelmes. Néz, figyel, rögzít. A felindultság meg az olvasóban jöjjön létre inkább. Ha jól, okosan meséled, amit - létre is fog jönni.

5. A kézirataidban most még rengeteg a technikai hiba (félreverés, helyesírási pontatlanság, elemi stilisztikai tévedés). Ezek ki nem kényszerített hibák, függetlenek az íráskészségtől, egyszerűen oda kell rá figyelni jobban. Hogy rendbe legyenek téve a szövegek, mielőtt valakinek odaadod. (Mindig legyen kéznél a helyesírási szabályzat. A Word nem ismeri, arra nem szabad alapozni.)

6. Kötelező olvasmány. Grecsó Krisztián: Pletykaanyu; Szilágyi István: Kő hull apadó kútba - ezekből megtanulhatod, hogyan lehet mozgásban tartani a rusztikus szövegvilágokat.


Hajrá,
jó munkát,
és ne feledd: piacozni, figyelni az élőnyelvi formákat!

Üdvözöllek barátsággal,
Szabó Tibor Benjámin



 

 

 







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1003