SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Jelige: udvarlóim

Udvarlóim
Szerintem minden nő arra születik, és arra vágyik, hogy szerethessen, hogy szeressék, kényeztessék, hogy tenyerén hordja a férfi (persze a tökéletes!!!) az sem baj, hacsak egy.

Csakis őt, és természetesen örökké. Ezzel szemben – a gyakorlatban nem is olyan egyszerű megtalálni az igazit. Amennyiben valakit érdekel, szívesen megosztom kedves Olvasóimmal a gyakorlatban szerzett tapasztalataimat.

13 évesen

Vagy tíz sorban elhelyezett, kemény székeken ültünk a moziban (mit moziban! a régi „kastély” dohos szagú helyiségében, amely hol mozivá, hol színházzá, hol ülésteremmé alakult), fiúk és lányok vegyesen, mind tinédzserek. Ha jól emlékszem a „Szállnak a darvakat” vetítették az öreg, sok mindent megért helyiségben. Az ablakok tárva, betódult rajtuk a júniusi levegő. A teremben sötét volt, csak a vetítő kékesfényű sugara világította meg a plafon egy részét. Osztálytársnőm, Marika mellett ültem, teljesen beleéltem magam a szívfájdító történetbe, amikor megérintett egy meleg, ismeretlen kéz.
Először végigsimította a nyakamat, majd a kéz lefelé siklott és a szék karfája mellett rátapadt a mellemre (mellemre!?, olyan picike volt, hogy még melltartót sem hordtam akkoriban.). Ez a simogató, meleg mozdulat olyan reakciót váltott ki belőlem, hogy magam is megijedtem tőle. Kimondottan kellemes volt. De azért védekeztem! Megfogtam a kezet, és erélyesen lefosztottam alig bimbózó keblemről. Erre a másikkal próbálkozott. Másik kéz, másik kebel. Amint az egyiket sikerült leszerelnem, már tapogatott a másikkal. Így ment ez egészen a film végéig. Mégcsak nem is sejtettem, kiéi ezek a fáradhatatlan, erőszakos, finom kezek, amelyek kimondottan szexuális vágyat ébresztettek bennem, először életemben – 13 éves koromban. Amint felkapcsolták a villanyt, rögtön hátranéztem. A 15 éves Matyi volt az, aki eddig semmi jelét nem adta érdeklődésének.
Mindenesetre, aznap éjjel sokáig nem tudtam elaludni, állandóan éreztem a kellemes érintést, hol a hideg rázott, hol a forróság öntött el.
Azután vasárnap megláttam Marikával. Kéz a kézben sétáltak a falu végén.
Sohasem tudtam meg, hogy összekevert-e bennünket a sötétben, vagy csak kihasználta az alkalmat? Mindenesetre többször nem közelített felém.

15 évesen

Nagy eseményre készültünk. A szomszéd leány eljegyzésére, amit otthon tartanak, ahogy ebben a faluban szokás. Anyám lesz a főszakács, aki kitűnően süt, főz, és engem is magával visz. Erre az alkalomra kaptam tőle egy piros, skótkockás szövetszoknyát. Igaz, hogy a dereka kicsit bő, de mit számít az! Majd felkötöm egy övvel, és kész! Így is lett. Fehér félcipőt húztam hozzá, nejlonharisnyával.
Ott tébláboltam a többi vendég közt, amíg meg nem akadt rajtam a szeme a vőlegény öccsének. Tizennyolc éves lehetett, és rendkívül szép fiú volt, magas, szőkésbarna hajú. Én most kezdtem a gimnázium első osztályát. Érdekes, már nem emlékszem rá, hogyan elegyedtünk szóba, csak arra, hogy a hálószobában ülünk a pamlagon, a szoba két üveges, elfüggönyzött ajtaján puha fény szűrődött be. Gyuszika magához húzott, ajka az ajkamat kereste, majd meg is találta. Ettől izgalmasabbat, ettől gyönyörűségesebbet, intenzívebb érzést eddig – és utána sem – éreztem. Hát ilyen a csókolódzás? Hiszen ez fantasztikus, csodálatos érzés. Amikor a keze lejjebb kezdett csúszni, megfogtam és nem engedtem. Még az hiányzik,
(jelige: Udvarlóim)

hogy észrevegye a felkötött szoknyát! De a szám hagytam birtokba venni, szemérmetlenül felkínáltam neki, összetapadtak ajkaink, nyelvünkkel egymás szájában matattunk, és egyre jobban élveztük, egyre jobban belelendültünk. Majd csókot lehelt a szempilláimra – a szemtelen szerelem jegye, ahogy azt másnap megtaláltam a szakirodalomban.
Talán még ma is ott ülünk és csókolódzunk, ha ránk nem nyitnak. Ijedten rebbentünk szét. Anyám egyik szeme ezekután egész este rajtam volt, egyéb bokros teendői mellett - ez nem volt kis teljesítmény, így hát jobb híján az utcán sétáltunk fel-alá, egészen addig, amíg éjfél körül anyám haza nem küldött. Pironkodva búcsúztam Gyuszitól, a többiek kíváncsi, kutató tekintete mellett...
Álmatlan, ábrándozással töltött éjszaka következett ... hát ilyen a szerelem ... ilyen csodálatos! Reggel éppen a másik oldalamra fordultam, amikor elhaladt előttünk a kedves által vezetett autó, és megszólalt a dudája! ... gondol rám, és így üzen! ... a gyomrom tájékán olyan kellemes bizsergést éreztem, amilyet még a ciklonban való zuhanáskor sem a Vidám parkban! A későbbieket is latba vetve, bizton állítom, hogy soha többé nem éreztem ilyen intenzív boldogságot ...
Két hónapig ábrándoztam a szerelemről, sőt már a házasságról is ..., én balga, mindenkinek elmondtam az osztályban, hogy férjhez megyek, szinte a föld felett lebegtem pár centiméterrel ...
Azután jött az esküvő, mármint a szomszéd leányé. Furcsa módon most nem anyámat hívták főzni, meg is sértődött annak rendje és módja szerint! Hamarosan kiderült, miért.
Én nem kapcsoltam rögtön, mi tagadás, folyton csak a Gyuszit lestem. Eljön? Milyen lesz? Hogy fog kinézni? Találkozunk, vagy nem? Elfelejtett, vagy nem?
Nem kellett sokáig várnom. Rögtön uzsonna után megjelent az udvaron. Leült a kút melletti padra, éppen szemközt a konyhaajtónkkal. S hogy mit csinált? Hát kérem, önfeledten csókolódzott egy barnahajú lánnyal, aki legalább tizennyolc éves lehetett!
.

18 évesen
                                                                (Az álom)

Egy ember vagy a tömegből. Véletlenül találkozik a tekintetünk. Mellettem haladsz el, és én megérzem illatod. Kellemes. Egész testem egy érzékszervvé alakul, és csak ezt a különleges, bódító illatot érzem – a szívemig hatót. Szemed delejes sugarakat küld felém, csábítót, szerelmet ígérőt. Olvasom a gondolataidat és ugyanazt akarom, amit Te. Lépteid a lépteimhez igazodnak. Forró kezed mohón tapintja kezem bársonyát.
Már évszázadokkal ezelőtt tudtam, hogy így fog történni. Véráramköreink összekeverednek, zubog, áramlik bennük az élet. Ölelésedben benne van számtalan ősöd minden energiája és boldogság utáni vágyakozása. Szíved százat dübörög percenként, parazsat szít ifjú lelkemben.
Áprilisi, vad fűillat csap az orromba, a nyírfák harmatos levelein megcsillan a darabokra tört napsugár. Szívem megtelik ezeréves őseim minden örömével, fájdalmával, reményével és szerelemérzetével. Az égen szeszélyes bárányfelhők kergetik egymást, míg fel nem váltják őket a lassan feltűnő csillagok.
     Megszólalsz, kellemes, simogató hangod rezgéseit hangom rezgéseire hangolod, és elkéred
     összes titkomat, vágyaim, szerelmeim, apró örömeim. Mint frissen sült kenyeret tartom
     feléd nyújtott tenyeremen az egész életem, az egész jövőmet .............

(jelige: Udvarlóim)
(A valóság)

Az érettségire egy szép aranyláncot kaptam anyámtól. Apró, téglalapalakú, precízen megmunkált részecskékből rakták össze.
-   Válassz hozzá egy érmét is – biztatott anyám szelíden. A legkisebb felé nyúltam, az arany tizenhármasért. Tudtam, hogy a család költségvetése így is megérzi ezt a szokásostól eltérő kiadást – no meg babonás sem voltam, sőt a tizenhármast szerencseszámnak tekintettem! Ez volt az első arany ékszerem. Benne anyám félévi keresete. Meg is becsültem, csak ünnepnapokon hordtam, mosakodás előtt levettem a nyakamról, nehogy egy vízcsepp is érje csillogó-villogó felületét.
A lánc most a férfi szép, napbarnított bőrét díszítette, ahányat mozdult, annyiszor csillant fel, mindig más-más szögben. Prágában szálltunk éjfélkor a „Pannónia” nevű nemzetközi gyorsra. Én még Szlovákiában kiszállok, míg a másik csak Szegeden. Három felejthetetlen napot töltöttünk együtt. A szállodában figyeltem fel rájuk, ott szerencsétlenkedtek, kézzel-lábbal mutogattak, hogy megértessék magukat a cseh recepcióssal. Én éppen a szobám kulcsát akartam leadni.
-   Á, jó hogy jön kedvesem! Magácska tud magyarul is, tolmácsolna nekem és az uraknak?
Így kezdődött. A magasabbikat Imrének hívták, ő pár évvel idősebb volt, mint István, a feketehajú, barnaszemű szépfiú. Rögtön rám akaszkodtak, szeretnék megnézni a várost, és ugye te tudsz csehül. Akkor, abban a pillanatban természetellenes volt a tegezés – később rájöttem, hogy a tősgyökeres magyarok mindenkit tegeznek, legyen szó fiatalról, vagy öregről. Útközben megálltunk Emmáért, a húsz éve Prágában élő, Kassáról származó barátnőmért, aki jóval idősebb volt nálam, és főleg tapasztaltabb.
Rögtön két párra szakadtunk, természetesen az én párom István lett. Az első pillanattól fogva erős vonzalom alakult ki közöttünk. A városnézést a várral kezdtük, végigsétáltunk az Arany utcácskában, és beszélgettünk. Minden szépséget egyszerre vettünk észre, egyszerre léptünk, egyszerre ejtettük ki ugyanazokat a szavakat. Nem tudom, melyikük nyújtotta előbb a kezét a másik felé, de a Károly-hídon már kéz a kézben sétáltunk, le az Óváros térre, az Orloj előtt beálltunk a többi turista közé, várva mikor üt a híres óra egészet, hogy megjelenjen a tizenkét apostol. Az apró csontváz közben fáradhatatlanul harangozott. Itt-ott hallottam Éva fel-felcsendülő kacaját, olyan volt mint a finom, apró kavicsokon csörgedező csermely. Az éjszakát a Budapest-bárban töltöttük, ahol magyar zenekar játszott. Az összes táncot végigtáncoltuk, a prímás csak nekünk húzta, olyan szép párt alkottunk. Titokban megfigyeltem, mennyire összeillünk. István kisfiús mosollyal figyelt, megsimogatta hosszú hajam, azután ajkaihoz húzta a kezem, és csókot lehelt rá. A tükörfalak egy boldog, összesimuló párt mutattak, olyan harmónia volt közöttünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Emmáék az asztaltól figyeltek bennünket borozgatás közben.
Reggel folytattuk a városnézést, a híres Petřín-i kilátóról csodáltuk a száztornyú Prágát. Délután sétahajózgattunk a szőke Moldaván, egészen le Csercsaniig. A júniusi nap megkapta az arcom, István gyengéden vitte fel bőrömre a drogériában vett krémet, de előtte minden szeplőmre külön puszit nyomott.
Emma, az emancipált, egyedül élő nő, felhívott bennünket a lakására. Kávézgattunk, beszélgettünk, Imre úgy döntött, hogy marad. Mi visszavillamosoztunk a szállodába. Hátul álltunk a nyitott peronon. István a vállamra terítette zakóját és magához ölelt, védve a hűvös szellőtől is. Hosszú hajam teljesen eltakarta az arcunkat, amikor automatikusan egybeolvadt a szánk. Már nem beszéltünk, csak néztük egymást. A szobámig kísért. A kulcs hangtalanul fordult a zárban, az ajtó kitárult. Beléptem, és nem tiltakoztam, amikor István kérdően rám

(jelige: Udvarlóim)

nézett. Az első perctől fogva tudtam, hogy nős, ő nem is titkolta, de elárulta a jobb gyűrűsujján látható világosabb csík is.
Most a láncon hordja karikagyűrűjét, közvetlenül a 13-as mellett. A szobán nem történt semmi. Egész éjjel egymás mellett feküdtünk, átöleltük egymást, úgy beszélgettünk. István elmondta, milyen boldogtalan a házassága. Ha boldog lenne, nem a barátjával jött volna kirándulni. Igaz, cégüktől kapták ajándékba az utat. Mindketten mozdonyvezetők. Van egy fia is, ő nem nagyon akarta, az asszony viszont igen, így mit tehetett? Persze vég nélkül csókolóztunk, becézgettük egymást, számomra ez is újdonság volt. Nem is bántam volna, ha a férfi rámenősebb, de kerek-perec kijelentette: - Nem vehetem el a legféltettebb kincsedet (biztos?), nincs hozzá jogom!
Most itt fekszik a vonat ülésén, fejét az ölembe hajtja, én pedig beletúrok dús hajába, és gyengéden simogatom. Lezárt szemekkel élvezi. Imre szinte az egész utat a folyosón töltötte, egyik cigarettát a másik után szívta a nyitott ablaknál, csakhogy mi egyedül lehessünk, minél tovább.
Lassan szedelődzködnöm kell, már magunk mögött hagytuk Pozsony elmosódó, kékes fényeit. Nemsokára hazaérkezem. Szótlanul címet cseréltünk. Egy puszi Imrének, majd az utolsó csók Istvánnak. Lesegítette a csomagom, azután még egyszer magához ölelt. Nyakában ott csillogott a lánc a gyéren megvilágított állomás fényeiben.
.- Ajtókat becsukni! – kiáltott a kalauz, és már készült is belefújni a sípjába. A mozdony nagyot szusszantott, kibocsátotta a felesleges gőzt, új erőt gyűjtve a további úthoz. Néhány utas a nyitott ablakoknál állva nézte a szürke, kis állomást, a többi különböző kényelmetlen helyzetben feküdt, vagy éppen álmodott.
Most még lenne idő a nyaklánc visszakérésére, kezembe szorítanám a férfi testétől meleg ékszert, nem kellene otthon magyarázkodnom: - Ott felejtettem a szálloda mosdójában. De nem, nem akarom visszakérni, ezt még Prágában eldöntöttem. Hozzon neki szerencsét. Szeretném, ha boldog lenne. Ráfér, hiszen már harmincöt éves, én meg csak tizennyolc. Én még boldog lehetek a tizenhármas nélkül is.
Megvártam, amíg a vonat elindul. Egy ideig még láttam az ablakból kihajló fejet, a meg-meg csillanó láncot, amely elkíséri a férfit távoli otthonába.
Váltottunk pár levelet. István írta, hogy újra látni szeretne. Jön, mit hozzon? Szegedi papucsot?
-   Semmit, István, semmit. Ne gyere, férjhez megyek.
Soha többé nem találkoztunk, leveleit az esküvő előtti napon szertartásosan elégettem, a többi emléket pedig eltemettem, mélyen a szívembe. A címét elfelejtettem, családnevével együtt, úgyis csak a munkahelyére írhattam. Talán nem is volt olyan rossz az a házasság, vagy a lánc hozott neki szerencsét? Vajon mi lett a sorsa, vajon kinek a nyakában csillog ma?

25 évesen

Az autóbuszban tetőzött a hangulat, mire Budára értünk. Nem csoda, hiszen már az első megállónál - „magyar” Komáromban jófajta kisüstivel kezdtük a napot.
Leghátul ültem vagy öt évvel fiatalabb kolléganőmmel, Miriammal. Hosszú, barna hajam az akkor divatos kontyba tűzve, a kék miniszoknya előnyösen nyújtja karcsú lábaim – a legszebb térdekkel a világon, ahogy egyik udvarlóm duruzsolta a fülembe egykor. Dekoltázsom meg egyenesen vonzza a férfiszemeket (az elmúlt tíz egynéhány évben kigömbölyödött, főleg a két gyerek után). Miriam hosszú, vörös haja dúsan omlik a háta közepéig. Csak egy különbség van köztünk: én férjezett vagyok, ő még szabad, mint a madár. Hogy miért jöttem mégis egyedül erre a kirándulásra? Páromnak nem akaródzott, én meg nem is nagyon
(jelige: Udvarlóim)

erőltettem. A vége úgyis egésznapi ivászat lett volna, no meg az utóbbi időben egyre sűrűbben előforduló veszekedés.
Jól szórakoztunk ott a hátsó ülésen. Mindenkinek integettünk, s ki ne intett volna vissza két csinos, mosolygós fiatal hölgynek?
A busz hirtelen fékezett, és megállt az egyik fényjelzésnél. Egyszerre fordultunk hátra. Mögöttünk egy trolibusz. S ki vezette? Ha nem is a világ, de biztos, hogy Magyarország egyik legszexisebb férfija. Gyönyörű szemű, barnára sült, göndörhajú, aki semmi kétség - kizárólag engem néz. Hogy néz?!? Szinte fal a szemeivel! Én meg bátran vissza, egyenesen a szemébe! És már küldi is a puszit, szívére teszi a kezét, és nagyokat sóhajt. Olyan a mimikája, mint egy filmszínésznek. Mit tegyek? Nevetve küldöm vissza a puszit. Fél méter van köztünk, no meg a két ablaküveg, de szikrázik körülöttünk a levegő. A férfi felengedi a féket, és lassan rövidít a távolságon, szinte kicentizi, egyre közelebb ... már-már összeér a két jármű ... szemünk egymásba fonódva .... egyáltalán, szabad ezt? Én már eladtam a lelkem az ördögnek, szinte minden percemmel el kell számolnom. De most messze van, most nem látja ... A férfi az órájára mutat, artikulálva próbál tudtomra adni valamit, sejtem mit szeretne. Kellemes érzés tölt el, lassan elárasztja az egész testem, mintha nem is játékról, egy kis flörtről lenne szó.
A fényjelző zöldre vált, buszunk lassan elindul, majd jobbra tér. A troli tovább halad egyenesen, már csak a hátulján kiírt 129-es számot látom.
Az elszállásolás után visszavisz bennünket a busz a városba, s mit ad Isten? - éppen az említett útkereszteződésnél áll meg, a nagy áruház előtt. A többiek megrohamozzák. Én meg leülök egy padra, nem messze tőlem a buszmegálló. A sok-sok szám között ott virít a 129-es is. Hirtelen ötlettől vezérelve a trafikhoz lépek és buszjegyet kérek, rögtön tizet.
... Ha ezen a vonalon jár, valószínűleg visszafelé is közlekedik. Hirtelen csomóba ugrik össze a gyomrom, szívem vadul kalapál. Olyan izgalom fog el, szinte belebizsergek. A kanyar mögül előbukik egy 129-es. Minél közelebb ér, annál izgatottabbá válok. Nyugi, nyugi, nem biztos, hogy ő vezeti! De mégis! Ez ő, a kedves, vidám, férfias arc. A busz megáll, kinyílnak az ajtók, kitódul a tömeg. A felszállni óhajtók türelmesen várakoznak. Felállok, de lábaim felmondják a szolgálatot. Mire készülök? Mit akarok tenni? Megtegyem? Vagy talán mégse? Egyáltalán, felismer majd? És mit mondjak neki? Tétova léptekkel elindulok.
A tíz jegy akkor landol a szemétkosárban, amikor a busz ajtói lassan bezárulnak. Amikor felnézek, már csak az egyre kisebb 129-es számot látom ...

40 évesen

Gyönyörű, verőfényes júniusi nap volt, ami visszatükröződött teljes egyéniségemen. Magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot, pedig semmilyen különleges okom nem volt rá, hacsak az nem, hogy nem kellett sorakozni a postán. Szóval, a világgal tökéletesen elégedetten értem a parkolóba, ahol megállt egy menő kocsi, és kiszállt belőle egy nagyon jókinézésű bonviván: őszes haj, jó alak, sugárzó szemek, érzéki száj – és ez a férfi rám mosolygott. Ha nem lettem volna olyan optimista hangulatban, akkor hátra is tekintettem volna, kire irányul ez a figyelem, de így hanyagul megjátszottam a nagyvilági nőt, és csak annyit kérdeztem tőle: - Ismerjük egymást? Szó szót követett, és mit is tagadjam, hagytam magam az utcán rábeszélni egy randira, majd el is jött az izgatottan várt nap, minden egyéb melléktevékenységgel: mit vegyek fel?, hogy nézek ki?, stb. ...., majd feltúrva az egész ruhatáram, elrohantam venni egy új szoknyát - rossz választásnak minősült, mivel minden elképzelhető helyre beragadt a nagy melegben, győztem igazítgatni.

(jelige: Udvarlóim)

Úgy látszik, Andris nem csinált gondot az öltözködésből, mert rövidnadrágban volt, ami ugyan összhangban volt a harmincötfokos hőséggel, de az alkalommal kevésbé, már az autóban rettentően zavartak hatalmas, szőrös lábai.
A kis uzsonna és kávé mellett pedig mesélt, és mesélt. Jó, ezt enyhén eltúlzom, mert itt-ott én is szóhoz jutottam. Amikor már túl voltunk egy balesetének minden kínján-baján, és arról mesélt, hogy szeretett unokája érdekében, hogyan csapott fejbe baltával egy kóbor juhászkutyát, akkor már kezdtem sejteni, hogy nem igazán illünk egymáshoz. És amikor hazafelé letért egy elhagyatott, fákkal övezett útra, akkor már végképp tudtam, hogy nem.
Megcsókolt. Most hogy reagáljak? Keverjek le neki egyet és gyalogoljak hét kilométert hazáig? Egyáltalán, illik visszautasítani egy férfit az én koromban, amikor a tizenévesek rögtön hajlandóak – ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak végig az agyamon. Viszonozni a csókot semmi esetre sem akartam, arra gondolván, hogy az általam fogyasztott káposztasaláta és az ő somlói galuskája nem nagyon fognak örülni egymásnak ha találkoznak, így nem is volt nehéz megjátszanom a teljesen frigid nőt.
Hogy hogyan végződött ez a kaland? Édesszájú Andris soha többet nem jelentkezett, én pedig bárkinek elmeséltem az esetet, mindig hozzátettem: „Legalább a második randiig várhatott volna!”
50 évesen

Vidáman indult a nap. Zsuzsi meghívott bennünket a születésnapi bulijára. Szokatlan helyre, a szőlősükbe. Három házaspárt, és kettőnket. Pár éve együtt járunk, többet vagyunk külön, mint együtt. Ez olyan seveled – senélküled kapcsolat. Eleinte még forróak voltak a kibékülések, de minél tovább, annál langyosabbra sikeredtek. De ezzel ma nem fogok foglalkozni. Az éjszakát a szőlősben töltjük, holnap tovább utazunk a Balatonra, hétvégére.
Pezsgővel köszöntjük az ünnepeltet a takaros kis házikóban. Az alsó szinten pince, közvetlenül a parkoló mellett. A felső szinten tágas szoba, jól felszerelt konyhával. Kényelmes heverők, karosszékek. Mindenki oda ül, ahova akar, vagy ahol éppen hely van. Párom az asztalhoz ül, és egyre gyakrabban emelgeti a poharát. Laci, Zsuzsi férje pedig jó házigazda módjára azonnal újratölti.
Nagyon meleg van. Zsuzsi igazán kitett magáért. Laci győzi felhordani a hideg pincéből a jobbnál-jobb falatokat. Én a kanapén ülök, boldog vagyok, mert a társaság rögtön befogadott. Feri mellém ül, beszélgetünk, negyedóra múlva már egymást kiegészítve szavaljuk a legszebb magyar versidézeteket. Nem csoda, Feri főiskolán tanítja a magyar nyelvet, nekem meg világéletében a szavalás volt a hobbim. Sanyi, a párom merőn, szótlanul néz maga elé, mint egy dúvad, majd nehézkesen feláll, és kimegy. A panorámás ablakon látom, hogy sétálni indul. Nem megyek utána. Így érzem jól magam. Később napozunk a többi asszonnyal, a férfiak bent beszélgetnek, kávézgatnak. Délután valamennyien felkerekedünk, és meglátogatjuk a legközelebbi szomszédokat. Mindenütt hosszú szőlősorok, ameddig a szem ellát. Itt-ott egy-egy hárs, vagy akácfa, mögöttük apró, színesre meszelt házikókkal. Az új ismerősök mivel mással – borral kínálnak – még ezt is kóstolják meg, no meg még ezt a vöröset is. Udvariasan visszautasítom. Nem ittam mást az egy pohárka pezsgőn kívül, amivel koccintottunk. Azt meg tudom inni, a jó édeset, az nem megy a fejembe. Szeretem tisztán látni a világot (persze ez nem volt mindig így, sőt!), ellenőrzés alatt tartani gondolataimat és érzelmeimet.
Visszatérünk a házba, megvacsorázunk. Sanyi kötekedni kezd a tanárral, pedig már abbahagyta az ivást. Az nem hagyja magát, minden mondatát kiforgatja, szilárd,

(jelige: Udvarlóim)

támadhatatlan érvekkel. Sanyi sem adja fel, egyre emeltebb hangon mond egyre nagyobb hülyeségeket. Szégyellem magam, helyette is, mindenki engem figyel, hogy fogok reagálni. Csak nyelek egyet.
-   Te választottad! – mondja ki a tanár az ortielt.
A többiek szedelődzködnek, közben Zsuzsi mutatja, melyik lesz a mi ágyunk, hol pihenhetjük ki magukat.
-   Ne haragudj, nem maradok itt, hazamegyünk - döntöm el hirtelen.
Hajthatatlan vagyok, elhatározásomban nem ingatnak meg sem kérések, sem indokok. Idegességemben rátolatok egy tuskóra. Szerencsére nem szakadt le a kipufogó. Sanyi mellettem ül az anyósülésen. Cipőjéből szörnyű bűz árad. A sötétben belelépett valamibe. Most Zsuzsiék kutyáját szidja, a szelíd, légynek sem ártó Gabit. Lehúztam mindkét első ablakot, úgy tettük meg az ötvenkilométeres utat. Ezalatt egy szó nem sok, annyi sem esett közöttünk. Éjfélre értünk a lakásához. Megálltam, de a motrot nem kapcsoltam ki. – Feljősz? Némán intek a fejemmel, hogy nem. Rám csapja az ajtót. Én meg megkönnyebbülve elindulok, ahogy távolodom, úgy tűnik el a kellemetlen szag az autóból.
Beparkolom az autót a garázsba, amint nyitom az ajtót, hallom, hogy szól a telefon.
Bedugaszolom a kádat, és elcsavarom a csapot. Már nyakig ülök a vízben, de a telefon még mindig csörög .... fáradhatatlanul, egészen addig, amíg ki nem rántom a dugót a falból.

60 évesen
                                                                 (Az álom)
Megjelenik egy 60 év körüli ápolt, szellemes, huncutszemű, anyagilag bebiztosított úr, aki nem dohányzik, nem részegeskedik, elkápráztat a tudásával, intelligenciájával, jó humorérzékkel rendelkezik, persze haja is van, pocakja meg nincs, monogám, és nem huszonévesre, vagy Uram bocsá`, tizenévesre vágyik, hanem csakis rám, aki lélekben még mindig várja a nagy Őt, annak ellenére, hogy ráncos az arcom, a melleimre egyre jobban hat a gravitáció, az energiám sem a régi (talán csak jobban főzök, mint fiatalabb koromban), és egyre kevésbé csábítanak a „Kenyeret, cirkuszt a népnek“ jelszó alatt megrendezett zajos mulatságok. Inkább otthon ülök a kandalló előtt és olvasok – jobbik esetben – a rosszabbikban alszom a TV mellett. Éjszaka kitapogatom, hogy szuszog-e a mellettem fekvő Tacskó leány (van macskalány is– vagy kettő), azután megnyugodva tovább alszom – nem vagyok egyedül.

(A valóság)
I. verzió
Nagyon jó volt magával elbeszélgetni (vagy három órás, fárasztó beszélgetés után, egész idő alatt visszafogva magam, nehogy tegyek pár tréfás, ill. ironikus megjegyzést, de így jár az ember, ha megjátsza magát!). Tudja, nagyon egyedül érzem magam, mióta elhagyott a feleségem. Már az ablakokat is meg kellene tisztítanom az egész házban. Nem ér rá szombaton?
II. verzió
Meghívhatom egy kávéra? Tudja, van egy élettársam, jól kijövünk egymással, de szívesen találkozgatnék magával is. Hiszen nem kell neki megtudnia. Hogy nem bírja a szivarom füstjét? Miért, maga nem szivarozik? Akkor vegye tárgytalannak a meghívásom.
III. verzió
Én: milyen gyönyörű fogsora van. Úgy néz ki, mint egy amerikai színész.
Rám villantja mind a 28-at: tényleg? Ennek örülük, tudja nagyon sok pénzembe került. Nem jönne el velem egy kávéra? Magával szívesen elbeszélgetnék! Hogy nem kávézik? Akkor egy

pohárka italra. Nem ihat, mert vezet? Akkor majd legközelebb, most sietek, mert az épület előtt már egy órája vár a feleségem.