Rengeteg emléke volt. Már maga sem emlékezett sokra. Olyan nehezen tudta ezeket eltemetni, s most mégis előtörtek belőle. Fájdalmak, melyek szorongást okoztak, egy percnyi nyugalmat sem adtak. Egész életében begörcsölt gyomorral járt, mert előre rettegett a még meg sem történt eseményektől. Szörnyű erővel hatott rá ez a felismerés. Elöntötték szemét a könnyek. Nem látott már semmit, a tudata azonban tovább pörgette a képeket. Elkezdett fájni belül. Nyomta a tüdejét. Kapkodni kezdte a levegőt, aztán rájött, csak a teste szenved, amelyet a tükör előtt hagyott, ő most nyugodtan lélegezhet. De akkor miért érzi mégis ezt a hasogatást? Honnan ez az érzés? Talán erre mondják, hogy fáj a szív. Olyan, mintha két erős kéz próbálná meg kettétépni, de nehezen megy, ezért csak erőlködnek. Szóval ilyen az, ha valakinek ketté akar hasadni a szíve. Őrjítő fájdalom.
Megpróbálnék hozzáérni a mellkasomhoz, de nem tudok mozogni. Láthatatlan, megfoghatatlan erő szorít le, én pedig kezdek erőtlenné válni. Félelmetes így egyedül. Sötét alagút, száguldás, körben életem rémképei. Nincs biztonság, támasz, segítség. Mint a való életben. Csak magamra számíthatok, de félek megbízni a belső énemben. Eddig elegendőnek bizonyultam, amíg meg kellett oldani valamit, vagy elintézni, de most másféle tettről van szó. Meg kell küzdenem a legnagyobb ellenségemmel – önmagammal. Hogyan is támadhatnék
SAVANNAH

magamra? Hogyan vádaskodhatok? Ez önostorozás. Bántalmazás. Okozzak fájdalmat azzal, hogy minden rosszat felhozok és a saját szememre hányom? Ezt nem lehet megtenni. Ezt nem tudom megtenni, ezt nem akarom megtenni. Már kibékültem az életemmel. Elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Minden bántót eltemettem, s új kalandlapot indítottam. Elindultam már a tökéletesedés felé, akkor most miért ez a számonkérés? Nemcsak az életem végén kell elszámolnom mindennel? Mi ez a váratlan vizsgáztatás? Nem voltam erre felkészülve. Hátba támadott és ezt tudja ő is. Mégis megtette. Kockáztat. Vagy figyelmeztet valamire. Csak azt tudnám, hogy mire. Vagy minek. Tudom, illetve tudtam, hogy a jó utat választottam. Eddig nem segített, most pedig beleszól az életembe. Feleslegesen. Egyedül is megállom a helyem. Megálltam a helyem. Most bizonytalanodtam el először. Életünk rossz döntései közt sétálni nem leányálom. Az én álmom sem ez volt. Olyan, mintha tonnányi befejezetlen ügy várna rám. Csakhogy sok van belőle és én nem tudom, melyikkel kezdjem.
Megrezzentek a pillái a telefoncsörgésre. Keményen állt, mintha falhoz állították volna sorlövéshez. Nehezen szedte a levegőt, izzadság csorgott a szemébe az arcáról. Alig látott valamit, mégis feltűnt neki a sápadtsága. Hirtelen előrenyúlt és megmarkolta a mosdó szélét. Ujjai ugyanolyan fehérré váltak, minta  csempe színe. Három lépésre állt a telefontól, mégis óráknak érezte az odabotorkálást.  - Tessék? Ki az? Ide-oda csoszlogott kezében a kagyló. - Pont téged akartalak hívni. Szeretnék mondani neked valamit... S közben arra gondolt, nemsokára meg fog halni.