SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

(verses történet Mátyás királyról és a madi bicskáról)

Emléked kutatva tisztelegve állunk,
Lépj elő a múltból jó Mátyás királyunk!

Idők aranypora annyi mindent befed,
Népünk szeretete ma is itt él veled.

Csillagfényes este,ha a világ csendes,
A rege feltámad,tündérszárnyon repdes.

Kint az ERDŐDOMBON,hajdani lakodban
Képzeletben most is nagy vigadalom van.

Asztalodnál ülnek éneklő vitézek,
Takaros menyecskék kínálják az étket.

Több mint ötszáz éve,MADA határába
Gyakran hozott sorsod ilyen mulatságba.

Vadászgatás közben tikkasztó hőségben
Dúslombú ŐRFÁNKNÁL álltatok meg éppen.

Ott vette kezdetét az alábbi eset,
Ami akkor történt szolgáiddal s Veled.

Bor,kenyér,szalonna,egyéb ízes falat
A nyeregkápáknál mindig bőven akadt.

Díszes udvarnéped amint csemegézett,
Egy gyönyörű szarvas éppen arra tévedt.

Aranyos homlokán csillagok ragyogtak,
Vezéralakja volt minden agancsosnak.

,,Fegyvert elő! Lóra!Vége az evésnek!
Kerítsük be gyorsan! Gyerünk a cserjésnek!“

Késeket,szalonnát szerteszéjjel hagytak,
Nyomába eredtek a ritka szép vadnak.

Erdőn,bokrokon át rohantak utána,
De tőlük gyorsabb volt,messze vitte lába.

Solymászok,íjászok így hoppon maradtak,
Híre-hamva nem volt sehol a szarvasnak.

Koromsötétség lett,mikorra megálltak.
Vadásztanyájukra vissza nem találtak.

Mátyás hollólova ismerve a járást,
Kevés kereséssel találtak új szállást.

Kint a Duna-parton töltötték az estét,
Gondjait a napnak bor mellett feledték.

El se szenderültek hajnalvirradóra,
Sátraik felszedve vártak indulóra.

Komoly kötelesség hárult a királyra,
Virágos bárkákon siettek Budára.

Új nap köszönt itt is az ébredő tájra,
Készülődtek éppen búzaaratásra.

Égbolt magasából a zengő pacsirta,
Ki mozogni tudott,a mezőkre hívta.

Két derék atyafi,két helybeli ember,
Olyan,mint legtöbbünk,dolgozni nem restell.

Alig,hogy pitymallott,elsőként indultak.
Az ŐRFÁHOZ érve csak elálmélkodtak.

Koronáját a fa ringatta serényen,
Megcsillant néhány kés harmatos tövében.

Fűben,szerteszéjjel lapított megannyi,
Mire összeszedték,volt egész halomnyi.

,,Ilyen csodát,koma,szemünk még nem látott.
Bicskákat érleltek makk helyett az ágak.“

Egytől egyig mindet gyorsan felkapkodták,
Hadd örüljön más is,a bíróhoz hozták.

Ámultak,bámultak a nagy eseményen,
,,Híres lesz még falunk! Megjósolták régen!“

Az ŐRFÁHOZ sűrűn ki-kijárogattak,
Hátha terem ismét,hiszen olyan vastag.

Teltek a hónapok,vártak,de hiába,
Nem hozott új termést az ősi tölgy ága.

A környéken közben terjedtek a pletykák,
Lehet a ,,gyümölcsöt“valakik ellopják.

Sor is került ezért tettleges vitákra.
Csúf vég leselkedett a szegény vén fára.

Ásókkal,baltákkal gondosan kivágták,
Körötte a gödröt gazzal betakarták.

A mendemondáknak így lett hamar vége,
Nem gondoltak többé az újabb veszélyre.

Ám egy napon ismét hívó kürt szavára,
Sietett mindenki a KIRÁLYLÁTÁSRA.

Amint elöl haladt,boldogan szétnézett,
Hiszen ismerős volt minden madárfészek.

Fürkésző szemével rögtön észrevette,
Hogy a KERTEK ALJÁN nincs valami rendbe.

,,Árnyékadó tölgyfám!Ilyet még nem értem.
Évszázadokon át itt volt a térképen.

Ördögadta fattya! Ugye kivágtátok?
Szálljon fejetekre százezernyi átok!“

Ijedt kísérőknek remegett a térde,
Nem számított senki ily kemény beszédre.

Egy őszhajú ember szánva az egészet,
Engedelmet kérvén a sorból kilépett.

,,Igaz,ami igaz. A tűzre vettetett,
Merthogy nekünk újabb gyümölcsöt nem termett.“

Töredelmes szívvel mindent bevallottak,
A baj okozói a szép bicskák voltak.

Nem tudta a király,sírjon vagy nevessen,
Felugrott lovára, eltűnt nagy sebesen.

Meg se látogatta többé e vidéket,
Így mondja a fáma,ennyi a történet.

A jó madi népség igazát keresve
A kudarcba könnyen nem nyugodott bele.

Soká emlékeztek még a BICSAKFÁRA,
Az ŐRFA-dűlőben látták utoljára.

A talált késeknek formáját ellesték,
Zöld,piros nyelekkel sorra készítették.

Újabb hasonmások pompás trikolórja
Emlékeztet minket szép magyar zászlónkra.

Mesterkezek őrzik e művészet titkát,
Így lett nevezetes a mi madi bicskánk.