Minden, minden pillanatban, mozdulatlan mozdulatban,
Hatalmas, mennyei ébenfa szélfújta ringásában,
Benne rejlik az érintés, hallk, láthatatlan,
Nem kell hinni, elfogadni, van, és ennyi.
Nem kell tudni, érteni, mégis, jó ha megérint, néha…
Néha, mikor kell a szenvedés.

Mikor minden titkolt szó, szavakat alkot rúzsos ajkunkon,
S a lehellet, forrón éget, már szinte lágyékig hatol,
Egy hajtincs megcsókol, véletlen, értettem? Kell nekem?
Lágy hegedűszó, hallkan, suttogva dalolja szíved himnuszát,
Két szem ha szívedbe lát, szereted?
Két szóért meghalnál, ha mondanám, téged szeretlek?

Lázadj, hogy élj, míg a hatalom kényszerít,
Rút életed adjad, ezért nem jár díj,
Sem kőszobor.
A világ csendje, ha elsodor,
Kiálts fel, szabadság, s az élet megsegít.

Az idő, … az idő elfelejt téged, magadra hagy,
Nem szolgál, nem köt békét soha veled,
Fogd a kezét, akkor is, ha úgy érzed, megáll, s megfagy.
Rohanj utána akkor is, ha nem kér belőled.
Hisz ő él teérted, ha Te könnyezel, ne féljed,
Simogasd, lágy kezeddel, s szabadon hagy.

A vágy nem kertel, benned mar halálra, alig várja
Minden szerved, szemed, tested,  lelked, ha azt kívánja…
Igyad, teljen meg méhed, a gondolat mézborával,
Ízleld, éljed, simulj hozzá, hisz szeret téged,
Ahogy arc a könnyek érzéki sodrását,
Úgy irányítsd életed, világok világán át.

Sírj, hogy nevess, míg a szenvedés kényszerít,
Minden vágyad adjad, ezért nem jár díj,
Sem kőszobor.
A csend világa, ha elsodor,
Kiálts fel, szabadság, s az élet megsegít.

Míg szeretsz, kérj, kérlelj, hogy szeresselek,
Véled ha sírni kell, csak veled szeretek, mit csak melletted tehetek.
Szeretlek.
Átölelsz, ölellek, mint gyermeked, tulajdon életed,
Két szemed, napfényben úszó aranycsillámtenger,
Szívembe karcolja örökkön szerelemre éhes szívedet.
Mintha Vénusz kérne örök táncra pillanatnyi érzelmet.

Miénk, ez a miénk, az élet, a szabadság,
Minden nekünk táncol, velünk él, s együtt hal meg,
Nem keressük, nem látjuk, mégis tudjuk, miénk az igazság,
Miénk a jövő, rabul ejtve, szeretettel megetetve,
Élvez minket, hisz  bennünk telt meg fránya kedve,
Ahogy ébenfa simul lágyan szerelmesen a szélhez,
Úgy érünk mi egy pillanatra az élet gyengéd kezéhez.

Szeress, hogy szeresselek, míg a szíved kényszerít,
Minden szavad adjad, ezért nem jár díj,
Sem kőszobor,
Világom világa ha elsodor,
Kiálts fel szabadság, s az életem megsegít.

Még néhány érzés

Még néhány érzés kellene még…
Még néhány sóhaj jól esne még…
Még, még, még…
Még néhány perc amíg itt maradhatnék.
Azt a pár szót, melyet kimondhatnék,
Ha netán később elfelejteném.
Ne hívj még, tán később is elindulhatnék.

Szó szót követne, gondolatok sora körbe terjedne,
Járna eszme, járna jó akarat,
Még, még, még…
Még tán kísérné jó szándék,
Nem csak kísértés, tán itt-ott egy jóakarat,
Emberszívszeretet, kis apró jóajándék,
Háborús the end, majd egy jó kis békenyilatkozat.

Ne verj még, tovább már ne verjél,
Különben is borzasztóan fáj már,
Még, még, még….
Várj még, hátha kimondják, nem bűnös már a magyar nép.
Ugye akkor abbahagyod,
Akkor már nem kell többet ezt gondolnod,
És puszit nyomsz homlokomra, s a számodat is itthagyod.

Coolektív bűnösség, ezt szereti a szlovák nép,
Hisz erre épül a Föld és az ég,
Még, még, még…
Még egy pici alma-körte ellentét,
Megrohadva egymás bűzétől semmit sem ér,
Elvakítva egymás tetteiért ősrevansot kér,
Mert hisz soha nem is kell más a becsületér.

Kitartás felvidék, fel az autonómiáért,
Hajrá magyarok, még egy szavazás az állampolgárságért,
Még, még, még…
Még egy szó, mielőtt arculcsapás ér,
Meghatjuk a nyugatot, ki eddig is kiállt értünk,
Haha, jó vicc volt mindenki szépen tovább álmodjék,
Addig is még néhány sorsot megpecsételünk.

Megfogyva bár, de törve nem, most megtörettünk,
Elfogyott erőnk, büszkeségünk, becsületünk,
Még, még, még…
Elfogyott már az is ami soha nem volt nekünk,
Nincs már bátor, erős szenvedélyünk, sem tekintélyünk,
Így fog tán elfogyni az elfogyott életünk,
Mert már csak egy valamink van, de belőletek is: elegünk.

Mit nekem te zordon Kárpátoknak…, hát most mit neked,
Szabadság, szerelem, meg minden ami még volt neked,
Még, még, még…
Még mid volt drága Petőfi, ami nekem már csak szavaidban van meg,
Mi bár szép volt neked, nekem már csak az ígéret marad meg,
Még néhány pillantás, aztán jöhet síromra gyászvirág,
Már-már úgy tűnik, ez itt nem a felvidék, hanem az alvilág,

Elmúlik

Dermedni látszik már a levegő,
Kihűlve fekszenek az üres utcák,
Más lett az illat, mint hideg temető,
Nem hívnak már csábító éjszakák,
Ránk kacsint a tél,
Áttetsző, fagyos szerető.

Álmosnak tetszik minden kirakatüveg,
Átkosnak látszik minden kirakott tett,
A hideg rést talál, s mint koporsószeg,
Nekem ront, mint aki elkésett,
Már látszik a tél,
Vesszen minden részeg.

Drágám, álmodd, álmodd meg nekem,
A perzselő nyár bódító illatát,
Egy tavaszi záport, tiszta ezüstcsillagcseppeket,
Mutasd meg újra a szerelmes nyári éjszakát,
Egy nefelejts illatát, lebegő szabad perceket,
Nefelejts,
Egyszer elmúlik a tél.

Egyszer elmarad a szél, kihátrál, esélyt sem remél,
De most még itt lát egy vicsorgó hóember,
Szíve jéggé dermedve, hamis imáról beszél,
Ha valaha szerettél, december,
Sietsz utadra, mit sokszor megtettél,
 Szerelmem,
Gyűlöl, kérlek, siessél.

Bárki viszi terhét, megroggyant, test-vérrel,
Rezdületlen arccal, üveges szemmel, arctalan testel,
Kiábrándult, hideg fejjel,
Gyötrelmes, síró felelettel,
Egyszer eljön a nyár, s felállhatsz, hogy eszmélhess,
Örökké meghalsz, hogy életed újra szerethesd,
Mindenre kész, bátor felelettel,
Pillanatra éhes kész szervezettel.

Mikor megfagy a test, s mozdulni sem akar a tér,
Kihűlve fehér minden, mi életet kér,
Mikor te vagy a rideg, arcátlan hóember,
Tudd, egyszer elmúlik a december,
Reméld, lesz ki feloldoz bűneid alól,
Felmelegít, s megvéd bocsánatkérő szavaidtól,
S benned ég majd a jóslat, mit szíved midig remél,
Majd egyszer, egyszer biztos elmúlik a tél.

M i n d e n k i   s í r
(epilógus)

Induljon hát, indulj, mentsd meg szíved,
Mára már eleget pihentél,
Ne engedd többet, hogy sírjon szemed,
Bizakodj még, ha már felkeltél.

Öngyilkosságra hajlamos tested
Sírva könyörög az életért,
Emeld fel falba csapdosott fejed,
Mindig sír valaki valamiért.

Hisz neked zenél a Föld, itt élsz, és halált kapsz,
Neked fúj a nyári szél, a kedves kedvedért,
Táplál és ápol, ha mindig őszintén adsz,
Téged simogat a tavaszi eső, szomjazva az ajkadért.

Érted él szenvedő tested, míg el nem apadsz,
Mikor megfáradt lelked kialszik egy másikért,
Mikor színig telve léttel, s nemléttel is felhagysz,
S mégis, mindig sír valaki a szépségért

Ha csak imáidat suttogtad nap nap után,
Mára már erről biztosan letettél
Ha utálod Istent, mohón és gyáván,
Feszítsd keresztre Jézust az emberért.

Vagy térj meg, és légy te is ember a talpán,
Hited, ha baj van, úgy egy lyukas garast sem ér,
Vagy kívánd, akadt volna meg az alma Éva torkán,
Adta az ég, valaki mindig sír a jó Istenért.

Szeresd, ápold és becsüld minden barátodat,
Ha vannak, áld meg magad sorsodért,
Megfosztva tőlük, az ember önmaga rabja marad,
S nem csökkenti semmi hiányérzetét.

Pajkos szívnek dobogása ha meg-meg akad,
Színig telne örömmel egy biztató szóért,
Terveidet úgy sződd, ha egy ember meghallgat,
Valaki mindig sír egy jó barátért.

Ki gyűlölt téged, átka bocsánatra szertefoszlik,
Ne fecséreld színeid sötétjét a harag kedvéért,
Hisz emlékeid képeiről e szín hamar  eltűnik,
S hiányukkal a kép is elveszti értelmét.

Haragodat tartsd meg annak, kinek való átadni,
Ha nem tudnád, ki az, tárd fel szíved igaz szellemét,
Ki megtehetné a jót, de nem által ellent cselekedni,
Hisz valaki mindig sír a gazdagságért.

Rég elveszett szerelmed után, késő már epekedned,
Légy hálás inkább a megtartott percekért,
Hiába futsz, sorsod tudja, nem ezt kell elérned,
Beteg leszel, ha vadul harcolsz minden apróságért.

Sátánian vonagló testeken csüngő szemed,
Áldozd fel egy egyszerű női szívlélekért
Lágy, puha ölelésre használd ezentúl kezed,
Mert valaki mindig sír a szerelemért.

Álmodd, álmodd és tedd azt amire vágysz,
Ha az jó, vagy célod kiáll mindig a jóért,
Hidd, és ne csak azt higgyed, amit szemeddel látsz,
Ha tudod, keserű lesz szíved a pillanatért.

Kísérd merszed kedves szóval amerre jársz,
Áldd meg hulló könnyeidet bűnös tetteidért,
Minden édes cseppjét élvezd, álmodd, s ne csak játszd,
Mert valaki mindig sír elvesztett vágyaiért.

Mikor a hóhér láncra verve vonszol a bitófára,
Tudd a választ arra, amiért ide kerültél,
Eleget éltél már, méltó vagy-e a halálra?
S nem kell sírnod, ha mindent jól tettél.

Hódítók szemével nézz szembe a kihűlt arcokra,
Lépteid emléked vezesse, mely már csak a tiéd,
Mikor tudni fogod, léted érdemes a túlvilágra,
Mert úgyis mindig sír valaki az életért.

Drága sorsom, add, hogy nekem ne kelljen semmiért!

S Z E R E T L E K

Ki érthetné meg mindennek szerelmes szavát,
Ha lágy szél hátán utazva jut el hozzá,
Ki látná meg egy szempár szerelmes pillantását,
Ha messzi hegyek távlatából nézne reá.
Én látom szemed, és érzem szerelmed,
Mert általad lett életem az életed.

Van-e oly gyengéd kéz, mely cirógatná arcát,
Ha ez érintés fagyos éjszakán simogat,
S nem érzi test az ujjak tapintását,
Ahol minden pislákoló érzelem elhallgat.
Én fogom kezed, és érzem benne lüktető szíved,
Mert általad lett életem az életed.

Ki élné meg vidáman napjai minden pillanatát,
Ha mázsás terhek nyomnák háborgó lelkét,
 S gaz ördögök kínoznák minden sötét álmát,
Vagy sírással töltené el minden üres percét.
Én nem bánom a terheket, csak várom ölelésedet,
Mert általad lett életem az életed.

Jöhet elém bármi, mit Isten ró sorsomra,
Legyen sírás és félelem,
bánat, vad vihar,
Legyen kínzás és gyötrelem.
zápor-zivatar,
Jöhetnek az emberek,
Hitványak és hazugok,
Ördögök és angyalok,
Lehet fájdalom, remény,
Kiszáradt tómeder,
Üres órák, szivet tépő lassú percek.
Világot sirató hamis keresztek,
Míg mindent elvakít az, hogy téged szeretlek.

Mint békés folyó, ki lágyan becézi partjait,
Együtt élik meg egyetlen életük napjait,
Elválaszthatatlanul, örökké együtt utaznak,
A másik nélkül, bizony meghalnának.

Van-e a földön oly szépséges érzelem,
Mely oly csodás álmot adna mint a szerelem?
Melléd ajándékozott a sors engem,
Nekem Te vagy a föld, a szépség és a szerelem.
Mert az álmaimat csodássá Te tetted,
Mert általad lett életem az életed.

É l e t

Élet, te magányos, mindent látó,
 szomorú végzet,
Bánatod lesz minden életben
a te halálod,
Gyermeki szemmel,
vagy sötét, aljas csellel,
Kihúnysz lassan, fagyos tűzben,
szépen hallkan,
Vagy vérző szívvel,
villágot fullasztó záporesővel.

Van értelmed, átkos célod,
kecses szerelmed,
Van egy szép versed, legendád,
vagy érdekes regényed,
Van csillogó kincsed, kővel teli,
szörnyű terhed,
Van szégyelt titkod,
bűnöd, gyilkos gondolatod,
Valaha volt álmod, keserű,
sarokba szorító jóslatod.

De értelmed elveszett,
s többé már nem keresheted,
Megláttad végzeted,
sötétebb, mint azt képzelted,
Elsorvadt gyermeked
kapzsin kivájja szemedet,
Míg mézedben dúskált,
elvette, mit neki adtál,
Keres már a halál, félj,
mert sorsod úgyis rádtalál.

Szép verset írhattál,
mit olvashatatlanul itt hagytál,
Mit emberi szem nem olvashat,
csak ereklyeként vigyáz rá,
mit örököseinek mutathat,
aztán gyerekesen mutogat rá.,
Mennyi könycsepp fog hullani,
Vér áztatta soraidra,
Mennyi bűnös fog még mulatni,
Gyönyörű álmaidon taposva.

A g y m o s o t t   k i s c i c a

Itt vagyok hát,
Ide rendeltetett a sors.
A tisztátalan ember,
A született korcs.
Itt élek én,
Lefogva és megvakítva,
Álomból és valóságból kitaszítva.
Nap nap után,
Egyik perc a másik után,
Értetlenül állok
Jövőm felperzselt útján.
Remegő szavaimat világba kiáltva
Tetteimet s bűneimet
Újra és újra visszajátszva.
Egyik lépés a másik után,
Nemzeti zászló
A leigázott emberi erkölcsök csúcsán.
Lelkiismeretünk húz
Lefelé a lejtőn.
A düh és a félelem
Kézenfogva sétál egy aknamezőn.
Fáradt könnyeket ejt a leigázott,
Bosszútól csillog szeme annak
Aki kitagadott.
De nem néz hátra
Mert tudja, nincs igaza,
Hiába keresi, nem találja,
Már rég eltűnt az ő világa.
Mint szellem ki megbánta bűneit,
Ki visszakéri
Elvesztett életeit.
Mint a bukott angyal
Kiássa magát a pokolból
Tíz körmömet lekoptatva próbálok
Kimászni magam alól.
Mit tettem
Mi oly bűn lett volna
Hogy isten ide zárt engem
Ide, a Földön épült pokolba.
Senki nincs, ki erre megfelel,
Senki, ki ily csúnyán énekel,
Szépen kérlek, most még engedj fel.
Hát senki nem hallja szavaimat?
Nincs, ki megértené
Ordítva síró gondolataimat.
Oly sötét lett itt hirtelen,
Hogy nincs, ki látná az életem?
Eltemetnek anélkül,
Hogy észrevennék, hogy még lélegzem.
Ezentúl nem mondok semmit,
Ígérem jó leszek,
Ami szép és jó, semmi olyat nem teszek,
Szavaimat bedobom lelkem mély kútjába.
Csak had legyek kimosott agyú,
Ártatlan kiscica.

K e v é s e n   m ú l i k

Na most aztán megnézheted magad,
Mert ma töltöd utolsó napodat.
Utolsó estéden szíved tisztulni vágyik,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Egész életed egyetlen szomorú másodperc,
Melyet, mint pénzed a kártyán, gyorsan el is versz.
De az utolsó pillanatban minden szebbnek tűnik,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Átérzed, mi jót cselekedtél naponta,
Mit tettél, s amit csak szerettél volna.
Szemed előtt feltűnnek boldog pillanataid,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Emészti szívedet a szép szavak hiánya,
Mit mondtál, s amit csak mondtál volna.
Felszínre törnek szárnyaló érzelmeid,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Emészt a bánat, könny csordul a szemedbe,
Mit kerestél, s amit találtál helyette.
Már tudod, mily dicstelenek voltak vágyaid,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Életed célja azt juttatja eszedbe,
Mit akartál, s mit kaptál helyette.
De emlékeidből minden rossz hiányzik,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Halálodkor sajnálod igazán az életed,
Mert most ahogy szeretnéd, úgy nem élhetted.
Nagyon hiányoznak a boldog napjaid,
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.

Léted megszűnik ebben a bűnös világban,
És már bánod, hogy nem használtad ki jobban.
Mert rájöttél, az élet oly gyorsan múlik.
Mert rájöttél, az élet oly kevésen múlik.
... oly kevésen múlik.

Garai Krisztián verseiről

A fönti, nagy bőséggel áradó sorokat olvasva először az tűnik fel, hogy a szerző talán kissé bőbeszédű. Pontosabban: nem elég sűrű jelentésű ez a szóbőség. Vagyishogy pongyola. Az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy e hosszan hömpölygő sorok alkotójára csupán a 19. század költői – vagy azok későbbi epigonjai – voltak befolyással. Egyértelműen 20. századi lírai hatásokra alig-alig akadtam, a kortárs költészet akárcsak hiányos ismeretének nyomait pedig nagyítóval se leltem. Az életérzés és a témák többsége szintén a nemzeti romantika nemtőjétől fogant. A nemzetféltő hevület lírába ágyazása sosem szerencsés, mint ahogy semmilyen konkrét, kiáltványban, vitairatban, memorandumban, politikai szónoklatban vagy akár filozófiai traktátusban egyértelműbben, pontosabban és hitelesebben kifejthető mondanivalóé sem. A neoliberalizmus gazdasági alapelveinek megéneklése ugyanolyan megmosolyogtató lenne, mint az emberi jogok chartájának vagy a szociális érdekegyeztető tanács közös nyilatkozatának tételes megrímelése. Petőfit sem a Nemzeti dal papírra vetése avatta jelentős költővé, hanem az olyan költemények megalkotása, mint például Az apostol. Bár az övé egy teljesen más korban, alapjaiban más líraeszmény jegyében született költészet. Azóta számos, akkor még kiemelkedően újszerű tartalom és forma közhelyessé és hiteltelenné silányult. És a 20. században – részben a lelki folyamatok feltárásában elért eredmények hatására – egy igen fontos tapasztalattal is gazdagodott a költészet: a direkt, szájbarágós megfogalmazások, a megfellebbezhetetlen igazságok nem adnak teret az olvasóban is munkálkodni kész teremtő képzeletnek. A modern költő nem akar sem téríteni, sem megfenyíteni. Nem tör uralomra. Nem tetszeleg erkölcsi magaslatokon, nem tudja zsebében a bölcsek kövét. A modern költő esendő, és ezernyi kétséggel birkózik. Tudja, olvasója előtt csak úgy alapozhatja meg hitelét, ha ezekről a vívódásairól őszintén számot ad. Persze bizonyos nagy társadalmi kataklizmák azóta is teremthetnek olyan, sok szempontból világos helyzeteket, amelyek egyértelmű állásfoglalásra késztetik. Ilyen például Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. verse, amely az ötvenes évek kommunista diktatúrájának embertelenségéről rántja le a leplet. Egy szóval sem szerepel azonban benne, hogy „Vesszen Rákosi!” vagy Farkas Vladimír, a gyűlölt Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetője. És nincs benne egy szemernyi kommunistázás se. A zsarnokságról szól mint olyanról. Bármilyen zsarnokságról – és ezek kihatásairól. A konkrét korhoz kötött egyértelmű kinyilatkoztatások a röplapokon és Budapest házainak falain voltak olvashatók. Illyés mélyebbre ás, az okozott lelki sérülések szuggesztív lírai feltérképezésére helyezi a hangsúlyt. Széles körben ismert és nagyra tartott költeménye ekként lett hiteles és időtálló. Már a 20. század közepén se ment ez másképp. És most meg 2008-at írunk, és persze nem csak a dátum változott. A fenti versek szerzőjének ezekről a változásokról kéne több információt begyűjtenie. Vagyis hát kortárs költészetet (stb.) kéne olvasnia. Mást nem tudok ajánlani.