SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Elárvult esszé egy vértanú mosolyáért

Megtörtént hajdanán, hogy április végén már fürödtem a Karcsában vagy a Tice valamelyik kubikjában, ám az idei április huszonkilencedikén rendkívül hűvös, szeles idő fogadott Rad községben.
Egyébként sem fürödni jöttem.
A rossz idő nem sokat javított rosszkedvemen. Már napok óta — bárhol jártam és bármit tettem-vettem — úgy éreztem magam, mint az udvar porában a saját farkát kergető kutya, tehát holmi hiábavalóság érzete keserítette meg az életemet. Már az is sikernek tűnt fel, ha néha-néha eszembe ötlött egy-két épkézláb gondolat, amitől úgy tűnhetett találtam valamit, persze ilyenkor gyorsan lehűtöttem magam: — Tényleg ez az, amit keresek? És egyáltalán létezik az a bizonyos valami, amit ilyen megveszekedetten keresek?
Alapgázon olyasfajta elvárás uralkodott el rajtam, amelyet talán a „belső” rendteremtés igényének neveznék, persze itt egy meglehetősen szabadon értelmezett rendteremtésre gondolj, kedves olvasóm! A takarításra hajlamosabb emberek talán hamarabb megértik ezt a lelkiállapotot: nem csak a fölös energiák levezetéséről van szó, ó nem. Az ember azért is takarít, mert az új rendben újabb perspektívák nyílnak, másképp jönnek és másképp működnek a gondolatok, s a lelki nagytakarítás újabb lehetőségei pedig a teljes lelki megtisztulás ígéretét rejtik magukban. Ennek a lelki megtisztulásnak a délibábjával hajtva olvastam újabb és újabb tudományos könyveket, tanulmányoztam a kvantummechanikát, a vörösbegyek és királylepkék vonulásának hátterét, Horatiust, a Machube törzs életét, a 12 700 évvel ezelőtti dzsómon(=zsinórmintás) kultúrát, valamint Petrosz Katsziatisz 1720-ban írt mítoszparódiáját. A tudomány bizonyosságára és biztonságára vágytam.
Miként egyesek a Bibliához én a tudáshoz menekültem, ott kerestem magyarázatot és megnyugvást…
Mindezek ellenére továbbra is csak úgy éreztem magam, mint az udvar porában a saját farkát kergető kutya…
Miért gondoltam tehát, hogy ebben a keresésben egy ismeretlen plébánia számomra ismeretlen papja segíthet? Fogalmam sincs. Talán mert titokban Carl Jung gondolatának engedtem: „A tudomány keresi az igazságot, mert nincs annak birtokában. Az egyház birtokolja az igazságot, ezért nem is keresi.” Ám már ebben a kényelmesebbnek tűnő „igazolásban” is több lemondás rejlett, mint szerettem volna…
Az ötszázhetven éves plébánia verandájára felvezető négy magas kőlépcsőfokot téglából rakott, tégla-széles peremű, vakolt falacska szegélyezi. A lépcső bal oldalánál, a fal külső oldalán, bájos, talán ha egy méter magas, lehajtott fejű kőangyal szomorkodik. Simberg Sebesült angyal-át juttatja eszembe. Igaz, a szeme nincs bekötve, mint a Simbergé, de a fejtartása, és az, hogy itt, egy eldugott falusi plébánia bejáratánál találkozom vele, elgondolkoztat… Bele is kapaszkodom a gondolatba: Talán épp őmiatta kellett idejönnöm… az angyal miatt, aki bár repülhetne, de nem repül, aki láthatna, de szemén hagyja a kötést, és aki éppen tágasan értelmezhető üzenete által talált utat hozzám…
Váratlanul egy idegen, kissé elhanyagoltnak tűnő, idős asszony jelenik meg mellettem és a „jelen nyitott ablakán át“ recsegő, határozott hangon rám szól: —Menjen be!
Rekedtes, valamiért idegesítő hangja van, sőt mi több, az egész megjelenése egyre inkább idegesít. —Kopogjon be, itthon van! — szólít fel újra sürgetve. Az idegesítő érzés is idegesít.
Bólintok. Ő persze nem is sejti, hogy ez a bólintás részemről mit jelent: egy rosszkedvű, saját farkát kergető kutya jól leplezett vicsorgását. Sőt mi több, a kutya nélküli, ok nélküli, önmagából, önmagának kiteljesedő vicsorgást…
Ám végül nincs mit tenni: ez a pillanat is csak olyan, amelyet akarva, nem akarva tovább kell görgetni.Felmegyek a négy lépcsőfokon és kopogtatok. R. atya nyit ajtót—miután most látom életemben először, csak feltételezem, hogy ő az —, egy pillantással felméri a helyzetet. Kezet nyújt, üdvözöl, a kölcsönös bemutatkozás után beljebb invitál a verandára és elnézést kér; még el kell intéznie valamit. Besiet a mintegy méter vastag falakkal osztott plébánia rejtekébe és egy zizegő zacskóval tér vissza. Miközben a veranda padlóján felhalmozott kőből faragott boltív- és oltármaradványokat szemlélem, hallom az asszony jól begyakorolt szövegét, „megmagyarázza”, hogy miért jött, miért is kell neki az a valami. R. atya a lelkére beszél, megkéri, hogy naponta csak egyet kapjon be. Valamiért olyan érzésem van, hogy cukorkáról beszélgetnek.
Ahogy ott állok — a cukorkaosztás magasztos pillanatában — megpróbálom (én, a javíthatatlan író!) átélni, megélni a pillanatot, amelynek épp részese vagyok. Később, amikor az íróasztalomnál az emlékezés nagyítója alatt fogom vizsgálni mindezt, a jelenet minden egyes részlete más lesz, minden egyes mozdulata más árnyékot, más megvilágítást, más értelmet kap majd. A jelenet — amely tehát ebben a pillanatban születik és indul majd el a térben feltételezetten végtelen hosszú útjára — egyelőre olyan, mint egy állókép: ott állok én és egy idegen pap, egy még idegenebb asszony, köröttem szentesi andezitből és kiskövesdi rózsaszín tufából faragott oltármaradványok hevernek, a verandán kívül ott szomorkodik egy kőangyal és a plébánia körül ott tekereg a Tice holtága.
Végül — képzeletben — vállat vonok: ugyan mi ezen a furcsa? Egész életemben mindenütt idegen emberekkel és tárgyakkal vagyok körülvéve…

Talán a kövek iránti érdeklődésem az, ami kiemelkedik ebből a jelenetből. Érthetetlen okból erősödik bennem egy elképzelés, egy érzés, hogy ezek a faragott kövek nem csak úgy, véletlenül vannak itt...jelenlétük valószínűleg szimbolikus és talán épp számomra üzennek valamit. Gyorsan bevallom magamnak: pár éve még teljesen más hozzáállással kezeltem volna őket; kétlem, hogy a mellettük való pár perces álldogálás bármilyen mélyebb gondolatot eredményezett volna bennem, egyszóval nem szenteltem volna nekik komoly figyelmet, s nem tételeztem volna fel semmiféle küldetésüket — miképp pár éve az sem jutott volna eszembe, hogy egy ismeretlen papot megszólítsak. Most mégis épp ezek a kövek „ragadnak le” bennem. Azt fontolgatom, vajon a régi templom mely részét alkották? És ebben az alig érzékelhető hosszúságú pillanatban beszélgetni kezdek a kövekkel. Ők mondanak nekem valamit, és én megérteni vélem azt. Valaki az emlékezés kozmikus dimenziójába sorolta a kommunikációnak ezt a módját, én egyszerűen a hely szellemét vélem felfedezni és érzékelni. A verandát ezek a kövek töltik meg jelentéssel, és bár ennek a jelentésnek az adott pillanatban sem konkrét tartalmát sem körvonalát megrajzolni nem tudom, a„tér ezernyi méhsejtjében tárolt sűrített idő“üzenetét megérteni vélem.

Nekem is időre volt szükségem, míg ide eljutottam…és éppen az eltelt idő alatti változás az ami igazán izgat. És egyáltalán: mit jelent az, hogy: „ideáig eljutottam”?

A fogadóteremben, ahol R. atya régi iratok és régen élt papok szobrai és fényképei között hellyel kínál, még mindig nem tudom, mivel kezdjem kérésemet. Pár napja egy közös ismerősünktől azt hallottam, hogy a plébánia kertjében ásatások alkalmával régen élt szerzetesek csontjaira akadtak, és megmagyarázhatatlanul úgy éreztem, nekem ide kell jönnöm. Nem szenzációhajhász riport miatt, és nem is azért, mintha lelkes történész lennék. Egyszerűen ide kellett jönnöm. Telefonáltam, megbeszéltük, hogy ma 20...április 29.-én délután találkozunk, és most teljesen értetlenül állokitt, és nem tudom, mit mondjak. Mivel magyarázzam, mi közöm van nekem holmi ásatásokhoz, régen élt szerzetes csontjaihoz?
Ez bizony, több mint kellemetlen.
Szerencsémre R. atya roppant megértő, mosolyogva bólogat és átsegít a társalgás kezdeti nehézségén. Hamarosan beszélni kezd.
A ferencesekkel kezdi, majd a minoritákra tér. Az ezerhatszázas évek elején a leleszi premontreiek és a sátoraljaújhelyi pálosok között itt Radban — Melith Györgynek köszönhetően — minorita barátok leltek otthonra. A kor minorita törekvéseinek részletes leírása következik, és én lassan átadom magam a hely szellemének.
Úgy érzem magam, mint Horatius valamelyik egyszerű szomszédja, aki a költő sabinumi birtokán, a Bandusia-forrás hűsítő vize mellett beszélgethetett a művelt férfival. Vagy Machiavelli egyik közelállója, aki Firenzei köztársaság bukása után pár hasonlóan „jó” ember társaságában szintén jókat szórakozhatott az ismert íróval, miközben jóféle borral öblögették a torkukat…
Olyan emberrel beszélgetek, aki az adott témáról jóval többet tud, mint én... Információkat kapok, melyek az átlagos embereket nem is érdeklik...s bár jómagam sem tudom mire jók ezek nekem, valahol a lelkem mélyén igazolva látom ittlétemet…mintha hazaérkeztem volna….
Szándékosan csak íróembereket említek (Horatius, Machiavelli), mert bár jómagam következetesen kerülöm az élő, kortárs írókkal való személyes találkozást — miként ők is kerülnek engem — ,azzal áltatom magam, hogy negyven év irodalmi próbálkozás után talán az„író” felirat kerül majd a sírfámra. Miután tehát alaposan és sikeresen elszigeteltem-kizártam magamat az élet különböző területeiről, Andre Gide-el együtt vallom: „Nem vagyok kapcsolatban a korral, s kortársaim játékai sose szórakoztattak szerfölött. Kihajolok a jelen ablakán”. Sőt mi több —ez a „sőt mi több” Akutagavánál ötlött először és maradandóan a szemembe —, jómagam már olyannyira kihajoltam, hogy a lendületet megállítani képtelen vagyok…
Rad község valamikor a kezdetekkor egy keletre néző lófejhez hasonlító, folyóvízzel ölelt szigetre hasonlított (a régi Tisza „vetett itt hurkot”), mely lófejnek a torok részénél építették meg a helybéliek a templomukat…a torok a beszéd képzésének a helye…ők ezt nyilván legalább olyannyira tudták, mint mi….bár lehet, hogy egy kicsit több jelentőséget tulajdonítottak neki…ma már a torok semmit sem jelent…és a beszéd sem…sokat…
Nehéz, sőt számomra lehetetlennek tűnő feladat egy több órás beszélgetést szóról szóra visszaadni, bár talán a lényegiségre való törekvésem elégséges ahhoz, hogy a szerteágazó elbeszélés témáit egyfajta szkoliasztész módjára igyekezzek megmagyarázni....Nem tudom, a sors miféle elvek szerint párosítja a bennem felötlő és a R.atyaáltal felvetett gondolatokat, éppen ezért nem áll szándékomban bármiféle erőltetett összefüggéseket felfedezni….különösen ott nem, ahol ilyenek nincsenek…

(Az egyes szócikkek magyarázó jegyzeteit szkholionnak nevezik. A szkholion általában néhány szót idéz a szövegből —ez a lémma—, s ehhez fűzi a magyarázatot. A római írók közül többek közt, Horatius műveihez készült fontosabb szkholionok maradtak fenn.)
Tehát, ehhez igyekszem majd tartani magam — R.atya szkholionjai és saját jegyzeteim lémmái segítségével jelölöm az utamat...
Miközben már réges-rég nem centrifugális köröket rovok a történelem és tudomány könyveinek, ismereteinek tengerében, inkább centripetális körök vonalán próbálok közelíteni önmagam és az általam vizsgált téma lényegéhez, abban a reményben, hogy képes vagyok a lényeget — itt saját lényegemet és a környezetemben lezajló események lényegét értem — a lehető legjobban, legérzékelhetőbben megközelíteni. Ám minél tovább, annál inkább olyan benyomás alakul ki bennem, hogy egy fősor rajzolódik ki előttem, amely sokra tartott nyitottságomat is próbára teszi…

Aki fejtett keresztrejtvényt, az tudja, mi az a fősor és mivel jár egy fősornak a megoldása. A vízszintes fősorhoz jelentős számú függőleges irányú kérdés megválaszolása szükséges, és fordítva, a függőleges megfejtést —általában a második részt — a vízszintes sorok kitöltésével (pontosabban azok kezdőbetűiből) nyerjük. AzR. atyával eltöltött idő és az általa közölt ismeretek annyival „többek”, értékesebbek az egyszerű jegyzeteknél —szkholionoknál—, hogy valamiféle rejtett összefüggésre utalnak. Miközben hallgatom, új és újabb gondolatok, felismerések kerítenek hatalmukba.
Ugyanakkor — ezzel a vallomással tartozom neked kedves olvasó! — a szkholionok ilyesfajta halmozására távolról sem nézek úgy, mint egy megfejtendő keresztrejtvényre. (Mert ugye a tudomány is tényekből épül fel, ahogyan a ház kövekből; de tények összehordása éppúgy nem tudomány, ahogyan egy kőrakás sem ház. A sok szkholionból tehát lehet mondjuk, Szuda-lexikon, de nem lehet esszé!!!)

Nos— csupán csak a próba kedvéért!—, nézzük, hogyan is nézne ki a történet „keresztrejtvény típusú” levezetése, megszerkesztése!
A szerző elképzelése szerint (ez vagyok én!) ennek a történetnek több leágazása van, s ezen le- vagy elágazások egyike épp az a jelenet, amelyben azt írom le, hogy úgy éreztem magam, mint a farkát kergető kutya. A kutya tehát, mint a fő gondolat részmegoldása vagy „tartozéka” a keresztrejtvény felépítésű írásbanvalahogy így jelenhetne meg, hogy utalnék (valamilyen módon beépíteném a történetbe) Xantipposz (Periklész apja) állatára, amely a család Szalamisz szigetére való menekülésekor úszva követte a hajót, és a partra érve adta ki lelkét.Esetleg egy „b” alternatíva révén utalhatnék Nagy Sándor Perita nevű kedvenc állatára. (segítségül: az is kutya)De nem komplikálom tovább….
Nyilván belátod, kedves olvasóm, hogy egy így szerkesztett írás — ha kellőképp összeszedett és fegyelmezett — végre megközelítené a századunkra egyre jellemzőbb sokszínűséget és sokrétűséget, továbbá rámutatna olyan rejtett összefüggésekre, amelyek felismerése, tettenérése szellemi felüdülést jelentenének számodra, valamint újabb és újabb izgalmakkal töltenének fel, s végre úgy érezhetnéd magad hazataláltál: Olyan irodalmat olvasol, amely kellőképp kifejezi és adja vissza életednek (és olvasottságodnak!) változatosságát.
A függőleges egy mellett természetesen jönne a függőleges kettő vagy három, mindenesete annyi, amennyi feltétlenül szükséges a „főgondolat” megértéséhez. (Csak zárójelbe jegyzem: a főgondolattal, annak jelentőségével, mondanivalójával, „küldetésével” ugyan az első perctől kezdve tisztában vagyok, a megfejtést segítő szétszórt „függőlegesek” megfegyelmezésével, tehát az íráshoz való logikus kötődésük hitelessé tételével szemben vannak aggályaim.)
Tehát — csak hogy biztosak legyünk abban, az olvasóval jól megértjük egymást—, bizonyos meghatározások, jelenések, kifejezések, rövidítések úgymond „függőleges” egymás mellé állítása, kiadná a fősort, azaz az író által sugallni kívánt gondolatot. Nem könnyű dolog.
Az R. atyával való beszélgetés alatt végig és nagyon erősen úgy érzem, mondandójából egy olyasfajta kereszt-rejtvény rajzolódik ki előttem, amelynek egyes megfejtéseit ismerem, és azonnal el is akarom mondani, illetve ki akarom egészíteni, ám erőt veszek magamon, mert belátom, hogy ez nem vezetne semmire, ugyanis még mit sem sejtek a fősorból, tehát a számomra ismeretlen történetből! Ráadásul neveletlennek, otrombának mi több, tudálékosnak tűnhetnék, ezért inkább tovább figyelek az előadásra és megpróbálok memorizálni (ehhez a kifejezéshez is kapcsolódik majd egy-két szkholion) egy-két fontosnak tűnő gondolatot, látszólagos kapcsolatot….
A beszélgetés közben érzem a történetek pókháló-finom kereszteződéseit…izgalom borzolgat, amikor Kisrozvágyot emlegeti…vélhetően ősi falum…helytörténész nagybátyám szerint onnan származik a családunk… olyan átfedések válnak egyre erősebbé, kitapinthatóbbá, nyilvánvalóbbá, amelyek nem tudom miért, összefüggeni látszanak — velem…

Iglódi István Illés vértanú történetének megértéséhez feltétlenül szükséges a kor eseményeinek érintőleges említése (lám, lám, ezek azok a bizonyos függőlegesek!), és R. atya előadásával profi módon veszi az akadályokat.., ferencesek osztódása, minoriták —Fraterumminorum, magyarországi fogadtatásuk, lengyel és olasz szerzetesek sztropkói jelenléte…kirajzásuk a mi vidékünk irányába…és megtelepedésük Radban a Melith családnak köszönhetően.
R. atya plébániájában 300 évvel korábban élt egy vértanú, akinek története mindig is igen közel állt a szívéhez éppen halála miatt. A kisvárdai Nyáry István gróf udvarában élő Iglódi Istvánt az olasz Pietro Vallonica páter fogadta magához, térítette vissza a katolikus hitre, (segítségül: ellenreformáció, a Habsburg-ház erősödése, a magyar nemesek „jobb észre térése”), s ugyancsak jól járt vele, mert az ott élő (olasz és lengyel) minoriták közül csak ez az István értette a magyar nyelvet. Ő lett tehát a legalkalmasabb arra, hogy járja a környéket és a gazdag uraktól, nemesektől adományokat kérjen.
„Az alázat és szeretet szellemében szolgált. Folyton készségesen végezte a lelki gyakorlatokat, de mindenekelőtt és különösképpen, mivel ismerte a magyar nyelvet, ő volt a legalkalmasabb, hogy járja a vidéket és kolduljon a katolikus uraknál… emellett nagyon vallásos volt és mindenki számára jó példakép”.
Egyszer, Iglódi Radból Kisvárdára tartott egy gazdagabb nemeshez, adományért, amikor valahol Nagyrozvágy vagy Kisrozvágy határában találkozott két egykori jó barátjával.
A találkozó végzetesnek tűnt Illés számára, mert a két egykori kálvinista pajtás egyre mérgesebben kérte számon rajta hitehagyottságát, és előbb kérték, majd követelték, hogy álljon vissza a kálvinista hitre.
A köztük lezajló beszélgetést pontosan nehéz volt rekonstruálni mivel 1810-ben számos római levéltárat — köztük az üggyel kapcsolatos feljegyzéseket is — Napóleon parancsára Párizsba szállítottak. (Ezeknek 1814-17 között kellett volna a helyükre visszakerülniük, ám Rómába az eredeti alapoknak csak a töredéke került vissza. Ez a sors érte a minorita rend Főlevéltárának több dokumentumát, valamint a minorita rend főkormányzójának levéltárát, melynek az iratai egyáltalán nem kerültek vissza és a mai napig nem tudni hol találhatók.)
Így aztán ebből az időszakból kevés hiteles dokumentum maradt. A fellelhető dokumentumok közül a legrégebbi a „Relatio de StatuProvinciae Hungariae ordinis S. Francisci Conventualium ab Anno 1526 usque ad Annum 1711”, melyet a minorita rend tartományi irattárában őriznek Miskolcon. Szerzője szerint (ezt az iratot) más dokumentumok tanulmányozása alapján állították össze: ezek a római Ponte Sixo minorita rend főkormányzójának az archívumában valamint a római Szent XII Apostol rendjének konventjében találhatók.
Ezeknek az iratoknak és bizonyos jegyzőkönyveknek az alapján (amelyekről később szó lesz) a következőket lehet feltételezni: Iglódi nem csak, hogy nem volt hajlandó visszatérni a kálvinista hitre, de csendesen mosolyogva beszélgetni kezdett régi cimboráival és arra kérte őket, álljanak át ők a katolikus vallásra. A mai embernek talán nehéz elhinnie, mi történt, de a két egykori barát kegyetlenül elbánt a szép mosolyú katolikussal. Elsősorban meztelenre vetkőztették, kiherélték, homlokára késükkel keresztet vágtak, majd elvágták a torkát, s végül, talán csak sajnálatból, de oly ütést mértek a fejére hogy csupán abba is belehalt volna. Mindez 1639. november 3-án történt, elég sok volt a hulló falevél. A testet tehát csak egy hevenyészett gödörbe esetleg valamelyik kolokányosba dobták és falevéllel meg görvinggyel takarták el. (Ugyan ki tudja ma már, mit jelentenek ezek a szavak! Még keresztrejtvényben is nehéz dió!) István testvér lovát, pontosabban a kolostor lovát azonban magukkal vitték, gondolták jó pénzért eladják. Nem messze Őrös községtől a kocsmában (az épület —szellemével, köveivel és történetével — már rég eltűnt) megálltak és kérdezősködni kezdtek vajon akad-e alkalmas vevő, aki jó pénzt adna a lóért. Nyilván Isten akaratából azonban ebben a kocsmában állt meg pihenni Barkóczi gróf ama szolgája is, aki két héttel korábban a kolostorba vitte a gróf ajándékát, a lovat. Kiment meggyőződni, és bizony a nyeregről, melyen ott ragyogott a gróf címere, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy ugyanazon ajándék lóról van szó. Nem szólt semmit, de rögvest igyekezett gazdájához, hogy beszámoljon a különös esetről. Pár napra rá a kolostorban lévő szerzetesek is bejelentették társuk eltűnését, mire az Egerben székelő püspök kivizsgálást rendelt el, és nemsokára elő is került a két lókötő. Kemény kínzások után bevallották hová rejtették a holttestet és azt is, miért ölték meg Iglódi István Illést. Ezekből a nyomozati iratokból tudjuk, hogy mi is ingerelte fel őket: Illés szelíd nyugalma és békés, beletörődő mosolya. Legalábbis más elfogadható választ nem tudtak adni. A legalaposabb kínzás ellenére sem.
Mindezek a jegyzőkönyvek persze nem jelentenek garanciát arra, hogy valóban ezek voltak a jelenet résztvevői lelkének és tetteinek alapmozgatói, így nyilván sokfajta értelmezésre nyílik lehetőség, ám az egyház nyilvánvalóvá tette a saját álláspontját, s R. atya most ezt mondja el nekem.
De hát vajon mennyivel hitelesebb egy pap elbeszélése, mint egy íróé?

Félek, talán kissé bambán nézek R. atyára. Számomra nehezen értelmezhető, Iglódi meghatározhatatlan, körülírhatatlan, viselkedése. Azzal, hogy nem élt az egyház adta lehetőséggel, tehát szorult helyzetében nem hazudott, kivette sorsát az egyház kezéből és maga döntött önmaga felől. Micsoda Szókratészi hozzáállás! Nem félt. Sőt mi több, megpróbálta meggyőzni azt a kettőt (Szókratésznak 501 ítélőtkellett), hogy értsék meg őt és indítékait…és mikor látta, hogy nem megy, a halált választotta…
Akad olyan ember, akinek egy pillanat alatt kell felülbírálnia addigi tetteit, egyetlen pillanatban kell hitet tennie amellett, amiért addig, ha olykor kétkedve is, de kiállt. Iglódi egyetlen pillanatban, egy mosollyal nyugtázta a döntését azt, hogy „valami” mellett kiállt, valamiben hitt. Nem tudjuk, és nem tudhatjuk — ignoramus et ignorabimus — mi marad meg majd a világban, mint „egyetlen hit, egyetlen vallott igazságként”, de a vértanúk talán hírnökei ennek a hitnek.
Micsoda affirmatív életvitel/magatartás körvonalazódik ki előttem? A hit elkötelezettje megvalósította azt az életpraxist, amelyért a minoritákhoz belépett, és ugyanakkor sajátos értelmezéssel tagadta meg, utasította el az egyház pótlólagos, az ő szemében hiteltelen, megalkuvónak tűnő felmentését: ti.az egyház felmentette volna, ha abban a helyzetben megtagadja a hitét. (A Szentszék ugyanis — az erdélyi és magyarországi missziós tevékenységet végző önkénteseket különböző rendkívüli privilégiumokkal ruházta fel, ezek egyike az volt, hogy veszélyes helyzetekben valamennyi szerzetesi esküjük alól mentességet kaptak.)
(Érdekes, a siiták is feloldást adnak saját maguknak, ha szorult helyzetbe kerülnek: a taqija és a katman tudománya erről szól: ha bajban vagy megtagadhatod a hitedet, alakoskodhatsz, hazudhatsz, letagadhatod, megtagadhatod istened, a veszélyérzet csak az életben maradást ismeri el) A1o. törvény engedélyezia színlelést, azaz a síitának szabad szunnitának kiadnia magát, ha élete vagy birtoka veszélyben forog (taqíja, elővigyázatosság). Ez nem pusztán engedély, hanem kötelesség is.
Az iráni siíták a kerbelai vérfürdő után nyolcszáz évig katakombákba kényszerültek, és nemegyszer úgy tűnt, már kiirtották őket. Ők azonban visszahúzódtak rejtekeikbe és kivártak, sőt felkészültek. Elsajátították a taqija (álcázás) tudományát, melynek értelmében, ha a síita nála erősebb ellenféllel kerül szembe, színleg elismerheti az uralkodó vallást, a hívének vallhatja magát. Megtanulták a ketman (félrevezetés) tudományát ; veszély esetén a síita minden szemrebbenés nélkül letagadhatja, amit korábban mondott.
A középkori spanyol zsidók, a marranók is felvették a kereszténységet és nyakláncukon látványosan hordták, viselték Eszter királynő képét, miközben házuk pincéjében zsinagógát rendeztek be….belül zsidók maradtak…..
És akkor nem beszéltem a kis kínairól, aki ugye az élet mindenekelőtt való elsőbbségét hirdeti…
Mennyire emberien hétköznapi.
Azt kellett megállapítanom, hogy R. atya hallgatása közben akaratlanul is valamiféle kontempláció felé haladok! —„Figyelj befelé, lazulj el és csak erre figyelj! Amikor a figyelmed nagy részét ez köti le, akkor figyelj magadra és keresd meg magadban azt a kaput, amelyen keresztül beléd áramlik az információ. Nyisd ki jobban ezt a kaput, tárd ki, hogy még intenzívebben áramoljon az információ!“
„Nem baj, ha nem érted, nem tudod összerakni a beáramló információt - a végére majd összerakódik -, a lényeg az, hogy a tudatos kíváncsiságod és nyitottságod meglegyen!
Ebben az állapotban nyugodj, hagyd, hogy a kontemplációd tárgya megmutassa magát, kibontakozzon előtted, megtanítson Téged arra, ami Ő!”
Ó!
Úgy néz ki, egy újfajta rendteremtés ígérete fogalmazódik meg bennem, sőt mi több, holmipárhuzamok és megfejtések ígérete sejlik fel előttem.
Ekkor jelentkezik bennem először holmi késztetés, hogy ezt meg kell írnom…
A két lator lelki alkata messze volt az önismerettől, ám közelebb esett ezekhez a gondolatokhoz, amelyek most engem tépdesnek.
Egyértelmű hogy ők a tagadással határozták meg önmagukat, nem akartak katolikusok lenni,….az exkluzív értelmezés bábjaiként cselekedtek…kizártak minden mást, különösebb magyarázat nélkül…
A bosszúvágy ugyanis, amely hajtotta őket — a sértett gőgjük csak másodrendű szerepet játszott tettükben — sokkal régebbi, mint ők maguk. A bosszúvágyuk már akkor létezett és befolyásolta az emberek életét, amikor ők ketten még meg sem születtek. Ősi, zsigeri érzésről beszélek, Káin örökségéről, az átreidák örökségéről és folytathatnám a sort….... és ők tehetetlen bábjai voltak ennek az érzésnek. Az emberi sors kiteljesülése ez az aktus...elválaszthatatlan velejárója, amely végigkísér majd minket az utolsó percünkig. Alapvető védekező mechanizmus ez, melyet mindig egy bizonyos igazságérzet követel ki. A bosszúvágy elemi ösztön – mi sem természetesebb, minthogy valamiképpen elégtételt vegyünk azon, aki fájdalmat okozott nekünk.

Vannak olyan emberek, akik nem képesek beletörődni bizonyos dolgokba és hajtja őket a bosszúvágy. Pszichológusok egy csoportja arra jött rá, hogy ez az érzés kiváltó oka lehet torokbetegségeknek és az álmatlanságnak. Ha kissé elvont magyarázatot keresünk, akkor ez a fajta érzés olyan problémákat jelöl, melyek a „torkunkon akadnak”, melyeket „nem tudunk lenyelni”. Vagy olyan problémáról van szó, amiről nem tudunk beszélni. A torok a kifejezés központja és a bosszúvágy akadályozza a gördülékeny kommunikációt.
Lehetetlen volt közöttük a kommunikáció!!!
Egy kisrozvágyi domb lett az ő szimbolikus Tarpeius-hegyük {a capitoliumi hegy északi részén levő szikla, innen a lökték le a halálraítélteket} az ő ítélkezésük helyszíne, előítéletektől sújtott személyiségük megnyilvánulása… éppúgy, mint Iglódi azonnali megbocsátásának és vértanúságának helyszíne is.
Bár a megbocsátás kifejezést itt nem kapkodnám el. Azt jelenti: a sérelem előtti állapot helyreállítása. A két gyilkos nem is értené, miről beszélünk. Amennyire idegen és érthetetlen számomraa Mandelbrot-halmaz, vagy (ha szabad egy elkoptatott hasonlatot is ide csempésznem, amennyire lehetetlen, hogy egy kutya megértse Newton elméletét—legalábbis Darwin szerint), épp akkora a szakadék a két 1600 –as évekbeli kálvinista gondolkodása és Iglódi szókratészi hozzáállása között.
Milyen hosszú az út a felismerésig, hogy amit tettek azt nem ők akarták? És mennyi ideig tart megérteni, hogy talán nem is akarhatjuk azt, amit akarunk? Éppen mert ősi természetünk nyilvánul meg tetteinkben?
Ami leginkább foglalkoztat R. atya beszéde közben: Hogyan tűnt el a sír a testvérek emlékezetéből? (Maradványai 1711-ben kellő ünneplés közepette végre Leleszről — a premontreiek kolostorából — Radba kerültek)
Töröm a fejem miként történhetett meg, hogy a díszes fogadtatás után a sír eltűnt a szerzetesek emlékéből…
„Aki nem tud számot adni 3000 évről, az sötétben él egyik napról a másikra” – mondta Goethe. Én most a radi kolostor és a radi vértanúk párszáz éves történelmének határait keresem, s agyamban villámlanak a „függőlegesek”: Az Iliász majd négyszáz évig csak szájról-szájra alapján maradt meg…míg Homérosz vagy valaki más (?)átköltötte….a védákat majd négyezer évig mondogatták arra képesített brahminok….még manapság is akad olyan, aki hatalmas mennyiségű mondát, himnuszt mond fel….korabeli források szerint a középkori muszlim világ tudósai is hasonló teljesítményekre voltak képesek: sokan közülük valóban az utolsó betűig megtanulták a Korán szövegét, és az Iszfahání által írott Dalok Könyvét is gond nélkül bemagolták a maga kb. 2500 oldalnyi, verseket és anekdotákat tartalmazó szövegével....a szerb guzlicások még a múlt század elején is 12 000 sort énekeltek az 1389-es rigómezei csatáról (ez az ő Mohácsuk)—sőt mi több(nézd el, ó Rjunoszuke!), a fáma szerint Szürakusza zsarnokában is volt annyi kifinomult szadista humor, hogy csak azoknak kegyelmezett meg, akik betéve tudtak, egy részt Euripidész valamelyik darabjából...
Van a szöveg fennmaradásának/megmaradásának is van valamiféle törvénye, amely nem tudom,vonatkoztatható-e népekre? Manapság vajon hányan élnénk túl Szürakusza zsarnokának módszerét?
Végülis „mi” szólal itt meg R.atyán keresztül és „ki” az, aki hallgatja?Mert valami értelme csak lehet annak, hogy idejöttem és meghallgatom ezt az előadást? Miképp értelmezhető ennek a délutánnak az „üzenete”?
Kürosz király síremlékének bejáratát olyképp alakították ki, hogy egyszerre csak egy ember fér be rajta és az is csak akkor, ha a kettős ajtóból a külsőt bezárta. Csak akkor nyithatta ki a belsőt. Elmés szerkezet, elgondolkodik az ember rajta. Sok mindennel hasonlóképp vagyunk… be kell zárni bizonyos ajtókat, hogy kinyithassuk a következőt…és bejussunk oda, ahova szeretnénk…le kell zárni egy-egy fejezetet, hogy elkezdődhessen a következő….
R.atya az, aki bezárta a külső ajtót és kinyitotta a másodikat...igyekszik választ adni minden kimondott és ki nem mondott kérdésemre
Iglódi halálának leírásán kívül említést tesz arról, hogy 1653-ban más szerzeteseket is megöltek…

{Iglódi csontvázán kívül még tizenhárom szerzetes erőszakos halál által elpusztított testét találták meg. Kit dárda szúrt agyon, kit toronyból dobtak le kit a tűzhely felett pörköltek halálra gazemberek, Thököly katonái vagy Szokay emberei.
Később a Thököly Imre felkelés idején a rendházat kétszer kirabolták,
1681 telén fegyveresek ismét kirabolták — a templom állítólag teljesen megsemmisült.
Thököly katonái 1690-ben megöltek két szerzetest —az erdőben meztelenül felfeszítették őket egy fára, hogy a legyek és szúnyogok lepjék el a testüket...(vértanúságuk szemtanúja egy királyhelmeci asszony volt, aki akkor, kiskorában katolikus anyja unszolására »hithű kálvinista apja tudtán kívül« vizet vitt a szenvedőknek és elkergette a legyeket…
1697 körül Szokay Ferenc — akit Tokaynak is neveztek — eretnek vezéremberei a két minorita pátert a tűzhely felé akasztották. Testük teljesen szénné égett. Ennek szemtanúja egy 70 év feletti kálvinista asszony volt, Jesztrebi Sándor özvegye. Az asszony szerint egy harmadik szerzetes is ott volt, aki félelmében a kútba bújt. Onnan csak késő este szabadította ki Jesztrebi Sándor, az említett asszony férje, aki kálvinista létére barátkozott a szerzetesekkel.}
Mindezek után a szerzetesek Barkóczi bárónak köszönhetően Imregre költöztek, amely biztonságosabb hely lett...
Mindenérthetőbb lesz…és olyan természetes….így „felejtették el”, hogy hol a sír…a szerzetesek meghaltak és —évtizedes kihagyásokkal —cserélődtek, majd átköltöztek Imregre.
Így történhetett tehát, hogy idővel, amikor a lerombolt kiégetett régi templom (közben ugyanis a radi emberek egy más helyen új templomot építettek) egyik sarkában (1910-ben) a plébánia részére új pöcegödröt ástak, fogalmuk sem volt arról, hogy ha csak egy ásónyommal mélyebbre hatolnak, elérték volna az elfeledett vértanú maradványait. Az elkövetkező száz évben tehát Iglódi maradványai a helyi plébánia pöcegödre alatt pihentek…
„Nem voltam bűnösen hazug, középszerű voltam, svihák és link. Nem a pokolban éltem, hanem a moslékban. Nem bűnöző voltam, hanem tisztátalan. Eltávolodtam az élőktől és a holtaktól.“
Hamvas
Nem tagadom, részvét önti el a szívemet.
Úgy érzem, nekem nem R.atyával, hanem Iglódi testvérrel van itt találkozóm… azzal az emberrel, akinek Simándi püspök gyűrűt húzott az ujjára és szív alakú medált tett a mellére... (ezek alapján azonosították a testét..és persze fiatal kora segített, ő volt az egyetlen fiatal a szerzetesek között) annak az embernek a történetével találkozom, aki jó száz évig a pöcegödör alá került, s aki R. atyának köszönheti, hogy maradványai és emléke végre méltó helyre kerülhet.
Ugyanakkor Iglódi története egy olyan rész-megfejtés, amely közelebb visz az egyik „fősor” megoldásához. Szimbolikus ereje van,s többet mond el, mint amit itt R. atyától hallottam: olyan „függőleges” megfejtés, amely fellebbenti a fátylat ennek akis régiónak a hasonlóan keserves kicsengésű jövőjéről. Ha jövőnek lehet nevezni a csendes asszimilációt a magára hagyatottságot, a hit elvesztését a nemzeti öntudat devalválódását, a lassú halált
Talán bennem van a hiba, ha párhuzamot vélek felfedezni Iglódi testvér sorsa és régióm többi testvérének a sorsa között….talán…az a kesernyés mosoly, ami a leginkább szíven üt.
A mosoly, amelynek ereje volt. A mai ember mosolya bárgyú, bizonytalan és talán kicsit idétlen. Sőt mi több, megfoghatatlan. Azért mert már nem is az emberek mosolyognak, hanem valami „más”. És ezt a „mást” nem látjuk, nem érezzük, csak a mosolyával kell szembenéznünk. Ezzel a mosollyal, szemben próbálunk visszamosolyogni, ám a mi mosolyunk már nem a történelem mosolya, nem az élet mosolya, hanem a feladás, a lemondás vigyorrá degradálódott grimasza.
Iglódi mosolya ugyan átüt az idő falán, ám csak azok érzékelik, akik sajna kevesen vannak. Legalábbis jóval kevesebben azoknál, akik számára ez a mosoly elhalt anélkül, hogy tudomásul vették volna.
A halála felett érzet tehetetlen fájdalmam keveredik a jelen fájdalmas tehetetlenségével.
Hiszen ez a vidék is vértanúságot szenved…kollektív vértanúság az, amikor saját szülőföldünkön beletörődő mosollyal várjuk a „régi cimborák” biztos, elkerülhetetlen csapását. Szellemi kasztrálásunk már folyamatban van, nemzeti öntudatunk felhígult, magyar szülők gyerekeiket tömegesen, önként és dalolva küldik szlovák iskolába, s nagyon sokancsak azért merik vállalni magyarságukat, mert nem fenyeget „komoly”veszély. Az asszimiláció sunyi, alattomossága, már megtette a magáét. Gyermekeink nagy része tehát elvész: homlokukon már ott sejlik az idegen kereszt, és lassan bizony —képletesen — a torkukat is elvágják. Apadásunk úgy tűnik, megállíthatatlan és senki nincs, aki segítségünkre sietne… Simberg angyalának mondanivalója beteljesül: be van kötve a szemünk, tehát nem látunk, sebesültek vagyunk, ám nincs, aki segítsen nekünk...
Persze, nincs ebben semmi rendkívüli. Birodalmak szűntek meg, népek haltak ki nyom nélkül, mitől lenne drámaiabb pár tízezer magyar eltűnése? Szókratész, aki az előkelő athéniak mögé látott; tudta miről beszél: a csendben kialakuló degeneráció végez Athénnal. Az én túlérzékenységem —ha ugyan az, és nem a történések reális megítélése — sem kivételes eset. A nemzetrészben csendben kialakuló és erősödő lemondást jelzi, amely lassan végez majd velünk…
Nem egyszer megtörtént már, hogy az emberi psziché meghibásodásának tartott kognitív disszonancia (egy bizonyos emberi lényben egymásnak ellentmondó hitek és értékek kavarognak) végül megalapozottá vált. Ennek ellenére továbbra sem érzem azt, hogy bármit is megtaláltam. Továbbra is a farkát kergető kutya érzésem van, csak most mintha ádázabbul kergetném önmagamat….még kilátástalanabbul….
Csak most érzem igazán, hogy lélekben, tudat alatt már régen készültem erre a találkozásra… szenvedés-szülte erő kell mindennek az elviseléséhez...és a felülemelkedéshez…
R. atya elvezet a plébánia kis múzeumába: a helyiség közepén egy üvegtárlóban Iglódi csontjai fekszenek fehér lepedőn, körbe a falakon az ásatásokkal kapcsolatos fényképek, további leletek láthatók. Madáchi kicsengésű végszó kívánkozik ide: Iglódit mégsem felejtették el, mégsem maradt barátok nélkül… Efelett csendes elégtételt érzek, ám ugyanakkor tovább kételkedem, s újabb kérdés izgat, melyet fel is teszek R. atyának:
—Mi lesz a leletek sorsa?

Tehetetlenül tárja szét kezét.
Nyilván valamelyik múzeumba kerülnek majd, mint a szlovák történelem érdekességei… persze látogathatók lesznek, ha egy idevalósi történetesen arra jár majd… csak éppen nem itt maradnak…
—Talán egy reprezentatív regionális történelmi múzeum létrehozása segítene a helyzeten, és segíthetne —a maga módján— mondom.
Össze kellene gyűjteni minden a régiónkban talált történelmi leletet, iratot, de ehhez még mindig túl sokan vagyunk…igen, túl sok a magyar…múzeumot akkor kapunk majd, ha elfogadható (kirakat)szintre apad a létszámunk, mint az észak-amerikai indiánoknak vagy a guineaiaknak, vagy az eszkimóknak vagy a ruszinoknak…(tehát lehet, hogy nagyon is hamar)…de ez egy másik téma…
Iglódi mosolya már rámerevedett az arcunkra, és bár igyekszünk „megtéríteni a többséget” ez éppoly lehetetlennek látszik, mint anno akkor, Iglódi testvér esetében… valójában csak álmodunk Iglódi mosolyáról, erejéről, kitartásáról, elszántságáról…
Igaz, vértanúink már nincsenek, latraink — annál inkább…
Kifelé jövet, elbúcsúzva R. atyától, az angyal mellett megállok.Tétova mozdulatot teszek, szeretném megsimogatni a fejét, de valamiért nem teszem…a kitárt kapun túl, a falucska főutcáján egy kóbor kutya sompolyog…