Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16148
Linkajánló
 Irodalomórák: Duba Gyula saját, Valaki kopogott az ablakon című novellájáról

IrodalomórákKi kopogott?
(Emlékezés egy novellára)

Néha az író sem tudja, hogyan lesz a novella! Mintha ösztönösen születne, szinte csodaként. Valamilyen ötletből, motívumból, véletlen jelenségből kiindulva írni kezdi, s a történet mintha önmagát szülné, fejlődni kezd, „írja magát”, ahogy fiatal írástudók vélik, szinte magától össze áll és szépen befejeződik.


Mintha valamilyen belső törvény működne benne, valahol a szövegkörnyezet mélyén, a cselekményesség rendjében, az ábrázol valóság szövetében. A furcsa jelenség létezik, de tévednek, akik valamiféle szöveg-automatizmus munkájának vélik, amolyan öngerjesztő vagy önnemző íráscsodának! Még olyan vélemény is akad, mely szerint magát az írót is a szöveg szüli, teremti meg! Ez is tévedés! A művet az író hozza létre, ő fogja a tollat vagy veri az írógép billentyűit, s a csodának vélt „önnemzés” az ő bensőjében történik! Az „önmagát író szöveg” szép és érdekes metafora, de nem arra utal, amit vélnek róla.
     Amikor a Valaki kopogott az ablakon című novellámat írtam, már bizalmasan ismerkedtem az elbeszélés, a novella műfajával. Majd tíz éve írtam prózát, de inkább humoros műfajokat, krokit, karcolatot, humoreszket és paródiákat, kezdetben a komikus látás kötött le erősen. Ám egyszerre valahogy kevésnek véltem és sekélyesnek éreztem, mert – ahogy öninterjúmban mondtam – „különben sem kell mindenen nevetni, amin sírni is lehetne!” Ez bizony fiatalos elhamarkodottság, némileg nagyképűség is, mert a komikus szemlélet lehet mélyen látó, és a „síró” tragikus szemlélet felületes! Tehát beástam magamat a kisműfajokba és amikor ezt a novellát írtam, már voltak tapasztalataim e téren. Ez a munka – talán 1963-ban lehetett – meglepően sikerült. Négy évtized távolából visszanézve rá, ennek körülményeit kellene kiderítenem.
     A múltban sok észrevétel, bírálat ért, hogy a saját élményeimet írom, magamról beszélek, személyes dolgaimról vallok, és a falumról mesélek. S ebben van igazság, de bonyolultabb módon, mint ahogy vélik. Az író alkotóerői mind személyes élményeiből, mind képzeletéből és beleérző készsége és morális érzékenysége képességeiből táplálkoznak. Ösztöneiből és tudatából egyaránt, intuíciója természetéből! A legelemibb fizikai és szellemi élményeit is kiegészíti és gazdagítja, formálja idegen, képzeletbeli elemekkel, minősíti megérzett értékekkel. Még bonyolultabb, amikor nem saját élményről, hanem közvetett vagy elképzelt esetről van szó. Az elemzett novella magját jelentő eset egy ismerősömmel történt meg, nem velem. Egy este ismeretlen lány kopogott be hozzá és néhány napig nála lakott. Aztán ismét eltűnt! Nem történt semmi, mondta bohém ismerősöm, nálam volt a fiatal vadóc, aztán elment! Számomra akkor oly hihetetlen s szinte csodaszerűen bájosnak tűnt fel az eset, oly romantikusan szokatlannak, hogy valami „csodát” éreztem mögötte, s úgy véltem, érzésemet ki kell fejtenem, ábrázolnom kell.
     A prózaíró – a költő még inkább – mindig magából indul ki, a megismert dolgokat a saját élményeihez méri. Elképzeli, hogy vele történnek. De úgy éli és érzi át őket, mintha valahol az ösztöneiben lennének, nem a személyére leszűkítve éli át, hanem általánosan, másokra is érvényesen, mintegy közös tapasztalatként, leginkább nemzedéki értelemben. Amikor írni kezdtem a történetet, így lett fő színhelye, első valósággóca a lakás. Morvai szerkesztő egyetlen nyomorúságos szobából álló „lakása”, melyet maga is csak „kutyaólnak” hív. Ha egy férfi elmúlt harminc éves, szerkesztő s még magányosan él, s előtte évekig albérletekben lakott, az ilyen kutyaólat is megbecsüli. Biztosítja önállóságát, edzi önérzetét, nyugalmat ad és reményre jogosít, olyan, mint egy ugródeszka, mely este pihenni várja és reggel a világba röpíti. Az egykori albérletek, sehol sem bírtam ki sokáig, váltogattam őket, s ez a változatosság városrészek, helységek és háziak tarka vonulása kemény, ám hasznos iskolának bizonyult. Szinte szociológiai és lélektani egyetemnek, a függőség kalandos tanfolyamának, mely állandóan formált, s néha egyenesen szórakoztatott, máskor bántott, sőt megalázott. Fedél van az ember feje felett, de az igazi szabadság elkerüli! Ahogy az igazi otthonosság örömei is. Ezért Morvai este – ahogy nappal is – a városban él, a szerkesztőségben, kávéházakban, borozókban és mulatókban, baráti társaságban, de gyakran egyedül, néha bárban táncol idegen nőkkel, várva, hogy valami történik, kedvezően változik a sorsa, talán a boldogság is megérinti! S a lakásával valóban változik a kép, de csak módjával, a kutyaól nem vonzza este, rideg és hideg, bár némi nyugalmat biztosít. Aztán egyszer… a reménytelennek tűnő, ám vágyakkal teli várakozásban egy lányt talál a lakásban. S azután halkan kopognak az ablakon. Életében megjelenik a lány, ismeretlen és idegen, közönyös is, ám közeledő, mert szüksége van Morvaira… mint egy ajándék! Valóságos csoda! Tudjuk, Morvai vágyódó alkat, de nem tudja, mire vágy, talán éppen csodára, ki tudná, mert ha maga sem tudja, mi után vágyakozik, az csak csoda lehet… Ezért ment el a falujából, ezt keresi a fővárosban, a világba is utána menne, ha tehetné… sokan vannak így… szeretjük a csodákat, szükségünk lenne rájuk, emberi tulajdonság, várjuk és kívánjuk, hogy megjelenjenek. S egyszerre Yvette, a lány, aki bekopogott az ablakon, elhozta a csodát, mintha maga lenne az.

     Ismerősöm történetében a menyasszony nem szerepelt, Magdát én írtam bele. Szükségem volt rá, hogy meglássuk általa Morvai szerkesztő másik életét. A gyerekkorát, falusi fiatalságát, paraszti életét, amelyet elhagyott, ám még mindig köti, számon tartja őt! Kellett Magda, alakja, hogy megérezzük mögötte hazai valóságunkat, a kisebbségi létet, és hogy Morvai szlovákiai magyar szerkesztő. Magda alakja tehát egész világot képvisel, kissé a múltat szimbolizálja, mely még él Morvaiban, hisz benn, bár néha – borús perceiben? – megsejti, hogy a terhére is lehet, mert valami jobbra-szebbre vágyik, ami bizonytalan… De Magda a bizonyosság, a szülei és az otthoni munka, a jogtalan évek emléke és a csikorgó fagyok ereje, a kocsma és a táncmulatságok jelenti, a bort, pálinkát és durvaságot, a nyers erőt és férfiasságot, meg a súlyos forgópisztolyt, amit nehéz időben elővett rejtekéből, hogy ha kellene, megvédje magát. Az emlékeket képviseli, a múlt élő metaforája Magda, aki a felesége lesz, ha minden jól megy majd, várja, hogy a szerkesztő talpra álljon a fővárosban és feleségül vegye.
     Amikor látogatóba jön Morvaihoz, Yvettet el kell küldenie. Magda a másik világát hozza, a múltbélit, mely még fogva tartja Morvait. S a szerkesztő lélekben ketté hasad, de ez nem lelki trauma, sem skizofrén állapot, hanem az emberi lélek többé-kevésbé természetes kettősége, elemi hasadtsága, melyet reális lehetőségeink és elérhetetlen vágyaink végletei közt hányódva megélünk. Magda beteljesült valóság, nem álom, nem is vágyak tárgya már, mert birtokolja, a hozzá való viszonyában nincs metafizikai elem, nem nyújt spirituális élményt, materiális bizonyosság. S ami még fontos: otthonosság! Yvette jelenléte nagy nyugtalanság és csupa titok, játékos bizonytalanság, spirituális kételyek és remény, vágyakat keltő ismeretlenség. Az örök keresés céljának szimbóluma! Magda súlyos nyugalom, tény és megtestesült gondolat. Erős, odaadó birtokló ösztön és engedelmes birtokolt önmegadás. A magával hozott csomagokban disznótoros kóstoló, otthoni ízek és illatok, kisüsti pálinka és savanykás otellóbor, Morvai apjának legendás készítményei, s a szerkesztő egyszerre úgy érzi, hogy ezek az ő igazi világa, mintha ő maga lenne, hogyan is lehetne más…?! Majd a bárban táncolnak s ahogy utána szeretik egymást, ahogy együtt alusznak el és ébrednek a „kutyaólban”, mindez önmagára emlékezteti, s hogy hűnek kell lennie a valósághoz, amely felnevelte és a világba küldte, hogy értékekkel gazdagodva ismét visszatérjen! Milyen más, érzésekben gazdag és nyugalomban tartalmasabb, teremtőbb lehetőség, mint amit Yvette jelent…?!
     Mégis… mintha új, friss levegő törne rá, amikor Magda elmegy. A kopogó jelenség árnya fellibben előtte és jó várakozással tölti el. Feldíszíti a kutyaólat, vacsorát készít és parádés asztal terít, fütyörészve várakozik, reménykedve lesi az ablakot, várja a halk kopogást. S amikor Yvette nem jön, másnap a keresésére indul, tűvé teszi érte a belvárost. Járja az utcákat és tereket, a kávéházakat és lokálokat, az egyetem előtt várakozik s amikor a vadmacska nem jön, elkeseredetten kuksol a hideg lakásban és bámulja az ablak mögötti, kinti éjszakát. Nézi az ablakot, mely néma marad. S közben szidja és szégyelli magát, mintha bűnt követne el, megcsalná Magdát, s érzi, hogy másképp nem tehet. S amikor végre, napok múltán halkan, mint az élelmet késő cinke, megkocogtatják az ablakot, nyílként ugrik az ajtóhoz Morvai, szinte repül, s amikor előtte egy segítségéért esengő, szipogó vénembert talál, úgy érzi, hogy rászakad a komor, fekete ég…

     Szomorkás történet, mégsem lehangoló, nem is tragikus. Inkább reálisan optimista. Harminc múltam, amikor írtam, legényember, de nem magányos már, nem voltam egyedül. Az albérletek emlékként éltek bennem, lakásom volt s nem is „kutyaól”. Mintha „ez” a múltam is ködbe tűnt volna. S miután a történet magja másé volt s a színhelye képzeletem terméke, az emlékezés fényében mintha ösztöneimmel írtam volna a novellát. A tudat munkája annyi benne, hogy a kompozíciót sugallja és a valóságelemeket sorra, reális fényben felvonultatta, s Magda alakját megteremtette. De „csak” mellékszereplője a történetnek, valóságszimbólum, mint Yvette, múlt és jelen közjátékai, a főszereplő mindvégig Morvai szerkesztő. Az ő alakjában van jelen a sorsnak az a teljessége, amelyet a novella a költészet szintjére emel! Az írás hangulata, az írói látás minősége és természete mindvégig lírai. Némileg komikus színezettel, részben groteszk hangvétellel mesél az ember alaktalan vágyairól, a lélekben élő szép és jó utáni vágyakozásról s az akadályokról, gyakran belső késztetésekről, melyek mintha nem tennék lehetővé, hogy igazán boldogok legyünk! Mintha életünk első fele inkább vágyakozás és várakozás lenne, majd a második folyamatos lemondás? Bár ez is metaforikus vélemény, iróniával szemlélhető csupán, egészen komolyan venni nem lehet! Morvai alakjában maga az író testesül meg, de nem fizikai életszerűséggel, hanem olyan spirituális értelemben, hogy minden – modern – író önmagát írja, nem mintha vele is megtörténhetnének. Ezért bizony gyakran csak az önirónia segít. Ha már úgy is azt hiszik majd, hogy magamról írtam, legalább mulatságos legyen s úgy igaz, hogy példaértékű lehessen! S a humoros szemlélet némileg felment a felelősség alól, az irodalom nem a reménytelenséget keresi, hanem az élet lehetőségét és a lét esélyeit, Morvai esetében a mi – szlovákiai magyarjellemünk minőségeit és identitásunk természetét. Némileg olyan céllal is teszi, hogy magunkra döbbenjünk és választ keressünk a kérdésre: kik vagyunk és miért olyanok, amilyenek? Hogy a mélyebb önismeret által önmagunk fölébe emelkedhessünk! S a kérdésre – Ki kopogott az ablakon? – talán így válaszolhatnánk: a sors – sorsunk kopogott s az író meghallotta és novella lett belőle!



Duba Gyula




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Irodalomórák
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Irodalomórák:

Ardamica Zorán Talamon Alfonz Gályák Imbrium tengerén c. regényéről

Hír értékelése
Értékelés: 2
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.10 másodperc